Az Angyalvár, ahonnan megszökött, mintha visszavárta volna. A lándzsás zászlók alatt a széttárt sasszárny olyan volt, mint egy széthúzódó, baljós mosoly. Kétnapos hajsza után a San Vincenzo al Volturno apátság katakombáiban elfogták, és visszavitték. Amikor a torony alatti udvarba értek vele, egy kis pihenőt tartottak, inni adtak neki favödörből, aztán letaszigálták egy szűk csigalépcsőn koromsötét, nyirkos cellájába a kert mögé, ahol tarantulák és páncéltetvek tenyésztek. Rálökték egy földre vetett dohos derékaljra.
A Krisztus-szobor őrzésére épült bástya, alatta a börtöncella lehet akár jövendőbeli otthonom is, és a magam javára fordítom a várakozást, mondta hangosan, és meglepődött, amikor hangját megsokszorozódva visszahallotta. A föld alatti járatokat visszhang járta be.
Másnap az őrök maréknyi főtt kölest hoztak neki füstös cserépedényben. Azt kérte tőlük, hogy adják be néhány könyvét.
Örülj, hogy enni kapsz.
Nem tartozom ezért hálával senkinek.
Parázna képeket festettél.
A művészetben miféle paráznaság lehet?
Fiatal lányokat vetkőztettél le. Mit gondoltál, mindent megengedhetsz magadnak?
Akkor legalább a Bibliát hozzátok ide. Imádkozni fogok azokért a lányokért, akik azt hazudták a poroszlók várkapitánya előtt, hogy erőszakkal téptem le a ruháikat.
De nem méltatták válaszra. Beszámoltak a várnagynak a fogoly állapotáról, aminek mégis lett némi foganatja, mert harmadnap bevitték a Bibliáját. Amikor a többi könyve felől érdeklődött, az volt a válasz, hogy ez éppen elég lesz a bűnbánathoz.
Mozogni nemigen tudott kificamodott lábával, a szükségét végezni is nagy erőfeszítések árán vonszolta odább magát, hogy a szalmával tömött zsákot, amit párnának használt, ne piszkítsa össze. Naponta egyórányi fény jutott csak be a szűk nyíláson keresztül az odúba. Csak az alatt olvashatott, olyan volt, mint egy fényliturgia; a nappal és az éjszaka többi részében türelmesen feküdt a sötétben, várta a halált. Elgondolta, mennyivel könnyebb lett volna hóhérbárd alatt kimúlni, és a gondolatra kellemesen elnehezült a feje. Szervezete lassan alkalmazkodott a purgatóriumhoz.
A tizedik zsoltár első sorát ismételgette, a Qui habitat in ajutoriumot. Olyan áhítattal merült el a Szentírásban, ha tehette volna, csakis olvasással töltötte az időt, minthogy azonban hiányzott a napvilág, minden baja elővette, és olyan gyötrelemmel töltötte el, hogy már-már azon volt, kioltja az életét, de a kését elvették, nem tudta, miképpen vihette volna véghez.
Kint eleredt az eső, befolyt börtönébe a bűzös lé. Totyogott a latyakban. Megérzett valami szokatlant a lába alatt. Ilyen a gondviselés. Kiásott a sárból egy fatuskót, szétfeszítette, abból eszkábált egy lebillenthető csapdaféleséget, és úgy irányította, hogy a fejére zuhanjon. Felállította a szerkezetet, és amikor rászánta magát, működésbe akarta hozni, valami láthatatlan erő megragadta, és vagy négyrőfnyivel odább taszította. Elájult, ahogy a falnak csapódott, és ott is maradt hajnaltól estig. Addigra már többen is benéztek hozzá, hogy mozdul-e. Csak arra neszelt fel, amikor a várkapitány lépett be.
Hát ilyen véget érdemel messze földön híres mester?
Miért lennék az?
Hiszen te voltál századunk elsőszülött gyermeke.
E szavakra kinyitotta a szemét, és látta, hogy papok állják körül.
Micsoda bűz! Azt mondták, hogy halott, hüledeztek.
Holtnak is hittem, mentegetőzött az egyik őr.
Már nem volt lélek benne, erősítette meg a másik.
Felszedték a földről, kihordták a rothadó, bűzlő derékaljat, és szóltak a várnagynak, az pedig rendelkezett, hogy adjanak neki újat.
A rab elgondolkodott, miféle isteni hatalom menthette meg a saját cselekedetétől. Aznap éjszaka egy ifjú alakjában megjelent álmában egy angyal.
Azt kérdezte tőle, tudja-e, ki kölcsönözte a testét, melyet idő előtt tönkre akart tenni.
Azt válaszolta, hogy mindent a feltámadás fiának köszönhet.
Akkor hagyd, hogy ő vezessen téged, és ne kételkedj a megváltásban, hiszen magam gördítem el a követ azok útjából, akik megérdemlik, mondta az angyal.
Már abban sem volt biztos, hogy amit látott, valóságos volt-e, vagy csak lázálmának szülötte. Csak érezte homlokán a szárny érintését.
Másnap, amikor eljött a fénysugár, körülnézett a cellában, pillantása egy málladozó téglára esett. A tíz körmével szedte ki a falból, és nekilátott a munkának. Mivel semmi más eszköze nem volt, egy kődarabbal kezdte őrölni a téglát. Az aprólékosabb részeket a szemfogával véste ki. Szobrot formázott, az angyalét, aki a Hatalmasságok, az Uralmak és az Erősségek angyala volt egy személyben, aki megmentette az életét. Napokig tartott, mire kész lett vele, az őr persze ezt is kileste, és jelentette alázatosan a várnagynak. Így esett, hogy mire az írnok lemásolta a rab megöletésére kiadott parancsot, a várnagy nem írta alá, hanem széttépte. Elkoboztatta a szobrocskát, aztán kihajíttatta a rabot a vársáncba.
Mindazért, amit eddig csináltam életemben, nekem semmi sem járt, lássátok csak a kezem nyomát mindennap a pénzeiteken, amivel elárultatok engem, kiáltotta fel a vár fokára, hogy meghallja az is, aki ott áll hosszú köpenyben, mint egy ragadozó madár. Aki rosszabbat tesz annál, mint amit én valaha elkövettem, annak nem bocsátok meg!
Kivonszolta magát az útra. Ott hevert egy darabig a sárban, aztán mintha megrezgett volna alatta a föld. Lódobogást hallott.
