A Bezdán nevű falu nevét először a török adókönyvek (defterek) említik 1579-ben. Akkor 10 házból állt, majd Zomborban állomásozó török katonák 1598-ban megsemmisítették a falut. Így jött létre a Bezdán-puszta, amelytől másfél kilométerre délebbre, a szerb lakosság megalapította Šterbac (később Sterbác, Isterbác) települést. A Rákóczi-szabadságharc idején (1703–1711) a szerbek elmenekültek Šterbacból, és helyüket Baranyából érkező sokacok (horvátok) foglalták el, akik a Duna–Tisza közi nagy pestisjárvány (1709–1713) után Bezdán-pusztán fogadalmi kápolnát építettek. 1742 őszén a Magyar Külügyi Kamara Losonczi József megbízottja révén újratelepítette Bezdán pusztát: 60 római katolikus magyar családot telepített Tolna, Baranya, Veszprém és Somogy vármegyékből a pusztára.
A fogadalmi kápolna (Molnár Edvárd felvétele)
A falu történelméről dr. Balla István nyugalmazott orvos, helytörténész mesélt lapunknak. Mint megjegyezte, 1772-ben kapta meg Bezdán Mária Teréziától a mezővárosi címet, ez pedig igen jövedelmező volt, hiszen négy országos vásárt tarthatott, és a település fejlődésnek indulhatott. Az 1800-as évek közepéig történt telepítésekben németek, csehek, szerbek, horvátok és zsidók érkeztek Bezdánba, ők a németek kivételével a vegyes házasságok révén elmagyarosodtak.
A XIX. és XX. század fordulóján egyes zsidó családok igen jelentős szerepet játszottak Bezdán ipari fejlődésében. Mint megjegyezte, nekik köszönhetően kezdték meg az 1880-as években az utcák kikövezését. A tehetős zsidó családok kis kamat mellett hosszú lejáratú kölcsönöket adtak, és így megkezdődhetett a település kikövezése. Az 1860-as év sorsforduló volt Bezdán kulturális életében, amikor is Szulik József bajai születésű segédlelkész, papköltő (Bezdánban írta meg első verseskötetét), Óbecse későbbi plébánosa megalapította a Katolikus Legényegyletet. Később megalakult a Magyar Asztaltársaság, a Polgári Kör, a Katolikus Kör, a Dalegylet, amelyek fontos szerepet játszottak a népművelés terén.
Balla István helytörténész (Molnár Edvárd felvétele)
– A századfordulóra a bezdáni a színjátszás igen elismert, 1881-ben a Csikós c. előadás bemutatására Zomborból és Bajáról csikós fogatokkal érkeztek a nézők. Ahogy Herceg János egyik írásában megjegyzi, a századfordulón csatornaparti Párizs volt Bezdán, mivel pezsgő kulturális és irodalmi élet folyt a településen. Két tehetséges tanító-költőnő élt ekkor Bezdánban, akik abban az időszakban két verseskötetet adtak ki Budapesten. Az egyikről, Janda Matildról az a pletyka járta, hogy gyengéd szálak fűzték a Budapesten élő Bródy Sándorhoz, akinek egyik lapjában a költőnő rendszeresen publikált. Bezdánban úgy tudták, hogy Bródy Sándor A tanítónő című drámájában a címszereplő alakját éppen Janda Matild bezdáni tanítónőről formálta meg. A másik tanító néni Radich Jolán, a gimnázium igazgatójának lánya volt, aki később a bezdáni iskolaigazgatóhoz ment férjül. A két költőnő rendszeresen fellépett a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság felolvasó estjein, amelyeket Bezdánban is megrendeztek – mondta dr. Balla.
A helytörténész beszámolója szerint ebben az időben volt a bezdáni színjátszás első felvirágzása. Vértesi Károly, a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság elnöke egy ízben külön levélben köszöntötte a bezdáni színjátszást, méghozzá a Liliomfi című előadást, amelyet a bezdáni diákok mutattak be.
– A bezdáni színjátszás második felvirágzását a királyi Jugoszláviában élte meg, amikor a színpad nemcsak szórakoztatás volt, hanem a nyelvápolás és az identitásmegtartás helyszíne is. Ekkor jobbára operetteket és zenés színjátékokat mutattak be. A település ekkor két hetilappal is rendelkezett, a Bezdán és Vidéke hetilappal és a sportegylet GOAL című sportlapjával. A színjátszás harmadik virágzása a II. világháború után történt, 1955-től indult és egészen 1968-ig, a Szövetkezeti Otthon színháztermének leégéséig tartott. A bemutatott színdarabok túlnyomó többségét Pfaffné Kern Anna rendezte, és továbbra is operettek és zenés vígjátékokat adtak elő, amelyekért számos díjban, elismerésben részesítették a műkedvelőket. A negyedik időszak az új színházterem megépítéséhez és dr. Pfaff Mihály nevéhez fűződik. A jelenkor Foki István nevéhez fűződik, aki már a bezdáni amatőr színjátszás megmaradásáért küzd – számolt be a helytörténész.
A helytörténész beszámolója szerint a kulturális élet mellett a gazdasági élet ugyanúgy fejlődött. A XIX. és a XX. század fordulóján az iparosodás gazdaságilag igen megerősítette a települést, kisiparos műhelyek nyíltak, híresek voltak a bezdáni szövőműhelyek, megépült a villanytelep, a gőzmalom és vasút, amelyen keresztül Zomborba és Bajára is lehetett árut szállítani. A világháborúk meggátolták ezt a fejlődési folyamatot. Mint megjegyezte, ezt követően az 1970-es években kezdett újból erős fejlődésbe a település, ekkor építették meg a színházat, az iskolát, a gyógyfürdő fizikoterápiás részlegét, a Bezdán–Batina hídat és a batinai emlékmúzeumot, valamint Bezdánban létrejött a központi vízellátó rendszer is.
Ez a nyolcvanas évekig tartott, majd az utóbbi évtizedek privatizációja tönkretette a bezdáni nagyvállalatokat, és a település meggyengült. Demográfiailag a magyarság mindig abszolút többségben volt. A háború után két alkalommal történt változás a lakosság szerkezetében, 1946-ban 600 szerb érkezett az elhurcolt zsidó telepesek helyére, majd a ’90-es években Likából, Kordunból, Nyugat-Szlavóniából és Baranyából 2000. január 17-ig 819, főleg szerb nemzetiségű menekült telepedett le. Ugyanakkor 300–350 magyar lakos távozott főleg gazdasági okokból. Azóta sok más vajdasági magyarlakta településhez hasonlóan, munkahelyhiány miatt, sokkal többen elköltöztek Bezdánból, erről azonban már a jövőbeli helytörténészek emlékeznek majd meg.
