Apatin

Szent István királyunk idejében apátság állott az akkori Apatin területén, nevét is innen kapta. A 18. századi újratelepítést követően a település német többségű volt, a második világháborút követően a németek helyére líkai szerbek érkeztek, így ma Európa legnagyobb líkai városaként emlegetik Apatint. A legutóbbi népszámlálás szerint a településen hétszáz magyar élt, házigazdáink szerint ma már négyszáz és ötszáz közöttire tehető a számuk.

A csendes kis nyugat-bácskai városkában útikalauzunk a ma már Zomborban élő Pogány Margit nyugalmazott tanárnő, a település történetének nagy ismerője, házigazdánk pedig Csíkos Gyöngyi, a helybeli Ábrahám Pál Egyesület elnöke, férjével, kollégáival.

Az egyetlen Apatinban működő magyar egyesület 2001. március 20-án alakult.

‒ Kezdetben 250 tagja volt az egyesületnek, de időközben többen lemorzsolódtak. Sokan meghaltak, mások külföldre mentek, ha összeszámolnám, jó, ha hatvanan lennénk – meséli Csíkos Gyöngyi, az egyesület megálmodója, működtetője.

‒ Szeretném hozzátenni, hogy magyar egyesület volt azelőtt is, annak ellenére, hogy korábban is kevés magyar élt itt. Annak az édesapám volt a titkára, színháza is működött. Azt az egyesületet a hatvanas évek elején politikai okokból megszüntették. Amikor édesapám már idős volt, átadta nekem az egyesület teljes anyagát, hogy vigyem el a zombori levéltárba – meséli Pogány Margit.

Az Ábrahám Pál Egyesület fakultatív magyar oktatással foglalkozik, a kezdetektől.

‒ Óvodai és iskolai termünk is van. Ezt és a berendezést még a megboldogult Soós Mihály szerezte nekünk az egykori Apáczai alapítvány útján, illetve a Szerbiai Máltai Szeretetszolgálattól kaptuk. Nekik köszönhetően tudtuk berendezni. Ide mind a mai napig 22 gyerek jár heti egy alkalommal, az óvodától egészen középiskolás korig – meséli Csíkos Gyöngyi.

A gyerekek vegyes házasságok szülöttei, mint házigazdáink mesélik, egyrészt öröm, másrészt bánat hogy inkább a szerb anya és nem a magyar apa hozza a gyerekeket, hogy elsajátítsák a magyar nyelvet. A tanulók nem élik meg kényszerként az iskolai oktatáson felüli tanulást, szeretnek idejárni, szinte alig akarnak hazamenni.

A gyerekekkel Gyöngyi menye, Csíkos Éva kupuszinai pedagógus foglalkozik, aki saját költségén utazik heti egy alkalommal Apatinba és teljesen díjmenetesen végzi ezt a munkát.

Margit néni elmeséli, hogy olyanra is akadt példa, hogy azért jöttek magyarul tanulni kamaszgyerekek, mert otthon, a vegyes házasságban szerbül beszéltek, ők pedig szerették volna elsajátítani nagyszüleik nyelvét.

Az egyesületnek mára már ez az egyedüli tevékenysége, korábban volt énekkar is, meséli Csíkos Gyöngyi, de a tagok többsége már meghalt, elment.

‒ Hetente legalább két magyar hal meg Apatinban. Épp az este néztem az adatokat. A magyar választói névjegyzékre annak idején 238-an iratkoztak fel, ebből 39-et húztam ki. Ők vagy meghaltak, vagy elköltöztek külföldre – meséli. Mint megtudjuk, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint hétszáz körül volt azok száma, akik magyarnak vallották magukat, ebből mára négyszázan-ötszázan maradtak, főleg az idősebb generációk tagjai, de a vegyes házasságokban is jellemző, hogy a gyerekek közül néhányan magyarnak vallják magukat.

Pogány Margit, amikor még Apatinban élt, előadásokat tartott az egyesületben a település történetéről, a régi foglalkozásokról. Mint meséli, akkoriban az apatini, szerb nyelven megjelenő Glas komune lapnak írt Apatin múltjáról, ami később magyarul a Dunatájban is megjelent, és ezekről tartott itt előadást az egyesület tagjainak.

A magyar vallási élet is szinte jelképes. Hódságról jár plébános Apatinba, aki horvát, magyar és német nyelven misézik. Mintegy húsz magyar jár a vasárnapi misékre.

Egy helybeli történész kikutatta, hogy a mai Apatin területén 1011-ben egy apátságot emeltetett Szent István királyunk, az apátság szóból ered a város neve is. Ennek ezeréves évfordulóján, 2011-ben, a város központjában Szent István-szobrot állítottak. Az egykori Apatin, az egykori apátság nyomai ma már nem találhatók meg, minden bizonnyal elvitte a Duna.

Margit néni meséli nekünk a város újabb kori történetét.

‒ Apatint a XVIII. század elején emlegették újra településként. A törökökkel folytatott harcok miatt jártak erre a katonák. Eszéknél, a várban volt a legközelebbi katonai központ. Hozzájuk tartozott az apatini déli parton néhány vízimalom. Ott volt a központja a lisztkészítésnek, volt ott egy nagy raktár, működött egy katonai parancsnokság. Ez egy úgynevezett „magazin” volt, ahol búza, liszt, kenyér, hal, élelem volt raktározva, amelyet az eszéki várba kellett szállítani. Van is olyan korabeli térkép, amelyen írja, hogy magazin – meséli Margit néni.

Ebből a magazinként emlegetett helységből lett Apatin, amikor nem sokkal később újratelepítették a térséget. Mária Terézia telepített ide lakosokat, hogy tegyék termővé a mocsarassá vált területet.

‒ Mária Terézia germán területről hozatott ide embereket az 1730-as években. Ő csak katolikusokat engedett ide jönni, a fia viszont az 1760-as években a második telepítésnél mindenkit idehozatott. Akkor már fizetni kellett az idetelepülésért. Ő olyanokat hozatott, akiknek volt pénzük, hogy az itteni házakat meg tudják fizetni. Mindaddig ingyen kapták a telket, szerszámokat, munkához való eszközöket, úgyhogy a területet gyorsan betelepítették – meséli Margit néni, hozzátéve, hogy a telepítés központja Apatin volt.

‒ A Dunán jöttek a telepesek, Ulmtól egészek idáig. Az ideérkezőket szétosztották. Aki iparos volt vagy más szaktudással rendelkezett, azt itt tartották, mert ezt a várost akarták központtá fejleszteni. Amit mondtak mindig az apatini szorgalomról, tisztaságról, igyekezetről, ez ebből ered, hogy németek települtek ide. Olyan iparosok jöttek ide, akik mindjárt tudtak termelni valamit. Az újabb kori Apatint 1739 óta számítják, de már a negyvenes években volt itt iskola. Zomborból is az itteni polgári iskolába jöttek a gyerekek, ha a szülők akarták, hogy tudjanak németül. De a zeneiskola is híres, az is korán keletkezett, itt mindig volt zenetanítás is és a mai napig van – tudjuk meg.

Apatinban olyan mértékű volt a fejlődés abban az időszakban, hogy az itteni lakosság a gyerekeket Budapesten taníttatta, mert kellettek az orvosok, jogászok, más tanult emberek.

Csíkos Gyöngyi a második világháború utáni helyzetképpel folytatja a mesélést. Ők 1967-ben kerültek férjével Apatinba, mint pedagógusok.

‒ Akkor még két magyar tagozat működött itt. 1968-tól kezdve a még itt maradt németek jelentős része kivándorolt Németországba, rengetegen elmentek. Ekkor már csak egy-egy osztály maradt, óvodai oktatás akkor már csak szerb nyelven működött. A hetvenes évek közepén, amikor a mi fiaink abba a korba jutottak, kiharcoltam, hogy legyen magyar óvoda ismét. Kettő és hat év körüli gyerekekből állt össze az óvodai csoport, belőlük később három osztály lett. Ezzel kész volt, többé nem volt Apatinban magyar oktatás. A tanfelügyelő akkor, 1974-ben azt mondta, menjenek a gyerekek Kupuszinára. Kérdeztem tőle, az ő gyereke utazna-e másik településre, ha egyszer helyben is van tanerő: Mondta, hogy nem. Na és így, az 1968-69-70-ben született gyerekekből lett három osztály, 5-6-7 gyerekkel. Utána már nem volt. A kilencedik és tizedik osztály miatt ugyan volt még magyar oktatás 1986-ig, mert jöttek a kupuszinai és szilágyi gyerekek, de azóta semmi – mondja Gyöngyi.

Apatinban már a nyolcvanas években megjelent az a veszélyes jelenség, amely azóta sajnos a tömbmagyarság körében is felütötte a fejét, amikor a szülők nem akarják gyerekeiket magyar osztályba íratni, azzal a kifogással, hogy könnyebben boldogulnak, ha rögtön szerbül tanulnak. Pedig akkor még lett volna elég gyerek, és az önkormányzat is engedélyezte volna a magyar osztályok megnyitását.

‒ Én mentem személyesen a magyar szülőkhöz, de be se engedtek. Kizavartak, hogy mit gondolok én, miért adnák ők magyar osztályba a gyereket – meséli Csíkos Gyöngyi.

A második világháborút követően az apatini németek helyére líkai szerbek érkeztek, így ma Apatint Európa legnagyobb líkai városaként is emlegetik. Az ebbe a városba érkezett líkaiak igen gyorsan átvették az itteni szokásokat, elsősorban a magyaroktól. Erről Margit néni mesél:

‒ A háború után, amikor a líkaiak idejöttek, voltak közöttük műveltek is, akik tudták, hogy itt magyarok laknak. Látták tőlük, hogy a padlót nem kell feltüzelni, a cserépkályhát meg összetörni, ők tisztelték a magyarokat és a többieknek is megtanították ezeket a dolgokat. Apatinban tehát mondhatni, asszimilálódtak az itteni művelt magyarokhoz. De mondjuk azok, akik Prigrevicára jöttek, ők primitívek voltak, az apatiniak le is nézték őket.

A kilencvenes évek délszláv háborúi a közvetlen szomszédságban, a Duna túlsó partján zajlottak, annak a szele Apatint és a környező településeket is megérintette. A menekültek érkezésével elkészültek a hírhedt kitelepítési listák is.

‒ Bennünket nem bántott senki. Mi líkai környéken élünk, csupa líkai szerb szomszéddal. 1995-ben, a Vihar hadművelet elmúltával történt, hogy odajöttek hozzám a líkai szomszédjaim, és kérdezték, hogy tudtátok-e, hogy ti is a listán voltatok? Merthogy a rendőrállomásra érkezett egy lista, hogy mely házakba, kiknek a helyére kell menekülteket beköltöztetni. A szomszéd pedig mondta, hogy mi is a listán voltunk. Lakott az utcában egy rendőr, aki elmondta az apjának, hogy a Csíkosék is a listán vannak. A szomszédság pedig úgy döntött, hogy bennünket törölni kell a listáról, így maradtunk és nem is tudtunk róla, hogy ki akartak bennünket telepíteni, egészen addig, míg nem mesélték el – mondja Csíkos Gyöngyi. – Tudták, hogy magyarok vagyunk, én ezt soha nem titkoltam, nem féltem. A háború alatt a szomszédok kérdezték, miért nem menekülsz. Én mondtam, hogy nem megyek sehova, bárhol máshol jöttment lennék. A fiaink is itt maradtak, nem menekültek el.

Az Ábrahám Pál Egyesületnek jó a kapcsolata az önkormányzattal, segítenek, ha szükség van rá, de nemcsak nekik, hanem a szilágyi és kupuszinai magyaroknak is.

Az egyesületet adományokból tartják fenn, de egyre kevesebb helyről lehet pénzt szerezni. Az önkormányzathoz akkor fordulnak, amikor már nagyon szorul a hurok, és ott mindig számíthatnak segítségre.

Apatinban gyakorlatilag ez az egyesület a maroknyi megmaradt magyarság utolsó világítótornya. Egy kis, fogyatkozó magyar közösség él ott, de sajnos szépen-lassan már csak a történelem mesél majd arról, hogy itt egykoron magyarok éltek és alkottak.