Az egyháztörténetben egyetlen olyan esetről tudni, amikor bizonyíthatóan szabad akaratából mondott le a pápa. Ez 1294-ben történt, V. Celesztin pápa tette, mielőtt kolostorba vonult, azóta viszont kevés kivétellel mindig hetekkel az uralkodó egyházfő halála után választották meg az új pápát. Ma példa nélküli körülményekről beszélhetünk, hiszen a bejelentett lemondás pontos időpontjának ismeretében az egyház gyorsabban tud cselekedni, mint amikor egy pápa váratlan halála miatt kell összehívni a pápaválasztó konklávét.
A konklávé jelenleg érvényes reformját XVI. Benedek elődje, II. János Pál adta ki, e szerint az apostoli szék megüresedése után a már a Vatikánban tartózkodó 80 évnél fiatalabb pápaválasztó bíborosoknak „teljes 15 napot” kell várniuk a még távol lévő bíborosokra, és össze kell hívniuk a pápaválasztó ülést, amelynek a határideje módosítható. A pápaválasztó bíborosok száma legfeljebb 120 lehet, jelenleg 117 ilyen bíboros szolgál az egyházban. A konklávé korábbi összehívásához minden feltétel adva van, hiszen nem haláleset miatt kell új pápát választani, és ezért nem kell figyelembe venni a temetést és a gyász időszakát sem. Csakhogy az egyházfő utolsó hivatali napján a konklávét alkotó bíborosok nagy része már a helyszínen lesz, hogy részt vehessen XVI. Benedek utolsó általános audienciáján, ezért a rendhagyó lemondását benyújtó pápa már fontolgatja is a várakozási idő jelentős lerövidítését, így már húsvét nagyhete előtt megválaszthatnák utódját.
A pápaválasztó testület, a konklávé intézményét a 13. században, az elhúzódó pápaválasztási procedúrák elkerülése céljából hozták létre. A pápaválasztó joggal bíró személyeket egy elfalazott helyiségbe zárták, amit a külvilággal csak egy kicsi forgatható ablak kötött össze. Innen ered a konklávé szó „kulcsra zárt” jelentése is. E gyakorlat 1271-re nyúlik vissza, amikor a bíborosok a közép-itáliai Viterbóban nem tudtak megegyezni IV. Kelemen pápa utódjáról. Úgy döntöttek, hogy bezárják a palotában összegyűlt bíborosokat, befalaztatják az ajtókat, hogy mindenféle külső hatást kizárva minél előbb döntésre jussanak, ám a befalazás ellenére sem találtak megoldást. A tél közeledtével a késlekedés miatt türelmetlen viterbóiak ekkor lebontották a palota tetőzetét és csak kenyeret és vizet adtak a bíborosoknak. A konklávé 2 év 9 hónap és 2 napig tartott. Az így megválasztott pápa, X. Gergely már előírta a pápaválasztó testület elzárásának gyakorlatát, és a folyamatos csiszolgatásoknak hála, a XIX. század közepe óta a konklávé nem tartott négy napnál tovább.
Elméletileg bármely nőtlen felnőtt katolikus férfi megválasztható pápának, ám a gyakorlatban a középkor óta mindig a konklávé tagjai közül került ki az új pápa. A pápaválasztó konklávé helyszíne a Sixtusi-kápolna, amelyet a szavazás titokban tartása érdekében külön technikusok fésülnek át lehallgatókészülékeket, poloskákat keresve. A pápaválasztóknak tilos a külvilággal való mindennemű érintkezés, ami a befolyásolhatóság kizárásán túl az eljárás gyorsítását is célozza. Nem fogadhatnak látogatókat, nem hagyhatják el szállásukat, nem telefonálhatnak, nem nézhetnek tévét, nem hallgathatnak rádiót, nem olvashatnak újságot.
II. János Pál idejéig a pápaválasztásnak három módja volt ismert: közfelkiáltással, kompromisszum útján, illetve szavazással. Ezek közül az első kettőt eltörölte, s egyedüli érvényes választási módként a titkos szavazást jelölte meg. Szabály szerint a szavazatok kétharmada szükséges a pápa megválasztásához, naponta legfeljebb 4-szer szavazhatnak. Ha a bíborosoknak az első három nap után nem sikerül megállapodniuk, egy pihenőnapot kell beiktatni, majd hét újabb szavazást követően megint egy napot kell várni. Egy második, majd egy harmadik hétszavazásos menet után már csak a két legtöbb szavazatot kapott bíboros között választhatnak minősített, vagyis kétharmados többséggel. Ha eredménytelen a szavazás, akkor a szavazócédulákat hagyományosan nedves szalmával együtt égetik el, így fekete füst keletkezik, jelezve a választás kimenetelét.
A sikeres választást fehér füst – amelynek fehérségét már némi vegyszer hozzáadásával érik el – és harangzúgás jelzi a külvilág számára. Előzőleg azonban megkérdik a legtöbb szavazatot kapott jelöltet, hogy elfogadja-e megválasztását, igenlő válasz esetén pedig megkérdezik, milyen nevet kíván viselni. Mindezek után a Szent Péter-bazilika erkélyéről kihirdetik a döntést, hogy Habemus papam! (Van pápánk), az új egyházfő pedig áldást oszt: urbi et orbi – Rómának és a világnak.
XVI. Benedek lemondása napján a sajtó vakon találgatta, hogy ki lesz a következő katolikus egyházfő. Egyesek szerint Dél-Amerika a legesélyesebb, mert napjainkban itt a legegységesebb a katolikus egyház, s még soha nem került ki e földrészről a Szentszék első embere. Mások viszont Afrikát említik, hiszen egyedül azon a kontinensen növekszik a hívek száma. A népesedési mutatók szerint hamarosan ott lesz a legtöbb keresztény a világon. Megint mások arra emlékeztetnek, hogy a pápát választó testületben az olasz bíborosok vannak a legtöbben, és mivel már két mandátumban nem ők adták a legfőbb egyházi méltóságot, éppen ideje közülük választani. Arról is beszélnek, hogy reformer pápára van szükség, egyesek viszont inkább tradicionalistát látnának trónon. Nem kizárt az sem, hogy ha ezek az érdekszférák nem tudnak megegyezni, azaz nem tud egyik sem felülkerekedni a másikon, illetve másik kettőn, akkor II. János Pál megválasztásához hasonlóan semleges jelöltet választanak meg. Ugyanakkor Benedek lemondásával most világossá tette, hogy az egyház előtt álló kihívások olyan pápát kívánnak, aki erejének teljében van.
A mérsékelt jelöltek között van Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek, az Európai Püspöki Konferenciák tanácsának elnöke, így az egyik legfontosabb európai egyházi méltóság is, aki mellesleg hatvan évével a legfiatalabb jelölt. Ugyanakkor „ellenőrzött eredetű Ratzinger-tanítványok” közé tartozik a szintén pápajelöltnek tartott Angelo Scola milánói érsekkel, Marc Ouellet quebeci és Cristoph Schönborn bécsi érsekkel együtt. Rajtuk kívül viszont további 6-8 bíborost is esélyesnek tartanak, hát senki sem tudja, hogy kinek mennyi esélye van.
Mindenesetre jó eljátszani a gondolattal, hogy milyen következményei lehetnének, ha mégis sor kerülne az első magyar pápa megválasztására. Egyrészt mérhetetlen büszkeséggel töltene el minden magyart, hogy mi adjuk a pápát – erre csupán egyetlenegyszer volt esélyünk, 1513-ben –, másrészt egy olyan nemzet számára, amely több mint száz éve a nagyság, és ezzel együtt a külföld tiszteletének elvesztésével küzd, egy ilyen esemény egyedülálló történelmi jóvátétel lenne. Akárcsak a lengyelek 35 évvel ezelőtt, mi is azt éreznénk, hogy ez a választás egy egész nemzet ezeréves teljesítményének szól. S bár visszatérve a fellegekből, nehezen hihető, hogy II. János Pál megválasztása után újra közép-európai pápát választanának, büszkék lehetünk a bíborosra.
Talán felesleges is találgatnunk, hiszen ha figyelembe vesszük, hogy az egyház tanítása szerint a kereszténység nem Európa-központú és ha hiszünk abban, hogy a szövetségek, viták, intrikák ellenére a szentlélek szavaz majd, csupán a Jóisten tudhatja, ki ad hamarosan urbi et orbi áldást a világra.
