Tizedik egymást követő esztendőben vágott neki kismotorján međugorjei zarándokútjának a zombori Blago Bašić nyugalmazott vízvezeték-szerelő. A magyarul anyanyelvi szinten beszélő Blago ez alkalommal a korábbinál hosszabb útvonalat választott, mert korábban Boszniában kellemetlen tapasztalata volt, és ezt el akarta kerülni. A tizenöt napos zarándoklat során kilenc napot töltött a Tomos automatik típusú kismotor nyergében.
Blago Bašić (Fotó: Fekete J. József)
– Idén lettem hetvenéves, a motorom meg harminc, így együtt százévesen tettük meg a kétezer kilométeres távot – kezdi vidáman élménybeszámolóját Blago, az elkötelezett zarándok.
Horvátországon, Bosznián, Montenegrón és Szerbián át vezetett az útja Eszék, Našice, Požega, Pakrac, Sisak, Karlovac, Senj, Split, Makarska, Međugorje, Neum, Dubrovnik, Trebinje, Nikšić, Prijepolje, Prijedor, Pljevlja, Nova Varoš, Užice, Valjevo, Šabac és Újvidék érintésével.
– Hatalmas élmény volt utazni, sok barátot szereztem, sok szép, meg hihetetlen dolog történt velem. Maga az út igencsak fáradtságos volt, hegyek között, számtalan kapaszkodón és szakadék mellett vezetett, ráadásául az eső és a szél is nehezítette a haladást. Az egyik határátkelőn a motor regisztrációs problémája miatt nem engedtek át Boszniából Horvátországba, ezért a régi úton kellett Neumba mennem, hogy onnan a hegyek között egy másik átkelőhöz jussak, máshol zöldkártyát követeltek tőlem, végül a határőr átengedett, sőt, hideg ivóvízzel is ellátott. Szép és kellemetlen élményeket is szereztem egyaránt, ám ha bajba keveredtem, mindig akadt valaki, aki segített. Volt, aki szállással, volt, aki élelemmel, mások a veterán motoromat segítettek megbütykölni, Međugorjéban pedig egy külföldön dolgozó horvát zarándok, amikor meglátta, milyen járművel érkeztem, lefényképezett, majd egy kétszáz euróst nyomott a kezembe, útravalónak, meg sem tudtam igazán köszönni – meséli a bátor motoros.
Bátorságára korábban is nagy szükség volt, amikor még stoppal és autóbusszal utazott a kegyhelyre. Noha annak idején erről az útjáról is írtunk lapunkban, talán nem érdektelen felidézni visszaemlékezését az egykori országot szétszaggató polgárháború traumái személyes lecsapódásának következményeire:
– Volt, amikor kockán forgott az életem, csak Szűz Máriának köszönhetem, hogy a fejem a nyakamon maradt. Stoppal eljutottam Bugojnóba, de láttam, tovább már nehezebb lesz, ott meg nem akartam megszállni, ezért bementem a buszállomás melletti kávézóba, hogy megérdeklődjem, melyik irányba indul leghamarabb busz. Megittunk egy kávét a pultoslánnyal, közben elmondtam ki vagyok, honnét jöttem és hova tartok. Befutott a mosztári járat, fogtam a cuccom, és indultam, mire a szomszéd asztaltól fölkelt két férfi, és mondták, ha Kupresbe tartok, elvisznek. Ahogy elindultunk, közölték, hogy ők muzulmánok. Mondtam, hogy engem a náció nem érdekel, csak jó és rossz embert ismerek. Erre a sofőrnek többé be nem állt a szája, szidta a csetnikeket, a nemzetközi közösséget, amire megint mondtam, nem foglalkozom a politikával. Jó, de feleséged szerb, volt a válasz. Megint próbáltam elmagyarázni, hogy senki se választhatja meg, minek születik, de már szorult a zabszem. Félúton lehajtottak egy mellékútra, kiszálltak, nyitva hagyták az ajtókat és a fényszórók előtt megálltak, és a sofőr rámutatott egy hegyre, és azt mondta, ennek a csúcsáról élve taszítottuk a mélybe azokat, akik nem adták meg magukat a harcokban, gyere ki és nézd meg. Azt válaszoltam, tökéletesen látom az autóból is. Erre 10–15 métert előre mentek, és megtárgyalták, mi legyen a sorsom. Életemben nem féltem annyira. Jó tíz perc múlva visszaültek a kocsiba, a sofőr tovább gyalázkodott, majd a Kupres előtti alagútnál kiraktak, elmondták, hogy a harcok alatt oda beálltak egy tankkal, és onnét élve senki nem jött ki, ha Banja Luka felől érkezett. Fél óráig mozdulni se tudtam a félelemtől és reszketéstől. Viszont ha újra találkoznék velük, mindezek ellenére meginnék velük egy kávét, mert biztosan súlyos traumákat éltek át a háborúban, és ahhoz mérten az én személyem csekélység számukra.
Blago Bašić idén sokkal szebb élményekkel gazdagodott, bár beszélgetései során most is fölbuggyantak a háború emlékei.
– A tizenöt nap alatt egyetlen éjszakázásért fizettem, Šibenik és Zadar között eltörött a kipufogóm, egy mester azt is ingyen javította meg. Splitben hat napot töltöttem egy családnál, amelynél már tíz éve állandó vendég vagyok. Volt, ahol tíz eurót kértek egy ágyért, de amikor megtudták, hogy Zomborból érkeztem, nem fogadták el a pénzt, sőt, vacsorát és reggel kávét is kaptam. Két alkalommal a szabad ég alatt éjszakáztam. Hazafelé kiégett a fényszóróm, és nem lehetett sehol se izzót kapni hozzá, így még izgalmasabbá vált az utazás. Trebinjében a boszniai Szerb Köztársaság televíziója riportfilmet forgatott velem az utazásaimról, és amikor a stáb szemügyre vette a járművemet, megállapították, hogy a motor egyik gumija Zomborig semmiképpen se tart ki, vettek helyébe újat. Utolsó napon hajnali háromkor indultam Užicéből és este tizenegykor értem Zomborba.
Blago a kétezer kilométeres, 15 napig tartó körútja során 500 eurót költött. Meg kell jegyezni, van autója, kényelmesebben is utazhatna, de a motorozás a szenvedélye, bár meglehet, egyben fogadalma is.
– Nagyon sok segítőkész emberrel találkoztam, vendégül láttak, sőt ajándékokkal is elhalmoztak, nekem is jutott belőle, de az unokáimnak is. Legtöbben azon csodálkoztak, hogy egyedül vállalkoztam az útra, és hogy egy harmincéves kismotorra bíztam magam. Ha Isten segít, jövőre is útra kelek vele, akkor összesen már 102 évesen – mondta lelkesen a zombori zarándok.
