Mi az a Petőfi Sándor Program? Mit csinál egy magyarországi lány a déli végeken? Hogyan látnak bennünket az anyaországiak? Hogyan lehetne elmélyíteni a magyar– magyar kapcsolatokat? Ezekre a kérdésekre Ujvárosi Zita, a Petőfi-program egyik ösztöndíjasa adta meg a választ, akit az Európa Kollégiumban kerestünk fel.
Mesélj egy kicsit magadról.
– Hajdúnánáson, Kelet-Magyarországon születtem. Debrecenben végeztem az egyetemi tanulmányaimat történelem, illetve szociológia szakon. Később Budapesten egy autóipari cégnél marketingasszisztens voltam hosszú ideig. Abban a multinacionális Ezt követően egy nonprofit kft.-hez kerültem, amely európai uniós pályázatok kezelésével foglalkozott. A kft. irányítását a Miniszterelnökség vette át, így köztisztviselői pozícióból cseppentem ide, Szerbiába.
A civil életemben mindig kerestem azokat a lehetőségeket, ahol a gyerekekkel tudok foglalkozni. A Bátor Tábor Alapítvány – krónikus beteg gyerekekkel foglalkozó szervezet – önkéntese voltam nyári táborokban. Az ott dolgozóktól nagyon sokat tanultam, hiszen képesek elérni azt, hogy ezek a gyerekek hetekre elfelejtsék a betegségüket. A Skandináv Ház Alapítvány gyermekklub foglalkozásain szintén önkéntesként segítettem.
Ujvárosi Zita (Ótos András felvétele)
Hogyan jött az ötlet, hogy megpályázod az program ösztöndíját?
– Szerettem volna 10 év után újra az eredeti érdeklődési körömhöz közel álló feladatot végezni és felállni az íróasztal mögül. Ezért is örültem nagyon a Petőfi Sándor Program ösztöndíjpályázatának. A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében már 3 éve küld ki közösségszervezőket a diaszpórában élő magyarokhoz. Ennek a programnak a sikerén felbuzdulva a Kárpát-medencében élő határon túli magyarok számára létrehozták a Petőfi Sándor Programot. Ez egy szórványprogram, amelynek az alapgondolata az itt élő magyarok identitástudatának a megerősítése. Volt egy hosszú időszak az anyaország politikájában, amikor ez a szándék kifejezetten háttérbe szorult, viszont a jelenlegi magyarországi kormány ezt a feladatot magára vállalja, és elkötelezetten kiáll a szórvány megtartásáért. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szórványban élő magyarok száma csökken, és ezzel a programmal ezt szeretnénk lassítani, illetve a magyar–magyar kapcsolatokat erősíteni. Az én feladatom, hogy a saját kompetenciáimnak megfelelően ebben a munkában részt vegyek. A program ösztöndíjasai között van, aki magyarórát tart, van, aki néptáncot oktat, és így tovább. A lényeg, hogy vagy új közösségeket kovácsoljanak, vagy a már meglévő és működő közösségek munkáját támogassák. Én személy szerint Maradékon rajz- és énekfoglalkozásokban, illetve egyéb napközis tevékenységekben segítem az ottani tanítónő munkáját, a sok év után újraindított magyar tagozaton. Hetente kétszer-háromszor járok Maradékra, egyszer pedig Temerinbe. Temerinben az ottani szórványközpont munkáját támogatom. Egyre szorosabban tudok bekapcsolódni az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ szombati Gyermekjátszóház programjába is.
A program megalkotóinak figyelme kiterjed a határokkal elválasztott, különféle korosztályú magyarok közötti kapcsolatteremtésére is. Röviden összefoglalva a szerteágazó magyar–magyar kapcsolatok elmélyítése, színesebbé tétele a cél.
Mehettél volna más országba is. Miért éppen Szerbia?
– Bár jelentkezéskor prioritást állíthattunk fel, hogy melyik országba mennénk legszívesebben, de a felvételi eljárás során ezt nem voltak kötelesek figyelembe venni. Nekem szerencsém volt, mert én Szerbiát jelöltem meg első helyen. És azért pont Szerbia, mert 2011-ben magánemberként már jártam a Vajdaságban. Akkor őszintén megfogott, hogy a magyar–szerb határtól 150 kilométerre délre ilyen nagy létszámú, működő magyar közösségek vannak. Nem tartom magam tájékozatlan embernek, de ez a személyes tapasztalat megérintett. Azt gondolom, hogy Magyarországnak még mindig van felzárkóznivalója a határon túli magyarok életének megismerésével kapcsolatban. Ennek a programnak éppen ezért az is a céljai között szerepel, hogy tájékoztatja az anyaországiakat a Kárpát-medencében élő magyarság mindennapjairól. Az internet és a Facebook behálózza az életünket, és ezt kihasználva folyamatosan tájékoztatom a magyarországi barátaimat és ismerőseimet az itteni magyar közösségek létének egy-egy mozzanatáról. Ezzel egyidejűleg arra buzdítom őket, hogy látogassanak el ide, és tapasztalják meg a vajdasági magyar valóság szépségeit, annál is inkább, mert az anyaországiak jelentős részének kevés tapasztalata van arról, mi zajlik a határokon túl.
Az első újvidéki látogatásomat egy közösségi oldalon keresztül szerveztem meg, amikor egy barátnőmmel elutaztunk ide, és vajdasági magyar fiatalok láttak vendégül. Túráztunk a Tarcal-hegységben, szétnéztünk a városban, megtekintettük a péterváradi várat, még az egyetemre is bevittek a vendéglátóink. Ahogy a fiatalok elmesélték a Telep magyar vonatkozásait, ahogy észrevettem az Arany János utcanévtáblát és más apró részleteket, kinyílt előttem egy számomra addig ismeretlen magyar dimenzió kapuja.
Hogyan esett a választásod az Európa Kollégiumra?
– Ez nem az én döntésem volt, hanem sokkal inkább egy szerencsés lehetőség. A mentorunk úgy gondolta, hogy ez az induló intézmény jó kiindulási alapja lehet a mi munkánknak, mivel az itt élő magyaroknak egy alakuló szellemi, kulturális központja. Az itt lakó fiatalok azzal a szándékkal jönnek ide, hogy Újvidéken folytassák a tanulmányaikat. Ez tulajdonképpen az első lépés a szülőföldön való megmaradás irányába. A számukra létrehozott programok szervezésében is igyekszem részt venni, illetve a szakkollégium kialakításában is próbálok segíteni a magyarországi kapcsolataim mozgósításával. Az Európa Kollégium nevelőtanárainak szintén igyekszem segítségére lenni. Itt egy kifejezetten szimpatikus közösség van kialakulóban, ahol nagyon jól érzem magam. Ismeretséget kötöttem a Vajdasági Magyar Diákszövetség tagjaival is, amelynek nagyon tetszik a programja, és keressük az együttműködés lehetőségeit.
Hogyan zajlott a kezdeti időszak, és mik a távlatok?
– Augusztus 15-én öten érkeztünk Szerbiába, másfél hónapot töltöttünk Szabadkán, majd október elején érkeztem Újvidékre. Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács fogadott bennünket, Nyilas Leonov Anita a mentorunk, aki a Petőfi Sándor Program szerbiai főkoordinátora. Először az MNT munkájával ismerkedtünk meg, és ebben a kezdeti időszakban jártuk be a szórványvidékeket, majd ezt követően kompetenciáink szerint kerültünk a működési területünkre. Vannak ösztöndíjasok Kisoroszon, Doroszlón, Muzslyán, és Hertelendyfalván is igyekszünk tapasztalatainkat megosztva támogatni egymás munkáját. Nagyon szeretnénk, hogy a programból a helyi közösségeknek is haszna származzon, és az utánunk jövő ösztöndíjasokra már számítsanak. Ez az első év egy tapasztalatszerző úttörés, amely a jövő nyár elején egy értékelő héttel zárul Budapesten. Hiszünk abban, hogy ez egy működőképes program, amelyre igény lesz a jövőben. Érdemes kiemelni, hogy nemcsak magyarországiak pályázhatnak erre az ösztöndíjra, hanem az egész Kárpát-medence területének fiataljai számára nyitva áll ez a lehetőség.
A vajdaságiak befogadtak, nagyon jól érzem itt magam, eddig mindenhol kedves fogadtatásban volt részem. Az itteni magyarokkal kialakult kapcsolataim arra utalnak, hogy ennek a programnak van jövője.
