Az amerikai Jack Kerouac az Úton című könyvében írta meg stoppos élményeit. Allen Ginsberg amerikai költő Nagyáruház Kaliforniában c. verseskötetében örökített meg számos stoppos kalandot. Kinga Freespirit lengyel útikönyvíró útitársával, a Chopenként ismert Radosław Siudával autóstoppal kóborolta végig az egész világot, és írt erről könyveket. Ők a világ leghíresebb stopposai, akik versben, regényben, útikönyvben osztották meg élményeiket az olvasókkal. Mag József bácsföldvári nyugdíjas nekem mondta tollba stoppos kalandjait.
A találkozót barátja borbélyműhelyébe beszéljük meg, felkészülten, a szokásos stoppolós farmerszerelésben, az elnyűhetetlen hátitáskával vár, megyünk is mindjárt fotót készíteni, aztán beülünk a borbélyhoz, és miközben annak időnként csattog az ollója, Mag Jóskából ömlik a szó, így pillanatok alatt megtudom: a 60 éves, korán nyugdíjba vonult férfi 1971 óta stoppol, arra már nem is emlékszik, mikor vett utoljára városközi buszra jegyet.
A férfi piacozással egészíti ki a nyugdíját, megveszi héjasan a diót, megtisztítja és eladja a környékbeli piacokon. Elmondása szerint azokban az időkben, amikor öt márka volt a mizerábilis átlagfizetés, ő a feleségével mákból, dióból, babból a futaki piacon egy nap alatt száz márkát is megkeresett.
Mivel errefelé nem volt jó termés, legutóbb decemberben Kuršumlijába ment héjas dióért, odafelé vonattal – egykori vasutasként – ingyen utazott, visszafelé stoppal, öt „lovat” váltva. 14 óra alatt ért a mintegy négyszáz kilométerre lévő piacra, és fele ennyi idő alatt ért onnan haza stoppal. Most ugyan az ördögnek tartozott ezzel az úttal, mert zsákmány nélkül tért vissza, de máskor megvesz vagy 50 kiló héjas diót, azt is tulajdonképpen mással hozatja haza. Motoszkált közben a fejemben egy kérdés, de kibeszéltük, sehogy se jutott az eszembe, máskor föl kell írni a kérdéseket, mondja erre ő határozottan, de hát egy ilyen szócunamira az embernek lehetetlen felkészülnie, sodorja az embert az ár magával.
Azt mondta, elmeséli, hogy… – teszek egy kísérletet, hogy mederben tartsuk a beszélgetést, de egy ellentmondást nem tűrő „csak egy pillanat”-tal a szavamba vág, hogy elmondhassa történetét a néma trabantos sofőrről, akit végül úgy sikerült „megnyitnia”, hogy az a végén még a tilosba is behajtott azért, hogy ő ne késse le a sínbuszt.
Szóval miért csak olyan kocsiba ül be, amelyben egy ember ül?
Hát nézze, jöttem haza fényes nappal Vrnjačka Banjáról, itt legalább hússzor jártam stoppal, de van, hogy éjszaka stoppolok, azt is el bírom mesélni, szóval megállt nekem útközben egy rumai rendszámú autó, egy tagbaszakadt férfi kiszállt, mindenáron a csomagtartóba akarta tetetni a kis hátizsákomat, mondom, elfér az mellettem is, ő erősködött, nekem meg gyanús lett a dolog, megnéztem magamnak a bent ülő másik illetőt is, és megmondtam, én nem megyek magukkal…Ennyi év alatt ez volt a második eset, hogy nem ültem be egy autóba. Vallásos vagyok, jól ismerem az embereket, rögtön látom, ha valami gyanús, de könnyen szót is tudok érteni velük. Olyan is volt, akivel nem lehetett beszélgetni, olyan is, akitől nem lehetett szóhoz jutni, meg olyan is, akivel politikáról, vallásról vitatkoztunk. Minden politika, a vallás is az, ez a pápalemondás is meg van jövendölve a Bibliában. Az elmúlt évtizedekben mindenféle nemzetiségű emberrel utaztam, szerbbel, magyarral, romával, lengyellel, ukránnal, arabbal, amerikaival, románnal, orosszal, olasszal, bolgárral, utaztam papokkal, nőkkel, ültem ausztráliai dzsipben, amerikai autóban, egy Iránból Hollandiába tartó kamionban, és 1996-ban egy 01-02-es rendszámú fekete Mercedesben, amit egy tartományi „miniszter” vezetett.
Meséljen a vasutas évekről, kérem.
Hát nézze. Én adventista vagyok, mi szombaton nem dolgozunk, azért jöttem át a vasúthoz 1975-ben, mert ott kaptam szabad szombatot, amit a többi napon ledolgoztam. Nekem kellett a síneket ellenőrizni minden nap Óbecse és Bácsföldvár, valamint Bácsföldvár és Csúrog között. Végiggyalogoltam rajta, ha tudtam, meg is javítottam, visszafelé meg stoppoltam. Nagy bizalommal voltak felém a főnökeim, a fizetéseket is én hordtam szét stoppal, egy hátizsákban volt a pénz, így nem volt feltűnő. Amikor elkezdetem itt dolgozni, Újvidék és Óbecse között 58 ember dolgozott a vasútnál, most hárman vannak, már tehervonatok sem járnak, egyedül a zsabljai cukorgyárig. 25 éven át szolgáltam a vasútnál.
A hátizsákja szemmel láthatóan nagyon fontos a számára, a négy évtized alatt ez a második ilyen útitársa, amelyben mindig lapul egy térkép, valamikor Jugoszláviáé, most Szerbiáé. Úgy számolja, 1971 óta minimum 10 ezer kocsit kicserélt, csak a múlt héten legalább húszat, mert egy nemrégiben Újvidékről Bácsföldvárra költözött, lebetegedett újdonsült nyugdíjasnak intézte el a betegbiztosítását és szervezte meg a betegellását az Óbecse–Bácsföldvár–Újvidék reláción.
Hogyan kell stoppolni? Oda kell állni, ahol az autók nem mennek gyorsan, én piros lámpánál is leszólítom a sofőröket. Ahol többen vannak, oda nem ülök be. Lehetőség szerint városhatártól városhatárig kell menni, mert városban nehezebb az autókat leinteni, és ha ismeretlen helyen járunk, több forrásból is érdemes tájékozódni arról, hol érdemes stoppolni.
Aztán kalkulálgat egy kicsit: neki annak idején – mostani árakkal számolva – havonta nagyjából 40 eurót adtak útiköltségre, amiből csak a városi buszra költött. Számolja ki, húsz év alatt mennyit spóroltam, mondja roppant büszkén.
