A Nagy után a Kovács a második leggyakoribb magyar vezetéknév. A 2014-es adatok alapján Magyarországon 214.678 személy viseli ezt a családnevet. Arra vonatkozó adatok azonban nincsenek, hogy ezek közül hányan dolgoznak a filmes, színházas szakmában. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy közülük négyen vajdasági származásúak. Ők négyen: Kovács Lehel, Kovács István, Kovács Ákos és Kovács Tamás nyomot hagytak szakmájukban, és az itteni közösségünk népszerűségét is növelték. De most szóljanak a Kovácsok!
BUDAPESTI MUNKAÜGYEK
Kovács Lehel horgosi. Színész. Arca, hangja számos filmben és sorozatban feltűnik. A budapesti Katona József Színház színésze, de már találkozhattunk vele a vajdasági deszkákon is.
– Hogyan kerültél Budapestre?
– A határ közelsége valahogy csábított a kalandra. Szerencsére felvettek Szentesre, egy csodálatos drámatagozatos gimibe, ahol hasonszőrű fiatalok vettek körül. Onnan pedig már nyilvánvaló volt, hogy Budapesten próbálom meg a Színművészetit. Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen ember, színész lettem volna, ha otthon maradok. Biztos más emberek befolyásolják a szakmai ízlésem, más szerelmek, kudarcok. Valószínűleg más Kovács lettem volna...
– Viszonylag régen elkerültél Vajdaságból. Milyen emlékeid vannak a szülőfaludról?
– Igen, hamar elkerültem, így a barátságok megszűntek, csak a család és a nosztalgia visz néha haza. Emlékszem egy gazdag gyerekkorra, és sok kedves emberre, akik tanítottak.
– Tartod-e a kapcsolatot vajdasági rokonaiddal? Milyen gyakran látogatsz haza?
– Most, hogy gyermekem született, igyekszem majd gyakrabban hazalátogatni, de sokszor csak félévente jutok haza, pár röpke napra.
– A vajdasági származás jelent-e valami pluszt, vagy nem érzed sem előnynek, sem hátránynak?
– Talán abban érzek némi előnyt a vajdasági származást illetően, hogy tudom milyen más kultúrákkal együtt élni, nem beszélve arról, hogy a nyelvtanulás sokkal könnyebben megy. Hátrányt egy ideig a szerb útlevél jelentett. Amikor utaztunk a színházzal, én voltam az, akire várni kellett, akinek vízumkötelezettsége volt és hasonlók.
– Szerepeltél a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának és a Katona József Színháznak a közös produkciójában, a Vörösben. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél eközben?
– Remek munka és izgalmas találkozás volt egy erős, tehetséges társulattal, akik néha hiányoznak nekem. Azt a borzasztó hasonlóságot fedeztem fel az itteni és a hazai színházcsinálásban, hogy gyakran hozzá nem értő, „tűzközeli”, kétes alakok kerülnek felelős pozícióba, s olyankor egy színész rettentően kiszolgáltatott lesz. Büszke vagyok a szabadkai társulatra, hogy ezekben a sötét pillanatokban képes volt harcolni.
– Legtöbben talán a Munkaügyek című sorozatból ismernek. A színház mellett játszottál játékfilmekben is, de szinkronszínészként is kipróbáltad magad. Melyik áll hozzád legközelebb?
– Nem érdemes ezek között választani. Örülök, hogy belekóstolhattam a szakmám különböző területeibe. Most épp Gothár Péter Ahol a Farkas is jó című előadása a legfontosabb számomra a Katonában.
– Melyik a kedvenc karácsonyi filmed? Vállalnál-e benne szerepet?
– A feleségemnek hála többször láttam az Igazából szerelem című filmet. Jó szerepek vannak benne.
– Milyen egy tökéletes szilveszterest?
– Azokkal, akik fontosak, határozottan televízió nélküli területen.
A BETONZAJRÓL
Kovács István rendező zentai születésű. Egy nagyobb kitérő után jutott fel Budapestre. Rövidfilmjeivel számos elismerést szerzett. Betonzaj című vizsgafilmjét többek között a 39. Montreal World Film Festivalon is bemutatták.
– Gyerekkorom óta nagyon szeretek filmeket nézni. A családban nagyon fontos volt, eseményszámba ment, amikor együtt filmeztünk, testvéremmel ma is sok filmet nézünk. Volt olyan időszak, amikor kiszámoltam, hogy mikor kell kelnem ahhoz, hogy suli előtt minden nap meg tudjam nézni a Die Hard című film első és második részét. Zentán jártam gimibe. Korábban irodalommal kezdtem el foglalkozni, novellákat írtam. Később kezdett érdekelni a film. Valahol ez egyenes ágon fejlődött ki, amikor elkezdtem filozófiát tanulni. Nem a filozófia miatt, mert az különösebben nem érdekelt. Nem, a film az úgy jött be, hogy jóban lettem a filozófiatanárommal. 2003-ban, amikor a KMV keretében megindult a filmes kategória, Ürményi Frici barátommal csináltunk egy rövidfilmet Nikotin címmel. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, olyan emberektől, akiknek a véleménye számított, többek között Siflis Zoltántól, akinek nagyon sokat köszönhetek. Gimi után végül beiratkoztam a jogra, mivel akkor csak filmesztétika szak indult, és engem nem vonzott az elmélet, sokkal inkább az, hogyan lehet elmesélni egy történetet. 2006-ban megpróbálkoztam a felvételivel a Színház és Filmművészeti Egyetem rendezői szakára, de akkor nem vettek fel. Öt évvel később újra próbálkoztam, és végül sikerrel jártam. A jogot 2012-ben végeztem el, tehát az utolsó évemben párhuzamosan jártam a jogra és a rendezőire is. Azt, hogy befejeztem a jogot, édesanyámnak köszönhetem elsősorban, ő volt az, aki nem hagyta, hogy otthagyjam.
– Az Index online hírlap olyan címmel jelentette meg cikkét: Jegyezzük meg ezt a nevet: Kovács István, és a cikkben is szuperlatívuszokban mesélnek munkásságodról és a Betonzaj című kisfilmedről. Mit jelent számodra egy ilyen dicséret?
– Nagyon jó érzés volt Sztarenki Dórit látni a címlapon, és azt a kitüntetett figyelmet, amelyet abban a cikkben kaptunk. Ennek ellenére az előző kisfilmjeinkre is ugyanazzal a pontossággal és lelkesedéssel készültünk, ahogy azt a Betonzajnál tettük. Persze mindannyian fejlődni akarunk, és talán mondhatom azt, hogy ez a fejlődésív megjelenik ebben a három filmben. Szerencsém, hogy ilyen stábom van, nélkülük nem írtak volna ilyen szépeket a filmről. A filmeknek egyik próbája, hogy mit ír róla a kritika, és a nézőnek is számít, hogy mit hallott vagy olvasott róla.
– Jelenleg min dolgozol?
Most éppen egy tévéfilmet készítünk, amely egyórás, első világháborús dráma lesz. Jelenleg a vágás fázisában vagyunk. A forgatókönyvet Köbli Norbert írta, aki az Idegenföld és a Csúszópénz című filmem megtekintése után keresett meg. A bemutatója a jövő év szeptemberében lesz.
– Mennyire kötődsz Vajdasághoz?
– Szeretek hazajárni. Nem azért látogatok haza, mert hű, de milyen nagy lokálpatrióta vagyok, hanem mert itt van édesanyám. Kötődöm az otthoni házhoz. Életem jelentős részét töltöttem ott, az első dvd-lejátszómat és dvd-met is ott kaptam.
– Milyen lesz a szilvesztered?
– Nem tudom, én nagyon furán állok a szilveszterrel. Nagyon sokszor sokkal rosszabb buli van szilveszterkor, mint az év többi napján. Van egy társaságunk, amellyel már évek óta együtt szilveszterezünk, most is ez a program. Ha ez a társaság összejön, akkor ki lehet bírni. A január elseje viszont nagyon rossz nap, az év legcéltalanabb napja, és mindig rendkívül lehangol.
TESTVÉREK
Kovács Ákos operatőr. Szabadkai. Számos kisfilmjét bemutatták már Vajdaságban is. Az általa fényképezett El című „vizuális költemény” nagy sikert aratott a 2014-es Berlinalén.
Kovács Tamás szintén szabadkai, ugyanis Ákos testvére. Ő színésznövendék. Jelenleg a Színház és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatója.
– Miért éppen Budapest?
Ákos: Körülbelül 16 éves koromban eldöntöttem, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni, aztán ez leredukálódott arra, hogy az operatőri részét szeretném tanulni ennek a dolognak. Négy évig szerepeltem a KSZFV-n, és minden évben volt szerencsém az első díjat elhozni. Az egyetemi felvételire autodidaktaként készültem, abba a generációba tartozom, akinek már elérhető a digitális technológia, így meg tudtam csinálni, hogy a saját fényképezőgépemmel felvettem az anyagot, megvágtam a számítógépen, és utána meg tudtam nézni. Később kutattam az eshetőségek után, hogy hol tudnám ezt egyetemi szinten tanulni. Az anyanyelvemen kizárólag Budapesten volt erre lehetőség. Tizennyolc-tizenkilenc évesen tehát felkerültem ebbe a nagyvárosba. Nagyon furcsa volt, mert nekem először is bele kellett rázódnom a pesti közegbe, fel kellett vennem a város ritmusát. Az is érdekes volt, hogy amikor három év után megkaptam az alapfokú diplomámat, rájöttem, hogy nem tudok leírni tíz mondatot abból, amit ezen az egyetemen tanultam. A legtöbb, hogy irányt mutatnak. Olyan feladatokat adnak a tanárok, amelyekből te majd tudsz fejlődni. Tulajdonképpen a tanár csak egy szamárvezető, te meg a szamár, aki arra megy, amerre a legritkábbnak látja a ködöt. A legkönnyebb úton akarsz menni, és előbb-utóbb rájössz, hogy számodra a legkönnyebb az, amelyikben jó vagy.
Tamás: Sokat gondolkodtam azon, meg sokan megkérdezték már, hogy mindig színész akartam-e lenni? Az az igazság, hogy én erre nem tudok választ adni. Sokáig fociztam, meg mindig sportoltam valamit. Amikor nyolcéves voltam, szerepeltem Vicsek Károly Bolygótűz című filmjében. Tíz napot forgattunk, és az egy meghatározó élményem volt. A KMV-n találkoztam először azzal, hogy fel tudom magamra hívni az emberek figyelmét a színpadon. Az ember érzi, hogy mikor figyelnek rá, és ez nagyon jó érzés. De továbbra is úgy éreztem, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Azután mégis úgy döntöttem, megpróbálom. A budapesti egyetem volt az első opcióm. Sokan mondták, hogy rengetegen jelentkeznek, nehéz bejutni, de valahogy ezzel sem foglalkoztam. Teljesen nyugodt voltam a felvételin is. Amikor felvettek, kezdetben nem igazán fogtam fel, hova kerülök. Az is érdekes, hogy ott egy napot körülbelül három napnak érzékel az ember, teljesen másként múlik az idő.
– Sok közös munkátok volt. Hogyan alakult ki az együttműködés?
Ákos: Ez természetes volt, hisz a legegyszerűbb dolog, amikor felveszed a kamerát, és átmész a szomszéd szobába, ahol azt mondod gyerekként a másik gyereknek: Gyere, csináljunk egy filmet! A legelső közös forgatásra egy majálisozás alkalmával került sor. Eldöntöttük, hogy készítünk egy filmet, amiben van bűnözés, gengszterek, drog, hasonlók. Így született meg a La Maffia Familia. Igazság szerint ez egy hülyeség volt, de mindenki nagyon élvezte. Azután következett a Találkozunk című minifilm, majd a Függőség, amelyről a mai napig azt gondolom, hogy komoly alkotás. Nagyon jó a viszonyunk, és amikor együtt dolgozunk, akkor is jól megértjük egymást. Kevésbé sértődünk meg a másikra, tudjuk egymás határait. A rossz az, hogy az utóbbi időben ő is nehezen tud elszabadulni az egyetemről, és én is rájöttem arra, hogy nemcsak a testvért lehet játszatni, hanem egy-egy filmbe különböző karakterek kellenek, nem játszhat el mindent mindenki.
Tamás: Természetesen ő most is mindig megkérdezi, hogy ráérek-e, vagy ha nem, akkor kit tudnék ajánlani, és utána ezt megbeszéljük. Ez is azt mutatja, hogy még mindig számítunk egymásra, és adunk egymás véleményére.
– Haza tudsz jönni?
Tamás: Úgy gondolom, és nagyon merem remélni, hogy úgy is lesz, hogy ide mindig vissza tudok jönni. Hogy tárt karokkal várnak-e, azt nem tudom, de remélem, hogy fogok még vajdasági produkciókban részt venni. Most csináltunk egy darabot, Sárga vonal a címe és az a tervem, hogy ezt az előadást le kellene hozni Szabadkára vagy Újvidékre.
Ákos: A filmcsináláshoz rengeteg pénz kell. Korábban megfogadtam, hogy nem Vajdaságban, nem Szerbiában, nem Magyarországon akarok filmeket csinálni. Ennek ellenére nem tudok elszakadni Vajdaságtól. Tudatosan vagy nem, de minden egyes munkám szorosan kötődik Vajdasághoz. Az itteni Szabadegyetemen tanítok operatőri mesterséget, itthon nyitottam produkciós irodát, valamint az MNT kulturális és művészeti konzultációs testületének is tagja vagyok, ezenkívül szeretném megalapítani a Vajdasági Magyar Fotóművészek Szövetségét, illetve a Vajdasági Magyar Mozgókép archívumot kitágítani, és minél professzionálisabb szintre vinni a digitalizálást. Emellett vizuális effekusokat készítek, reklámfilmeket, videoklipeket forgatok, de használt ruhaboltot is szeretnék nyitni. Nemhogy nem akarok, nem tudok elszakadni Vajdaságtól.
– Szilveszter van, mondjatok ezzel kapcsolatban néhány szót.
Tamás: Arra jöttem rá, hogy nem abban mérem az időt, hogy más évszámot írunk, hanem az iskolában, meg hogy egyáltalán milyen dolgokat csináltam. Ha volt egy bemutató vagy vizsga, akkor ott valami lezárult. Meg időközben van egy szilveszter, de igazából azon jár az eszem, mikor kell visszamennem, mi a feladatom.
Ákos: Az ember ilyenkor akaratlanul is végiggondolja, mit csinált az év folyamán. Én is megnyitottam már az önéletrajzomat, és megnéztem, hogy ebben az évben hány produkcióban vettem részt, melyikben volt érdemes, melyikben nem, melyikben fejlődtem szakmailag, melyiknek jó a híre. Egy ilyen nap csak annyira fontos, mint mondjuk egy szülinap, vagyis el tudsz számolni, hogy az előző év ugyanezen napjától mit sikerült véghezvinned. Az élet megy tovább, és ez nem okoz olyan nagy fennakadást.
