Áll az idő, moccanatlan az akác, apró levele tarka árnyat vet. Horváth József a küszöbön ül, lassan, kimérten beszél. Jó hallgatni választékos magyarságát. A falu történetét idézi saját jegyzeteiből.
– Udvarszállás kis község, a Karas folyó bal partján épült. Házainak száma körülbelül nyolcvan, a lakosainak száma pedig 320-330...
Ez a kép és adatközlőm több mint harminc éve elhangzott szavai jutnak eszembe, amikor Udvarszállás (Dobričevo) kerül szóba, a távozó tanító, a busz körül nyüzsgő piacról hazatérő asszonyok, a kocsma, a biliárdasztal, az agglegények és valami visszavonhatatlan, nyár végi hangulat, ami most is körülvesz. Áll az idő, mint 1979-ben, amikor az Újvidéki Televízió stábjával itt forgattam. Két utca, ennyi a falu, Tito marsall és Jugoszláv Néphadsereg utcák. Keresem néhai Horváth József házát, az akácot, a kocsmát. Hiába. Adatközlőm háza helyén másik nőtt, a kocsma is régen bezárt. Berendezése és a tulaj zsebe nem bírta a szomszéd falu, a krassószombati duhaj ifjak vérmérsékletét. Pedig türelmes ez a nép. A két legközelebb fekvő magyar településtől, Ürményházától és Székelykevétől nagyjából 60 kilométerre közel kétszáz éve kapaszkodik hitébe és nyelvébe román és szerb falvak között. Szórványban sokszor idézzük Reményik Sándor szavait: Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát! Közben messziről tanácsokat mondva megfeledkezünk, hogy annyi minden más is kell a normális élethez. Normális élet? Ezen most sokan elmosolyodnak, jogosan. Ne firtassuk. Más is kell az élethez, például egy boltocska, amely itt sajnos, gondatlan működtetés miatt éppen csődbe ment, egy éve bezárt. A ravatalozó kápolnává minősült régi templom az egyetlen, amely a falu központjában tárt kapukkal vár (1861-ben épült). Szellőznek a nedves falak. Az is lehetséges, hogy ilyenkor, délibábos kánikulában az ősök szelleme jár ide és a lakatlan házakba, hogy a fogyatkozó falu lélekszáma kettőszázra kerekedjen. Szemben a 2004-ben felszentelt új katolikus templom. A régihez hasonlóan, ennek is Kisboldogasszony a titulusa. Harminchat éve nyolcvan ház állt a faluban, ma hetven, de csak ötvenben söprögetnek. A futballpálya mégis tele van, térdig ér benne a katángkóró és a közömbösség. Harminchat éve nem volt ki a csapat, és ma sincs tizenegy legény, aki a szomszéd faluval megmérkőzne. A nyári meleghez igazítjuk lépteinket. Följebb, az utca végén barátom, Bogdán József, a Szeged–Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja, fehértemplomi plébános, vár bennünket megboldogult Horváth Lajos házánál. Lemaradok brassói kollégáimtól, Jutka és Attila tovább lépeget. Egy szép szál fiatalemberrel elegyedek szóba. Csáp Ferenc Róbert dobozokat tesz a gépkocsiba, dinnyét szedni sietne és öntözőrendszert szerelni a határ tőszomszédságában levő káposztaültetvényre.
1. Csáp Ferenc Róbert (Fotó: Léphaft Pál)
Egykoron 15 családnál, ma négy helyen állnak fóliasátrak a faluban, de csak két portán sikerült az ilyenfajta növénytermesztés az idén. Az egyik közülük Ferenc gazdasága. Sietségéből visszavesz, amikor a falu krónikását, Horváth Józsefet említem. – Ő a dédapám! – mondja büszkén, és már megyünk is be a portára. – Jó napot! Dobar dan! – köszönök a fiatalasszonynak, akit Homokszilről (Uljmaról) hozott a gazda. Szép, mérgeszöld a növényzet a sátrakban. – Kertészettel foglalkozom, szüleim mellett megszoktam, megszerettem ezt az életformát. Városba, idegenek közé semmi pénzért sem mennék. Úgy gondolom, hogy itt Isten segítségével boldogulni tudok. Három éve vagyunk külön a szüleimtől, és ez idő alatt hárman a kertészetből építkezni, termelni, élni tudunk. A nagy aszály ellenére, az öntözésnek köszönhetően jó terméssel dicsekedhetek. Csak hittel és munkával lehet ezt csinálni. Nem mindenki gondolja így. A fiatalok közül csak az idén öten-hatan mentek világgá. Térjünk be, megmutatom a paradicsomültetvényt. Csepegtető öntözéssel, trágyázással jutottam ilyen szép terméshez. A paradicsomnak nem sok víz kell, de mindig időben kéri. Az értékesítéssel sincs gondom. Az időjárással viszont nem dicsekedhetünk, olyan itt a légmozgás, hogy tíz éve alig kapunk esőt. Aki csak földműveléssel foglalkozik, és 20 láncnál kevesebben gazdálkodik, annak a sorsa bizonytalan. Mégis dolgozni kell. Sokat. Öregapám szerint egy embernek nyári idényben három óra alvás untig elég – részletezi a fiatalember.
Útjára engedem az ifjú kertészt, a három óra alváson még elgondolkozom.
Keletre, alig néhány kilométerre, a határvonalon túl van Jám, az egykori uradalmi központ. Oda most, csak gondolatban ugrunk át, hogy néhány szót a falu történetéről is elmondjunk.
Gróf Bissingen-Nippenburg Ferdinánd nemes 1819-ben királyi adományul kapta Krassószörény vármegyében Jám és Meresina falvakat. Az új birtokost valószínűleg a munkáskezek hiánya indította arra, hogy mielőbb telepítsen, s így jött létre már a 20-as évek elején a jámi birtok délnyugati részén Udvarszállás. 1849-ben az történt, hogy a falu csapatot állított, és a szerbek által szorongatott fehértemplomi helyőrség segítségére sietett, amit a Varázsligeten (Vračev Gaj) táborozó lázadók azzal háláltak meg, hogy Udvarszállást porig égették. Természetesen, a falu idővel ismét benépesült. 1857-ben már 514 lakosa van. Ennél több soha sem. Ugorjunk tovább. Az uradalmi sör- és spirituszgyár a faluban a szabadságharc alatt egészen elpusztult, s mivel a földesúr új gyárat nem épített; ez a munkaalkalom megszűnt a lakosság számára. A falusiaknak azonban új munkalehetőség nyílt a vasútépítésnél. 1851-től 1856-ig épült a község határában áthaladó Oravica–Báziás-vasútvonal, ahol a faluból sokan nyertek alkalmazást. Az új vasútvonalat 1856. november 1-jén adták át a forgalomnak. Udvarszálláson nem volt vasúti megállóhely, az utazóknak a jámi állomásra kellett menniük, mely kb. 3 km-re van. Ma már sínek sincsenek ezen a szakaszon, talán már erre vonatkozó emlékek sem. Az iskola, melyet „magyar hazánk ezeréves fennállásának emlékére” ajándékul kapott 1896. szeptember 21-én a falu, ma is áll. Virág Gizella vezetésével magyar nyelven összevont négyosztályos oktatás folyik benne. Az 1900-as adatokhoz képest, amikor 81 iskolaköteles volt a faluban, ma lesújtóak az eredmények, a diákok száma nem haladja meg a tízet. Ötödiktől pedig Karasjeszenőben (Jasenovo) tanulhatnak tovább szerb nyelven. Középiskolai tanulmányaikat is csak a többség nyelvén folytathatják Fehértemplomon és Versecen. Vagy van más megoldás is?
Horváth István (Fotó: Léphaft Pál)
Éppen e példa miatt jövünk Horváth Istvánékhoz, aki, mondanom sem kell, unokaöccse a falu krónikásának. A kiskapuból Anna néni, a nagymama kalauzol beljebb bennünket. – Kutya van-e? – kérdezem. – Van, hátul – int botjával. Később megismerjük Ágit, a német vizslát, amely nagyjából már leszolgálta vadászéveit. Példás a porta, rendezett a ház. Nem feltétlenül rossz, ha egy gazdasági udvaron egy szalmaszálat sem forgat a szél, és reggelente nem kell végzelődni. Szokatlan a csend. Udvaron, hűvösben az asztal. Itt beszélgetünk.
– Udvarszállás kicsike, de már kisebb, mint volt. Keresztelő nem igen van, temetés 5-6. Az emberek főleg mezőgazdasággal foglalkoznak. Az állattartás lassan megszűnik. Két éve mi is eladtuk a teheneket, így feleségem nem jár többé tejtermékekkel a verseci piacra. Pedig jól jött a tejhaszonból származó pénz. Szerintünk az egészségügyi, termelési előírások túlzottak. Ebben a pillanatban nyolcezer eurót kellene befektetni, hogy az ember szabványszerűen tarthasson fejőstehenet, és az európai normák szerint dolgozza föl a tejet, amelynek termékeivel a piacon tudna megjelenni. Ez a befektetés, a kicsi haszon miatt, szerény számításaim szerint nem térülne meg még 18 év múlva sem. Ötven hold földem van, az mellett 10-20 láncot haszonbérbe művelek. Édesapám idejében 17 lánc megmunkálásával több haszonra tudtunk szert tenni, mint ma a birtokomban levő földekkel. A feleségemmel nagyon kemény munkával tudtuk az örökölt földterületet a mai mennyiségre növelni. Három-négy tehenünk volt, bikákat hizlaltunk, de nem győztük már a munkát. – Minket soha a nap az ágyban nem talált – mondja Rozália, a ház asszonya. – Háromkor keltünk, és éjjel 10-11-ig folytattuk a munkát. Alig aludtunk, éjjel-nappal dolgozni kellett – folytatja István, aki túl van a hatvanon. – Földjeink minősége gyenge. Több eső kellene, ami nincs. A kötött talaj sajnos a sok vizet sem bírja el. Főleg a Vaskapu I erőmű megépítése, 1972 óta változott meg a helyzet. Sokszor vízbe temetkezünk, mert van úgy, hogy már két ásónyom után megjelenik a talajvíz.
A Karas folyó (Fotó: Léphaft Pál)
Nyelvünk és kultúránk romlását a többi között a kevert házasságok okozzák. Ezekben a családokban általában szerbül szólnak a gyerekhez, és egymás között is úgy beszélnek, tehát a magyar család is szerb lesz. Udvarszálláson a házasságok fele ma már vegyes összetételű. Munkalehetőség alig van, aki a városban tehet szert munkára, az elmegy. – Ki marad itthon? – Ezt kérdezem én is magamtól, mi lesz veled Udvarszállás 20 év múlva? Magyarságunk sorsa akkor fordult meg véglegesen, amikor Versecen megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Azt hiszem, ha a falubeli tanítónő nyugdíjba megy, nálunk is megszűnik. A hetvenes évekig, egy-két magyarul beszélő cseh családot kivéve tiszta magyar falu voltunk. Húsz év múlva? Sok lesz az üres ház és kevés a magyar ajkú.
A kimérten megfogalmazott tények nem biztatóak. Valami mégis derűlátást hozhat a történetbe. Ez pedig Horváthék lánya, Gizella, aki azzal, hogy negyedik után felsőbe Székelykevére iratkozott, majd az általános iskola után a zentai egészségügyi szakközépiskolában érettségizett, rendhagyó utat tett meg. Őszre, Belgrádban kezdi meg tanulmányait, gyógyszerész lesz. Mondanom sem kell, az eddigi, nem kis iskoláztatási költségeket nem az állam állta. Eszembe jutnak a történet elején megszólaltatott kertész öregapjának szavai: – Három óra alvás untig elég. Ezen múlna? Talán mégis a szülők elszántságán, mert akkor a legnehezebb munka is elviselhető. – Amikor megszülettem – ezt már Gizella teszi hozzá, jogos büszkeséggel –, apám megfogadta, hogy az ő lánya magyar lesz.
Ennél a mondatnál megállok, számomra kedves ez a végszó.
