Az első világháború szabadkai áldozatainak szeretne emléket állíttatni Vidákovics István, aki szerint nagy hiányosság, hogy Vajdaságban nincsenek az első világháborúra vonatkozó emlékhelyek. Az isonzói csatában elesett nagyapjának sírját hosszas kutatás után Szlovénia területén találta meg.
– Évtizedek óta utazgatok itthon és külföldön is, utazásaim során megnézem a helyi szobrokat, feliratokat, ellátogatok templomokba, sportlétesítményekbe, múzeumokba, de a helyi temetőkben is sok érdekesség észlelhető. Arra lettem figyelmes, hogy máshol, elsősorban Magyarországon, de például Szerbia dunántúli vidékein is találhatók az egyes települések jellegzetes helyein a két világháborúra emlékeztető szobrok, emléklapok, miközben itt, nálunk, Vajdaságban hiányoznak a 101 évvel ezelőtt elkezdődött első világháborúra vonatkozó emlékhelyek. De ez nemcsak az én észrevételem, egy, a múlt század nyolcvanas éveiben délről jött munkatársam is arra a megállapításra jutott, hogy Vajdaságnak nincs is történelmi múltja – meséli riportalanyunk.
Vidákovics István (Fotó: Molnár Edvárd)
– Szabadkán megtekinthető Jovan Nenad cár szobra, illetve az Ivan Sarić középiskolával szemközti parkban a szerb katonaság első világháborús harcaira emlékeztető szobor, de ezek a tartomány történelmének csak egy részét fedik, hiszen a vajdaságiakat, mint az egykori Osztrák–Magyar Monarchia polgárait akaratuk ellenére rántották bele a nagy és véres első világháborúba, amelyben sokan az életüket vesztették. A helyzet úgy alakult, hogy sok esetben azonos nemzet tagjai is ellenkező oldalakon találták magukat, hiszen a szerb állam az ANTANT hatalmak oldalán állt, míg a monarchiában élő szerbek a tengelyhatalmak oldalán harcoltak. Így történhetett meg például, hogy a szerb származású Svetozar Borojević kiérdemelte a monarchiában a rangos Feldmarschall (tábornagy) kinevezést is – teszi hozzá István, aki mint mondja, több olyan személlyel is beszélgetett, akik ismerik Bácska és Bánát településeinek történelmét. Ők elmondták, hogy egyes településeken az első világháborúban elesettek száma eléri a százat is, Szabadkán ez a szám pedig valószínűleg sokkal nagyobb.
– Azt gondolom, hogy bármely oldalon is harcoltak és bármely nemzethez is tartoztak, ezek az emberek megérdemlik a méltó tiszteletet és a kegyeletadást, mert az akkori hazájuk iránti kötelességből az életüket áldozták fel, és egy ilyen szomorú, de jelentőségteljes esemény megérdemli az utókortól a kellő megemlékezést. Nem gondolok költséges szobrokra, de jó lenne, ha a Szent Teréz Székesegyház előtti parkban állítanánk egy vagy több emléktáblát a városunkból származó áldozatok névsorával. Ez kiegészítené az ott lévő második világháborús emlékművet, de egy ilyen létesítmény pozitív hatással lehetne fiataljainkra is, akik így jobban éreznék kötődésüket a szülőföldhöz, az ősi gyökerekhez, ez pedig serkentené az itt maradást – tette hozzá.
István az első világháborúban a nagyapját vesztette el.
– Vidaković Ferencet, mint családos embert, negyvenedik életéve után nyilvánították hadkötelessé. Először elvitték a román határra, ahol akkor még nyugalom volt, majd ezután kapott új beosztást az olasz frontra. Az ismerősei azt javasolták neki, hogy legyen úgynevezett „lógós”, de ő nem vállalta ezt. A család még annyit hallott róla, hogy Isonzónál roham közben haslövést kapott és hadikórházba került. A sérüléseit nem élte túl, valahol olasz földön nyugszik egy katonai temetőben. Apám annyit hallott még, hogy a zsebóráját egy szabadkai bajtársával hazaküldte, de azt soha nem kaptuk meg. Halálhírével egy időben érkezett az értesítés, hogy visszahelyeznék őt a román frontra. Apám halála után nagymamám iratai között találtam egy értesítést, amelyben 1917. október 11-én közölték, hogy nagyapám hősi halált halt 1917. május 23-án. Az akkor még kiskorú apámat hadi árvává nyilvánították, de anyagi támogatást nem kapott, valószínűleg a monarchia árváinak ez nem járt. Nagybátyámnak, mint a legidősebb fiának 1941-ben a visszatérő magyar hatalom felajánlotta a vitézi címet. A család ezt szerencsére nem fogadta el, hiszen később, 1944-ben ennél kisebb dolgok miatt is életükkel fizettek az emberek.
Vidákovics István kutatni kezdett nagyapja után, így az osztrák Kriegarchivtól (hadi levéltár) megkapta nagyapja halotti bizonyítványának másolatát, amelyből megtudta, hogy valóban 1917. május 23-án vesztette életét a tizedik isonzói csatában.
– Az is kiderült, hogy a mai Szlovénia területén nyugszik egy hadi temetőben, a Nova Gorica melletti Kostanjevica na krasu településen. 2005-ben sikerült teljesítenem megboldogult apám vágyát és meglátogattam nagyapám sírhelyét. A helybeli szlovénektől megtudtam, hogy itt véres csata folyt, mindenütt holttestek hevertek. Akiket azonosítani tudtak, azok egyéni sírokba kerültek, akiket nem, őket tömegsírba helyezték. A harcok befejezése után épült ki a hadi temető egy monumentális emlékművel, amit az ötvenes évek elején a jugoszláv kommunista hatalom lerombolt a temetővel együtt. A nagyapámnak szánt virágot azelőtt és azóta is Szabadkán, a Bajai úti temető nagy keresztjénél helyezzük el. Ezúttal a koszorú kivételesen közel került hozzá, mert az ott megőrzött nagy harangra helyeztem el. Körbejártam az egész temetőt, mert valahol ott nyugszanak nagyapám hamvai is – teszi hozzá István, aki úgy gondolja, az EU felé tartó szerb államnak nem kellene elleneznie egy ilyen emlékmű felállítását.
– Azt gondolom, hogy ez a kezdeményezés sikeres lenne, ha mellé állna egy olyan befolyásos politikai szervezet, mint a VMSZ, a maga anyaországi hátterével. Szerettem volna erről Pásztor Istvánnal, a párt elnökével is beszélni, erre eddig még nem került sor. Ami tőlem tellett, én megtettem. Bízom benne, hogy lesznek civilizáltabb körülmények, és utódaink rendezhetik ebbéli adósságunkat – mondta el Vidákovics István.
