A hetvenöt éves Zsótér Mihály azok a névtelen hétköznapi hősök egyike, aki a semmiből indulva, két keze munkájának, szorgalmának és kitartásának köszönhetően kamaszként kitanulta a kovácsmesterséget, amellyel később egzisztenciát teremtett magának és családjának. Előbb műhelyt bérelt, majd sajátot alakított ki, amelyben több mint két évtizeden át dolgozott, később ezt Zoltán fia vitte huszonhárom éven át. Zsótér Mihály mindig megbecsülte a munkát és a kuncsaftot. Mindenkor kiszolgálta vevőt, akinek a megrendelése megtiszteltetés számára, mert úgy tartja, hogy így munkához és keresethez jut, amiért köszönettel tartozik.
Zsótér Mihály nyugdíjasként kerti szerszámokat készít (Csincsik Zsolt felvétele)
Zsótér Mihály miután kimaradt a nyolcosztályos iskola hatodig osztályából Nagy József szűcshöz akart szegődni inasnak, hogy segítsen az apján, aki temetőcsősz volt Moholon, és 2.5 lánc földből tartotta el családját, köztük négy gyerekét és egy örökbe fogadott fiút. Zsótér Mihály tervéből azonban nem lett semmi, mert 14 évesen túl fiatal volt szűcsinasnak. Ezért folytatta az iskolát, majd a következő évben beállított hozzá Paróci Ferenc barátja, aki Halász József bognármesternél volt inas, és megkérdezte tőle, hogy nem akar-e véletlen kovácsinas lenni, mert Nagy István kovácsmester inast keres.
A moholi kovács jól felszerelt műhellyel rendelkezik (Csincsik Zsolt felvétele)
– Nem sokat dilemmáztam, hanem rávágtam, hogy kovácsinas leszek. Ez 1956. szeptember 21-én volt. Elmentem a mesterhez, megbeszéltünk. A satuhoz pipiskednem kellett olyan nagy száll legény voltam. A mesterem, amikor felvett inasnak, azt mondta a kovácsmesterségről: meglátod, ha tetszik, maradsz, ha nem tetszik mész tovább. Nekem megtetszett szakma, aminek az volt az indítéka, hogy a kovácsnál nincs régi vas, mindent átdolgozunk és minden vas új lesz. Eldobott anyag nincs. Ha poros úton, a lóról leesik a patkó és megtalálod, már abból az egy elveszett patkóból sok mindent meg lehet csinálni. Engem ez motivált, hogy mindent fel lehet dolgozni, valamint ebből a szakmából meg lehet élni. Egy patkóból lehet egy sarokvas pipát vagy egy saroglyatartót, vakszöget és kerékszöget csinálni. Előbb azonban meg kellett tanulni, hogyan kovácsolom, és a fejemben már meg kellett lenni annak a képnek, hogyan nézzen ki, és mit is akarok belőle csinálni. Ha a rossz vasban találtunk egy kopott, eldobott boronát, annak a szemeiből, különösen a négyszögletes szemek egy-egy negyedéből két pántszöget készítettünk. Hiszen én tanultam parasztkocsi javítását és csinálását. Telente készítettünk 1500-2000 pántszöget, ha nyáron jött a kuncsaft, leesett a ráfja vagy eltört a lőcse és a rúdja, akkor megjavítottuk, mert sokat pántoltunk. Abban az idősben a lovakkal sokkal többet dolgoztak, mint manapság – mesélte Zsótér Mihály, aki nyomban hozzátette: – Az inas élete nem volt valami virágos, mert Adára kellett menni az inasiskolába, amely a mai posta helyén állt. Az igazgatónk a megboldogult Janacsek József tanárnéptárs volt. A déli harangszóig a műhelyben dolgoztunk, mert nem volt minden falon óra, mint manapság. Ha délben megkondult a harang, akkor hazakocogtam, megmosdottam, egy darab kenyeret magamhoz vettem és trappoltam az iskolába, mert gyalog kellett menni, biciklim nem volt. Egy darab kenyérrel futottam a Becsei úton az ördögcérnáig. Onnan 50-60 métert mentem lépésbe és közben bemajszoltam a kenyerecskét. Utána újra futás, mert nem volt szabad elkésni az iskolából, ha késtél nem mehettél be az órára. Ha huszonötször elkéstél egy tanév alatt kidobtak az iskolából, mert minden ötödik igazolatlan órával egy jegyet csökkent a magaviselet. Két kollegának volt biciklije, amit később kaptak a mestertől vagy valahogyan beszerezték. Én a harmadik osztályt kezdtem, amikor édesapám vett egy régi biciklit, amivel könnyebb volt iskolába járni. Akkoriban ugyanis nem úgy volt, mint mostanság, ha iskolába jársz, akkor nem mész a műhelybe. Nekem hétfőn, szerdán, pénteken, amikor virradt már a műhelyben kellett, hogy legyek, ahol 12 óráig maradtam. Délután meg mentem az inasiskolába. Én azzal a céllal mentem el inasnak, hogy meg akarok tanulni dolgozni. Más volt azoknál a helyzet, akik állami helyen voltak, az Iskrában és a bőrgyárban voltak inasok, ők aznap nem mentek iskolába. Tizenhárman voltunk a vegyes osztályban, amelyben volt késes, szűcs, kovács és bognár is. Telt-múlt az idő, a mesterem megtanította csínját-bínját a szakmának. Másfél év inaskodás után nagy adót vetettek ki rá, ezért becsukja a műhelyt, engem pedig áthelyezett máshová. Addig viszont nem bírt becsukni, amíg engem át nem adott másik mesternek, mert leszerződött a kisipari szövetkezettel, hogy én legálisan folytatom nála a szakmát. Utána Capár Jenő bácsi lett a mesterem, akinek Moholon, az Október 8. utcában volt az műhelye. Felkarolt, és azt mondta, azért vettelek fel, hogy embert csináljak belőled. Így is volt, nagyon sok mindent köszönhetek neki. Azt mondta, hogy gyerek, ezt meg kell tanulni csinálni, mert csak így lehet dolgozni. Amit elvállalsz, azt csináld meg, nehogy szégyent valljunk, mert úgy kell megcsinálni, hogy a kuncsaft holnap is visszajöjjön. A későbbiekben eszerint végeztem a munkám. A kovács szolgáltatást végez, amit egy kuncsaftnak a házhoz meg kellett csinálni, azt mi mind vállaltuk. Azt tartottuk, hogy minden pénzt, amit hoz a tisztelt kuncsaft, azt meg kell becsülni. Nem úgy minta az egyik adai kovácsmester, aki kihajította az ekevasat az utcára azzal, hogy az nem munka. Én meg úgy tartom, ha megtisztelt engem a kuncsaft, hogy csináljak meg neki valamit, azt meg kell köszönni, mert én abból élek, tartom fenn a családot és néhány dinárhoz jutok – magyarázta a nyugalmazott kovács.
A kovácsmesternek a pályája kezdetén még ilyen húszdekás kalapácsra sem telt (Csincsik Zsolt felvétele)
Zsótér Mihály négyéves inaskodás után 1960-ban, tizenkilenc évesen szerzet kovács és patkolókovács diplomát és képesítést az ipari tanonciskolában, majd később ugyanilyen iparengedélyt. Előbb azonban 1961-be bevonult a hadseregbe, ahol közel két éven át folytatta a szakmáját, többek között lovakat és szamarakat patkolt.
– A katonaságtól 1963. december 27-én szereltem le, akkor ismét választás elé állított az élet. A kérdés az volt, hogy most menjek kisiparoshoz vagy gyárba dolgozni, vagy fogadjam el a megboldogult mesterem ajánlatát és béreljem ki a műhelyét. Elfogadtam, így lettem kisiparos 1964. februárjától az Október 8. utcában, ahol két és fél évig béreltem a műhelyt. Megtiszteltem és megbecsültem a munkát, nem herdáltam el pénzt. Amikor elkezdtem, akkor 20 dekás kalapácsom sem volt, viszont sok munkám volt, sokat dolgoztam, gyakran napi 15-16 órát, és kicsit megerősödtem. Majd 1966 pünkösd vasárnapján megnősültem, akkor volt a lakodalmunk a feleségemmel. Ennek a háznak a helyén, ahol most lakunk, volt egy 150 éves végház, azt megvettem. Itt nyitottam meg később a saját műhelyet, de 11 éves kisiparosság után 1975-ben én is úgy jártam, mint a mesterem, nagy lett az adó és becsuktam a műhelyt. Olyan kiválasztott gyerek lettem, hogy én háromszoros annyi adót fizettem, mint a kollégák. A 70-es években szépen ment, sok munkánk volt, csináltuk a speditereket. Két-három munkásom is volt, lehet, hogy ez volt a vesztem, néhány embernek kenyeret adtam, és ez szemet szúrt. Végül bejáródott kisipari műhelyből elmentem adai Potisje szerszámgépgyárba, ahol több mint 8 évet dolgoztam. Az számomra ez olyan nehéz volt, mint madárnak a kalickában. Itthon megszoktam, hogy szabadember voltam, saját döntésem mellett bírtam dolgozni, odamentem, ahova akartam, a gyárban nem. 1983-ban újra megnyitottam a kisipari műhelyt. Közben a fiam ipari kovács lett és letöltötte a katonaságot. Utána a fiam lett a kisiparos, én meg lettem a munkása. A fiamat megtanítottam a kovács szakmára, szépen elsajátította tőlem a tudást. 55 éves koromba elmentem nyugdíjba. Nyugdíjasként ma is, amit bírok a csukott ajtónál megcsinálok, bár nem szabadna, de hogyan mondjak nemet annak a tisztelt kuncsaftnak, aki életem során hozta hozzám a kisebb-nagyobb pénzt, támogatott és értékelte a tudásom. 20 600 dinár nyugdíjam van, kérdezem, meg lehet-e ebből élni. Különben is, akkor érzem jól magam, amikor a műhelyben dolgozhatok, mert tudom, hogy egészséges vagyok. Nem akarom elhagyni magam, amíg bírom, csinálom. Bár már három szívinfarktuson és nyolc nagy operáláson átestem, mégis itt vagyok. Az apró krajcár is jó, ezért elhatároztam, hogy kis kerti szerszámokat gyártok. Ezzel szoktam manapság kirukkolni Adára a piacra, Topolyára és Zentára a vásárra. 75 éves vagyok, ha isten segít, jövő év május 22-én szeretnénk megünnepelni a feleségemmel az ötvenéves házassági évfordulónkat. Négyen vagyunk édestestvérek. Ketten Németországban élnek, egy Ausztráliában. A lányunk Moholon él. A fiunk két éve Németországban dolgozik, mert csak is így tudta a családot fenntartani, a kovácsműhelyt pedig kénytelen volt becsukni, mivel úgy lecsökkent a munka. Erre a házassági évfordulóra szeretnénk a családot, a testvéreket összehívni és közösen megünnepelni. Ezt szeretnénk még befejezni, és aztán amit az isten ád, éljük az életünk, amíg bírjuk – közölte Zsótér Mihály, akitől megtudtuk még, hogy 18 éves korától önkéntes tűzoltóként is tevékenykedett. Kezdetben közlegény volt, végül parancsnok lett, jelenleg a testület tiszteletbeli tagja. Tavaly tavasztól viszont a moholi nyugdíjas-egyesületben „parancsnokol”, miután megválasztották elnöknek. Azóta rendezvényeket és programokat szerveznek a feleségével és más helybeliekkel, hogy összefogják az falu időseit.
