Léphaft Pál felvételei
Mindig tavasz van, emlékeimben a széles utcán, fehérre meszelt eperfák alatt sárga kislibák, számban az otthoni szalonna íze, lovak, akác... Ennyi a honvágy, ennyi jut eszembe, ettől ma is elérzékenyülök, amikor szülőfalum nevét hallom – mesélte sok évvel ezelőtt Froni, amíg Brestovacz (Rustendorf, Beresztóc, Banatski Brestovac) fényképekkel gazdagon illusztrált helytörténetét, szülőfaluja krónikáját lapozgattuk a müncheni lakótelepen. Ámultam az elhagyott otthon részletes leírásán, az ott hagyott javak lajstromán, a fotókon, az elveszett élet leírásán. Szerbül beszélgettünk, hiszen a beresztóci svábok ezt a nyelvet tanulták meg szomszédaiktól. Froni regényes élettörténetéből (gyűjtőtáborok, pilóta-szerelem, kényszermunka az újvidéki Halpiac közeli lebujban, menekülés a titói demokráciából) csak részletek maradtak meg emlékezetemben, de mindig eszembe jutnak, amikor Székelykevéről Pancsova felé menet Plosicon át (Ploschicz, Pločice, Blauschitz, Kevepallos) Beresztóchoz érünk.
Itt mindenki első volt egyszer, más meg utolsó. Egy ideig. Tíz, húsz vagy száz évig, aztán minden kezdődött ismét elölről, mint 1717-ben az oszmánok végleges kivonulásakor Bánság területéről. Abban az időben szerbek és más nációk jöttek a feldúlt vidékre. Van, aki korábban jött, van, aki később. Van, aki itt volt és itt van, és van, aki innen ment el. Végül mindenki lesz valahol, csak a félbehagyott kazlak, szántások és ebédek nem folytatódnak. A félbehagyott életek temetetlenek maradnak. Csak az imák folytatódnak.
Bánságban mindenki jött valahonnan és mindenki megy valahová. Kivéve azokat, akik örök nyughelyet váltottak ezen a széljárta vidéken, és a végítéletre várva porladnak csendesen. Túl sokan morzsolják már magányukat és a végeláthatatlan időt ezekben a temetőkben. Persze, már sehova sem sietnek, az örökkévalóság marasztalja őket ott is, ahol szeretettel és mély gyásszal állított fejfáikat az idő és a bosszú csúfította el, vagy szántotta mélyebbre, hozzájuk közelebb, a föld alá. Tudjuk, a temető mindenütt az elmúlás és az emlékezés helye. Sokszor ennél több, a jelen, a mai ember tükre. Így van ez Beresztócon is. A sírkert szomorú látványt nyújt. Az örök nyugvóhelyek feldúlva. A még álló keresztek feje lecsapkodva. A sírkövek porcelánképei megvakítva, így a régiek közül már senki sem nézhet vissza, nem láthatja, mi történt Jochann Hübel gőzmalmával, a kislibákkal, az akácokkal és Szent Józseffel, Mária jegyesével, akire az új templomot bízták 1856-ban. Nagy kavarodás lesz itt végítéletkor, hiszen az angyalok tanácstalanok lesznek a megváltó jelét és a holtak arcmását is hiányoló, csonka sírkövek fölött. Egyáltalán, ki jogosult majd feltámadásra? Például a jegyzéken lesz-e Ivan Rukavina egykori spanyol harcos, majd partizán tábornok, akit Tito Bánát katonai igazgatásával bízott meg 1944-ben, és akinek intézkedési nyomán sokaknak nyoma veszett, sokan pedig új otthonra leltek a kipucolt sváb házakban. Nem tudom, milyen emberek élnek Banatski Brestovacon. A korábbi Brestovacz lakóit sem ismertem, csupán a mai temetőt, a bodzával, bürökkel felvert sírkertet ismertem meg, amely a templomhoz hasonlóan, szintén Szent József oltalma alá tartozott. Vajon velük, az életerős védőszentekkel mi lesz, ha a rájuk bízott híveket messze földre viszi a sors, vagy idő előtt hívja magához az Úr? Mit tesz a védőszent, ha magára marad? Munka nélkül ücsörög valamelyik oratóriumban? Újabb megbízatást remél? Új, védelemre szoruló teremtményeket kap, vagy egy örökkévalóságra sekrestyés marad valamelyik vidéki plébánián, ahova már pap sem jár? Erről nem szól a szentek életrajza. Arról sem, hogy mi lesz azokkal a védőszentekkel, akiknek templomai porba hullnak. Vajon megbízójuk nyugdíjba küldi őket, elfekvőben zsolozsmáznak, vagy temetőcsőszökként szolgálnak a végítéletig?
Mi van például az említett Szent Józseffel, Szűz Mária jegyesével? Tudjuk, József e világi terhei nem voltak kisebbek, mint a szentlélekkel megesett jegyes megpróbáltatásai. Neki világi türelemmel kellett a szokásrendet figyelmen kívül hagyó égi áldást viselnie földön járó embertársai között. A szentlélek által áldott állapotban levő jegyesét nem bocsátotta el, amikor az isteni csodáról, az eljövendőről mások még semmit sem hallottak, semmit sem tudtak. Az üdvtörténet csendes tagja kísérő volt, akire a szamarat és az ácsmunkát bízták, a példaadást. Később piros betűs szentként, templomok, falvak, városok oltalmát bízták rá.
A jegyes, az elfogadó, a türelmes József volt a beresztóci templom védőszentje, melyet titulusához illően, becsülettel oltalmazott tűztől, víztől, mindenféle rontástól és boszorkányok cselszövésétől. Persze, addig, amíg a proletariátus néphatalmának bosszúja 1945-ben le nem rombolta a rá bízott Isten házát. De ne siessünk előre.
Negyvennégyben a templom még állt. Szent Mihály napján hideg eső szitált. Az ólomszínű ég nem sok jót ígért. A befogadó József türelmes és bizakodó. Hajnalban lejött a templom magas tornyából, és az ott sorakozó kocsik közé ment. Éjjel sokan befogtak. Volt, akinek menni kellett, volt, aki csak azt tette, amit mások. Mindenki félt. Az alszeget sötétség borította, ott nem mozgolódott senki. Acélhideg volt a remény. A falu kétharmada sárban, ünnepi gyászban és kocsira való gúnyában útra készen állt. A fogatokon szalma, egy-egy láda, takarók, gyerekek, öregek, abrak, liszteszsák. József szó nélkül járt közöttük. Betakargatta az ázott lovakat. A félelem a felnőttek arcára kékült. Életüket, emlékeiket, jelenüket és múltjukat, talán a jövőjüket is a ponyvával takart kocsikra pakolták. A falut és a templomot Szent József gondjára bízták, és Omlód (Homolitz, Omoljica) felé menet a temetőnél még visszapillantottak. Szűkölés volt, és üresség, mire megvirradt, elviselhetetlen csend. A kocsisor lassan haladt. Mindannyian valami csodában reménykedtek, amely megszünteti ezt a rossz álmot, valami emberfelettiben, amely megfordítja a kocsisort. De vannak idők, amikor a csodák elfáradnak, és helyettük a kilátástalanság ül a magára hagyott ember mellé a bakra. Ilyen kísérettel haladtak Pancsova felé 1944 őszén a beresztóci svábok.
József zavarban volt, a templomküszöbre ült, dohányt csavart, és rágyújtott. Isten másik házát nézte, az 1849-ben épült barokkos, enyhén hagymakupolás templomot, melyet Krisztus mennybemenetelének ikonosztáza védett minden leselkedő vésztől. Szemével valamilyen apró csóvát, valamilyen vigasztaló, emberi fényt keresett, de az alszeget sötétség borította. A következő őszi napok sem a fényről szóltak. A néphatalom az életet és a bosszút szervezte. November közepén megnyílt a gyűjtőtábor. Lezárták a Német utcát, és rongyos, elcsigázott, tetves, reménytelen öregekkel, kisgyermekes anyákkal, munkára nem fogható férfiakkal népesítették be az elhagyott sváb házakat. Pancsováról is több ezren érkeztek, azért fegyveres kísérettel, hogy útközben nehogy melléjük szegődjön a remény. Pünkösdre, a bosszú és a párt vezérelte munkásosztály akarata úgy döntötte le a templomot, hogy a védőszent meglepetésében a levegőben maradt. Csak emberfeletti képességei mentették meg, hogy ne a törmelék alatt végezze itteni küldetését. A béke fokozódott. A faluban 1948-ban felszámolták az alkalmi gyűjtőtábort. Lakóit már korábban is a szép fekvésű Rudolfsgnadba (Knićanin) küldték, ahol ma is körülbelül 11 000 német van. A föld alatt, az egykori haláltábor helyén. Így csend lett és béke. Később a Dok traje obnova, nema odmora! lett a menő. Aztán széthullott mind az, amit így hirdettek, építettek és lett: Ovo je Srbija! Manapság, az egykori lakók szelleme csak nagy ritkán jelenik meg a faluban. Pünkösd hajnalán és halottak napján fordul elő, hogy a Duna felől szél támad, amelynek megjelenését nekik tulajdonítják. Ilyenkor megmozdul a félkarú pléh Krisztus csonka korpusza a kálvária oszlopán. A temető közepén álló ciprus is csavarodik még egy kicsit, és elcsendesedik a táj. Elmúlt a nagy pléhzenés körmenetek ideje, kislibák sincsenek már a malom alatt a Ponyovic vizén, de a templom árnyéka örökké ott marad, és Szent József ül a képzeletbeli szentély küszöbén.
Ennyi volt? Ennyi lehetett? Vagy mégsem. Az istenfélők többször is látni vélték a védőszentet naplemente után Veronika Schwartz csonka síremléke mellett. A leány rossz alvó volt, és a másvilágon is bizonyára segítségre szorul esténként, ezért van az, hogy korai halála óta Szent József rendszeresen a sírjához jön, suttog a fülébe néhány mondatot, és elringatja szépen. Így folyik ez körülbelül száz esztendeje, és Mária jegyesének állhatatosságát ismerve, eltart a végítéletig. Ekkor, reményeink szerint, ismét selyemruhát ölt majd a leány, és vele együtt ünneplőbe öltözik a falu valamennyi jobblétre szenderült lakója, svábok és szerbek egyaránt.
Hát, így állunk mi az élettel és az örökkévalósággal Bánságban.
