Bizonyára az volna az illő, ha a Zenta Életmű Pro Urbe díjával kitüntetett Kubát Jánost az érdemeiről kérdezném. Például arról, hogy milyen szerepet játszott a zentai, majd a görög asztalitenisz fölfejlesztésében, miként szervezett sakkolimpiákat Görögországtól Szlovéniáig, hogyan lett háborús időkben lapunk főszerkesztője… Úgy vélem azonban, hogy a nagy eredményei már ismertek, ám tanulságosak lehetnek azok a történetek is, amelyek szinte napi találkozásaink és beszélgetéseink alkalmával az elmúlt években szóba kerültek a zentai szerkesztőségben. Ezekről kérdeztem a világot járt, ám Zentára mindig visszatért 85 éves nyugdíjas kollégámat.
A huszonkét évesen sakkvilágbajnokká lett Garri Kaszparovval
Pénzközpontú lett a legújabb világ. Te viszont nem panaszkodhatsz, hogy szegényes gyerekkorod volt a múlt század harmincas éveiben…
– Reinholz nagyapámnak, tehát a családnak malma és nagy péksége volt, meg jól jövedelmező köleshántolója és fatelepe. Anyagilag jól álltunk. Apám viszont jóformán nem volt, sokáig eltitkolták előlem. Boszniából érkezett, gazdag családba nősült be. Talán nem tudott beilleszkedni, és föl akart törni, ezért pénzt meg okmánybélyeget hamisított, három évre börtönbe került, ezért titkolták előlem, a házunkból pedig ki volt tiltva. Nem is tudtam sokáig szerbül, otthon magyarul beszélgettünk, esetleg nagyapai ágon németül. Egyszer kisgyerekként engem küldtek át a másik házunkba ebédet vinni dédanyámnak. Nagyon mérges lett, és általam sosem hallott nyelven mondott valamit. Kiderült, hogy nem tetszett neki a krumplis tészta, meg azt is megtudtam, hogy ő csak németül beszél. Ennél egy kicsit még bonyolultabbak voltak a családon belüli nemzetiségi viszonyok: az egyik nagybátyámnak szerb volt a felesége, a másiknak zsidó lány, a harmadiknak meg berlini német. Apám miatt szerbül is meg kellett volna tanulnom, meg azért is, mert a törvény szerint szerb apa gyereke szerb iskolába volt köteles járni. De mivel szinte egy szót sem tudtam ezen a nyelven, nagyapám pedig jó viszonyban volt a rabbival, befogadtak a zsidó iskolába, csupán hittanra kellett a katolikusokhoz járnom. Két év után megjelent a rendőrség, hogy nem vagyok beiskolázva, így a harmadikba már a gimnáziummal szembeni szerb iskolába jártam. Ez pedig akkor vált gonddá, amikor alsós gimnazista koromban bejöttek a magyarok, a szerb oktatás pedig megszűnt. Kihívtak a táblához, hogy írjam föl a nevemet, én pedig János helyett Jónást írtam. Beadtak a Fábri páterhez, főként szerbek jártak hozzá, ha nem akartak Újvidékre menni szerb iskolába, így a nyelvet illetően gyorsan megfelelő magyar erőállapotba jutottam.
Közben valamiképp egy nálamnál idősebb korosztályba tartozó társasághoz csapódtam. Tiszta magyar kör volt, polgári származású, de baloldali érzelmű gyerekekkel. Sportban és irodalomban egyaránt erős csapat volt – később városelnök, egyetemi tanár, főszerkesztő, igazgató került ki közülük –, persze a szocialista érzelmiséget származásomnál fogva sem tudtam megérteni. Ők szoktattak rá az olvasásra – nem tudtam, hogy ilyesmivel is kell foglalkozni –, mégpedig úgy, hogy a Sáraranyt javasolták, amikor még talán mesékkel kellett volna foglalkoznom, végül pedig érthetetlen okból Németh Lászlóval kezdtem. Mindenesetre az olvasás jót tett velem, mert az iskolában magyarból meg hittanból kaptam a legjobb jegyet. Otthon sosem kérdezték meg, hogy miként szerepelek az iskolában.
A sakkvilágbajnok Bobby Fischerrel, aki kevesekkel fényképezkedett
És ezután elhagytad Zentát.
– Amikor negyvennégy október 8-án bejöttek az oroszok, vagy inkább a szovjet katonaság, másnap megjelent apám – addig kétszer láttam életemben –, hogy elvisz Belgrádba, a törvény szerint már hétéves koromban megtehette volna, tizennégy évesen – akkor annyi voltam – viszont a gyerek dönthette el, hogy melyik szülővel akar lenni. Elfogadtam, hogy vele menjek. A központi piacnak volt a tulajdonosa, háromemeletes gyönyörű házban laktunk, hajói voltak, az egyiket Jovicának nevezte el, az én voltam. Elvakított a csodálatos gazdagság, apám pedig azt ígérte, hogy rövid ideig leszek itt, mert Svájcba visz iskolába. Egy reggel, úgy két hónap elteltével azonban azzal jött hozzám a lengyel szakácsnőnk, hogy apámat elvitték, mert együttműködött a megszállókkal, jóban volt a Nedić-kormánnyal meg a németekkel, és háborús nyerészkedésből szerezte a vagyonát. Úgy gondoltam, itt már nincs mit keresnem, és a honvágy is gyötört, ami tovább erősödött amiatt, hogy közeledett a karácsony, és nálunk nagy karácsonyesték szoktak lenni. A szentképek mögül vettem ki pénzt, és nagy nehezen ráállt a szakácsnőnk, hogy kivezessen az útra, ahonnan elindulhatok Szerémségen át. Vonattal utaztam Čortanovciig, s mert berobbantották az alagutat, onnan gyalog a Fruška gorán át. Kegyetlenül hideg tél volt, a fáradtság miatt a kofferomat eldobtam a hegyen a karácsonyi ajándékokkal. Újvidékről keddenként indult vonat Zentára, én meg szerdán érkeztem meg, így gyalog folytattam az utat. Karácsony este Ada szélén bekopogtattam egy házba, mert elfogyott az erőm, éhes voltam és fáztam. Befogadtak volna, de én tovább akartam menni, sikerült rábeszélnem a gazdát, hogy vigyen át Zentára – nagyapám malmában tartotta a búzáját –, s ha elveszik a lovát, kap helyette másikat. Hatalmas volt az öröm és a megdöbbenés, amikor szent karácsony éjjelén hazaértem. Nem sokkal újév után apám visszavitt, hátamon tele hátizsák külföldi meg itthoni pénzzel. Kezdett már tavaszodni, amikor apámat ismét elvitték, s várható volt, hogy kivégzik. Valami miatt azonban a forradalmár Moša Pijade, akivel együtt volt korábban a börtönben, Triesztbe kimentette, majd Venezuelába került olajat kutatni, de csak egy csokoládégyárra futotta. Ezúttal már Bánáton keresztül tértem vissza Zentára.
Fontos volt számomra ez a két út, s később rájöttem, hogy minél nehezebb a feladat, annál könnyebben tudom elvégezni.
Barna Viktor huszonkétszeres asztalitenisz-világbajnokkal Görögországban
Például a cukorgyárépítést?
– Félbehagytam Belgrádban a jogi egyetemet – később néha sajnáltam is –, visszatértem Zentára pingpongedzőnek. Azt mondta egy alkalommal Fajka Nándor, a Zentai járás alelnöke, aki később városelnök lett, és akivel régóta jó viszonyban voltam, hogy felvesznek a fizetési listára, de maradjak a pingpongnál, majd szól, ha kellek. Szólt is egy alkalommal, hogy idefigyelj, vagy lesz cukorgyárunk, vagy meghal Zenta. Sinkovics Jánossal, a járás elnökével együtt a Tisza-parton beszélgettünk, mondván, hogy az irodában a falnak is füle van. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá, a legnagyobb gondot mégis az okozta, hogy nagyon kifutottunk az időből, későn ébredtek a zentai vezetők. Arra alapoztak, hogy nekem vannak belgrádi kapcsolataim, korábban az ottani magyar kultúrkör intézője is voltam. Az illetékes minisztériumban találtam is egy magyar érzelmű, Varga nevezetű osztályvezetőt, de a szorító idő miatt lehetetlennek tűnt, hogy Zenta kapja a cukorgyárat. A végén ideadta a zomboriak hétszáz oldalas pályázatát, hogy ezt egyik napról a másikra írjuk át, Zombort pedig mindenütt javítsuk Zentára. Csak azt nem vettük észre, hogy a Duna helyett is Tiszát kellene írnunk. Lett is ebből egy kis zűr, de sok buktató után a gyár megépült.
Szeles Mónikával Újvidéken
A sport és az újságírás tett világjáróvá…
– Ötvenhatban a zentai sakkozóknak szerveztem egy olaszországi utazást, sokan azt mondták, esélytelen, hogy kijussunk. Személyenként huszonhat-hét dokumentumot kellett beszerezni, hogy belgrádi ismeretség által közös útlevélhez jussunk. És sikerült. Nagy volt a csábítás, hogy jelentkezzek menekülttáborba, és kiutazzak apámhoz Amerikába. Talán mégis az 1979-es phenjani asztalitenisz-világbajnokság a legemlékezetesebb. Nemcsak azért, mert a magyarok óriási meglepetésre, Kínát megverve megnyerték, hanem az utazás miatt. Ketten indultunk el román légitársasággal Pekingbe. A csapatversenyek végéig a magyar újságírókat sem engedték be, engem pedig fölhívott Simon Béla, a Butterfly sportszergyár európai igazgatója, hogy az ő ügyeiket is intézzem. A gépben magyar könyvet olvastam, így magyarul szólt hozzám a kolozsvári légiutas-kísérő. Megemlítettem, hogy Koreába kellene eljutnom, de vízum nélkül. Azt válaszolta, hogyha van pénzem, akkor is csak egyetlen ember tudja elintézni. Ez az ember, aki Pekingben várt bennünket, azt garantálta a repülőtéren, hogy beültet egy kereskedelmi, áruszállító gépbe, de utána bármi történhet velünk. Leszállt a gép az észak-koreai fővárosban, kiléptünk mint a világbajnokságra érkezett vendégek, és szállítottak bennünket Volvóval a szállodába. Hazafelé sem volt mit tenni: beültünk a gépbe, az pedig fölszállt anélkül, hogy akár érkezésünkkor, akár távozásunkkor kérték volna az útlevelünket. Biztosak lehettek abban, hogy Észak-Koreába illegálisan nem juthat be még a madár sem.
Szeptember 11-én, a zentai díjátadáson (Gergely Árpád felvétele)
Görögország tartott ott legtovább.
– Bledben voltunk 1963-ban az ifjúsági asztalitenisz-Európa-bajnokságon, és Korpa István aranyérmes lett. Odajött a görög postaügyi miniszter, aki az asztalitenisz-szövetség elnöke is volt, hogy néhány hónapra vállaljam el a görög pingpong vezetését. Szinte semmijük nem volt, az alapoktól kellett kezdeni. Magyar volt a sportszövetség elnöke, és amikor bemutatkozó látogatásra mentem hozzá, azt mondta, gyönyörű az ország, Attikában 330 napon át valóban felhőtlen az ég, biztosan jól érzem magam, csak politikával ne foglalkozzam. De mivel eljutottam Mikisz Theodorakiszhoz, az ellenállási mozgalom vezetőjéhez, megírtam egy interjút a Magyar Szónak. Behívatott a sportszövetség elnöke, előhúzta a fiókból a Magyar Szót, fölhívta a figyelmemet egyezségünkre, de nagy baj nem lett belőle. Hazatérve Újvidéken bementem a szerkesztőségbe, és úgy tértem át az újságírásra, hogy rendszeresen visszajártam Görögországba. Utoljára hét évet töltöttem Athénban a családommal. Voltak súrlódásaim az elrománosodott görög segédedzőmmel, nagyon föl akart törni; a kétéves fiam görögül kezdett beszélni a szakácsnővel, nem volt könnyű a döntés, de nyolcvankilenc decemberében hazatértünk, mivel a következő évben nyugdíjjogosult lettem. Amikor csúnya időben, éjszaka Gyevgyelijánál átléptük a határt, megcsókoltam a földet. Hazaérve szóltak, hogy Niš és Belgrád között fölfeszítették a vasúti vagont, és az összes csomagunkat ellopták…
A zentai klubokban, ahova korábban jártam, elég hidegen fogadtak, alighanem valamilyen féltékenységből. De jött utána a nagy kihívás, hogy egy-két nap alatt mentsem meg az újvidéki sakkolimpiát, amikor ötmillió márka hiányzott. És azonnal következett a Magyar Szó főszerkesztői posztja.
A fölsorolt és föl nem sorolt eredményeid közül melyiket tartod a legnagyobbnak?
– A főszerkesztői munkámat, mert sikerült megmentenünk a lapot.
