Február első napján a gazdasszony kedves mosolya mellett madárcsivitelés és a viszonylag rövid pórázra kötött két házőrző kutya csaholása fogadott bennünket a Tóth Bagi-tanyán. Rózsa asszony talicskával, a karján kiskosárban két mobiltelefon. Mondja, így a legbiztosabb, nem veszíti el és hallja, ha hívják.
Kicsit körülnézünk, fehérre meszelt istálló, alsó épület, selyemtéglával körülrakott takaros lakóház, a kút körül két cicával találkozunk, és néhány tyúk kapirgál a hatalmas udvaron. Harapni lehet a levegőt, csönd, nyugalom, szépen zöldellő búzaföldek… A lakóépület éppúgy magán viseli a kétkezi, szorgos munka nyomát, mint a most már üres istálló, fészer. Topolyától hét, Kisbelgrádtól három kilométerre vagyunk. Régen tanyarendszer volt errefelé. Ezen a határúton Csantavérig harminc évvel ezelőtt 27-28 tanya sorakozott, mára már csak öt tanya maradt, mindegyik a szomszédságban. Tóth Bagi Jenő itt született, itt járta ki az iskolát egy tanyasi iskolában. Beszélgetőtársam negyvenhárom éve érkezett a szállásra.
– Három éve lesz, hogy egyedül maradtam, tavaly még volt néhány kisgida, birka, de erre a télre már eladtam őket, és a tanyának is szeretnék új, becsületes gazdát találni, de mint kiderült, nem könnyű. Mindezt már a jó meleg kemence mellett, finom körtepálinkával való koccintás után meséli a gazdaasszony, és arra is kitér, hogy a tanyasi élet nem jelentette a világtól való elzárkózást, hiszen a városi rokonok, barátok szívesen vendégeskedtek náluk, és ők is utaztak sokat. Gazdálkodtak, földet munkáltak, de találtak időt arra is, hogy utazzanak, eleinte motorbiciklivel, majd autóval. Nagy baráti körük volt, tíz-tizenöt autóval jöttek a barátok, rokonok, szerettek ide járni.
– A kemence aranyat ér egy tanyán. Kevés tűzrevalóval bemelegíti a lakást, gally akad bőven, egyébként bálás szárral fűtök. Ezen a tanyán, mióta én itt vagyok, még tűzrevalót nem vettünk – dicsekszik vendéglátónk, miközben arra kérem, idézzük fel a hetvenes éveket, amikor ide került.
– Fiatalok voltunk, kezdtük az életet, ambícióval, jó erővel. A férjem itt született, a nagyszülei építették a tanyát. Már gyerekkorában nevelte a bárányokat, birkákat, nagyon szerette is őket, meg értett is hozzájuk. Aki gazdálkodik, annak szeretni kell a jószágot, még a betegségeiket is ismerte, és mire ment katonának, már volt 90 birkája. Mi azután ismét kisbárányokkal kezdtük, dudlin neveltük fel őket, 170–180 volt a legtöbb, de legtöbbször 110–120 volt. Fajosítottuk őket, először voltak az orosz merinók, a gyapjú miatt, mert abban az időben a gyapjúnak jó ára volt, de azután, mikor már nem volt értéke, akkor a bárányokra összpontosítottunk. Amikor a bárányokat eladtuk, akkor fejtünk, no, a birkatarhó az jó pénz volt, igaz volt vele munka is. Emellett száz- kétszáz gyöngytyúkot tartottam, azt is lehetne most is, 40–50 liba, kacsa, volt az udvaron, százával tyúkok. 1973-ban a környező szállásokkal együtt bevezettük az áramot, a hetvenes évek végére eladtuk a lovakat, traktort vettünk, szerszámokat, permetezőt, rotációs kaszát, prést. A gépesítés után földet vettünk, autót, házat, lehetett haladni abban az időben. (Minderről akkori mellékletünk, a Topolya és Környéke három ízben is beszámolt.)
Megtudjuk, bár a lányukat is megtanították a paraszti munkára, ő az iskola elvégzése után nem tért vissza a tanyára, és férje halála után egyedül maradt. Már hirdette újságban, de nincs nagy érdeklődés.
– Szerettem volna értékesíteni, de ha nem sikerül tavaszig, akkor én még egy telet nem akarok itt tölteni. Lebontásra kerül a tanya, de akik látták, azt mondták, hogy sajnálnák. Pedig az lesz a sorsa, ha nem talál új gazdára – sóhajt fel Rózsa asszony, hiszen nem szeretné látni romos, elhagyatott állapotban, ahonnan mindent szétlopnak.
– Leginkább fiataloknak ajánlanám, akiknek nincs munkájuk. Tanyán könnyebb a megélhetés, hiszen jószágot lehet tartani, nagy kertet, ha én gazdálkodnék, melegággyal is próbálkoznék. Gyümölcsöst is lehetne telepíteni.
Lassan búcsúzkodunk, nagyokat szippantunk a friss levegőből, megnézzük az öreg körtefát, amelynek századik születésnapjára, 2009-ben még nagy ünnepséget szerveztek.
– Tudtommal 1898-ban kezdték építeni a tanyát, a második volt a soron, az első már nem létezik. A százéves körtefánknak nincs már közepe, de tavaly is annyit termett, hogy elláttam a családot, rokonságot. Most nem főztünk pálinkát, de előtte főztem cseresznyéből, és szilva-körte vegyes gyümölcsből – meséli már ismét az udvaron, és körültekint: –Megszoktam a szabadságot, a tágas életet, mindig szerettem a friss levegőt, a csöndet. Élvezem, hogy tiszta időben látom Csantavért, Újzsedniket, Öregzsedniket, Topolyát, a tornyosi templomot – mondja búcsúzóul.
Miközben a vasúti sínekkel párhuzamosan futó földúton haladunk Topolya felé, nagyokat hallgatunk az autóban. Legszívesebben gazdát keresnénk a tanyának, de nem csak erről van szó...
Rózsa asszony szorgalmas fiatalokat keres, akik gyarapodni szeretnének, szívesen látná el őket tanácsokkal az induláshoz. Ha nem sikerül eladni, akár még házbér nélkül is kiadná, csak hogy tartsák karban a három generációt kiszolgált tanyát.
De vajon az egészséges élelmiszer, az olcsó fűtés lehetősége, a friss levegő, a szabad élettér, az önellátó életmód elég vonzó lehet-e, hiszen az is biztos, hogy mindennapos, szívós munkára van szükség, összhangban kell élni a természettel. A riport nem akarja azt a hamis látszatot kelteni, hogy a tanyasi életforma mindenki számára megoldás, mivel hozzáértés, szeretet kell itt mindenhez. Értelmes munkát és lakóhelyet viszont nyújt, s számos példa bizonyítja, hogy akik nem kényszerből mennek ki, legyenek akár nagyvárosi értelmiségi fiatalok, feltalálták magukat, és gyerekeik sem szenvednek semmiben hiányt, sőt.
Vajon talál-e olyan fiatal párt, akik birkát, disznót, tehenet aprójószágot, gyümölcsöst, veteményeskertet szeretnének?
