Amikor fémesen csattan mögöttem a rácsos ajtó, végigfut a hideg a hátamon. Előttem egy hosszú, kihalt folyosó, a végén szintén rácsok. A falak üdítően sárgák, egyik oldalon, magasan parányi ablakok, a falakon virágdekorációk és igazán remek festmények – nem erre számítottam, amikor beléptem a börtön kapuján. Az őrök előzékenyen kalauzolnak egy vaskos ajtó mögé, ahol már várnak rám.
Élete nagy részét „börtönben töltötte”, több mint másfél évtizede van a nagybecskereki körzeti börtönben, és a civil ruhás elítéltek között messze ő a legcsinosabb és a legkedvesebb – vendéglátóm Szerbia első női börtönigazgatója. Ráadásul egy férfibörtöné.
Ljiljana Branković 2010-ben került a nagybecskereki körzeti börtön élére, előtte évekig nevelőként dolgozott itt. Zágrábban tanult szociálpedagógiát, mert már 18 évesen pontosan tudta: ő javító- és büntetőintézetben akar dolgozni.
– A horvátországi Glinában nőttem föl, ahol volt egy javítóintézet. Mivel ismertem néhány lakóját, nagyon érdekelt az, hogy mi visz rá egy embert arra, hogy elkövessen valamilyen súlyos bűncselekményt? Abban a javítóintézetben kezdtem el dolgozni 1985-ben mint nevelő – mesél a kezdetekről az igazgatónő, aki soha nem dolgozott női börtönben, de jól ismeri a női és a férfi elítéltek közötti különbségeket. A nők mindössze 2-3 százalékát teszik ki a bűnözőknek, egy részük kábítószerezés és lopás miatt ül, gyakran férfiak tettestársaiként. Másik részük családtagot ölt – ők általában hosszú időn keresztül voltak családon belüli erőszak áldozatai, aminek gyakran lesz tragédia a vége. Szerbiában körülbelül 65 százalékra tehető a visszaesők aránya, ennek okát Ljiljana a beilleszkedési nehézségekben látja: ha a szabaduló mögött nem áll ott a család és a társadalom, ha nem tudja eltartani magát és a hozzátartozóit, visszakerül a börtönbe. Az igazgató tagja annak a csapatnak, amely a büntetések letöltéséről szóló új törvényen dolgozik, és szeretnék törvénybe iktatni azt, hogy a szociális központ, a bíró és a majdani végrehajtó bíró a börtönbüntetés letöltése utáni néhány hónapban segítse a szabadulót a problémák áthidalásában és a munkakeresésben. Persze segíteni csak annak lehet, aki a bűnözést nem tekinti élethivatásának.
– Pályafutásom kezdetén egy fiatalember megkérdezte tőlem, miért törődöm én az ő sorsával? Kijelentette: van, aki fogorvos, van, aki bíró szeretne lenni, ő viszont úgy döntött, hogy bűnöző lesz. A fiúnak 140-es IQ-ja volt, bármi lehetett volna belőle... – mondja némi szomorúsággal. A kívülállókkal ellentétben – akik Ljiljana szerint az elkövetőkkel szemben gyakran előítéletesek, elutasítóak és dühösek –, azok, akiknek lehetőségük van megismerni a rabok életkörülményeit és a személyes történetüket, megértik a motivációikat, és bár nem helyeslik tetteiket, megpróbálnak segíteni rajtuk.
A BÜNTETŐINTÉZET
A körzeti bíróság épülete mellett található nagybecskereki börtönt a múlt század elején Mária Terézia építtette. A félig nyitott intézményben 58-an dolgoznak, közülük 36-an biztonsági őrként. Ide kerülnek előzetesbe azok a személyek, akiket 40 évig terjedő börtönbüntetésre is ítélhetnek, vagy első fokon már ki is mondták az ítéletet, és az áthelyezésükre várnak. Büntetésüket itt olyan személyek töltik, akik egy évig terjedő szabadságvesztést kaptak, valamint a szabálysértésért elítéltek, de a börtönök zsúfoltsága miatt olyanok is ülnek itt, akik hosszú évekre kerültek rács mögé. A központi épület mellett a nagybecskereki intézetnek a város szélén is van egy nyitott részlege, ott olyanok raboskodnak, akik a szakemberek szerint nem jelentenek biztonsági kockázatot – ők a gazdaság kertjében, halastaván és farmján élelmiszert állítanak elő a börtön konyhájára.
A börtönben szigorú rend szerint folyik az élet: fél hétkor ébresztő, tisztálkodás, ágyazás, fél nyolckor reggeli (előzeteseknek a zárkában, a többieknek az ebédlőben), napi tevékenységek és munka (van, aki bent, van, aki kint dolgozik, például a Vöröskeresztnek a minimálbér húsz százalékáért), egy órakor ebéd, kettő és fél 5 között pihenő (sportolás, séta, levélírás, alvás, telefonálás), hatkor vacsora, utána tévézés nagyjából fél 11-ig – kivéve, ha meccs vagy film megy, amikor megvárhatják a műsor végét. Talán az unalom a legrosszabb idebenn, ezért igyekeznek minél több rabnak munkát adni. Hogy ki milyen gyakran telefonálhat haza, milyen sűrűn fogadhat látogatókat, mehet-e haza hétvégére, és ha igen, milyen gyakran, az a besorolásuktól függ. Az igazgatónő szerint azért van ritkán komoly konfliktus a rácsok mögött, mert büntetésként ezeken a kiváltságokon faragnak, és ennek erős visszatartó ereje van.
Mi a központi épület udvarát, nappaliját, étkezőjét, konyháját tekinthetjük meg, a fogvatartottak egy része eközben telefonál a folyosón lévő vezetékes telefonon, mások a nappaliban tévéznek, beszélgetnek, néhányan pedig az udvaron sétálnak – épp Ljiljana volt az, aki szakított azzal a gyakorlattal, hogy a raboknak hátratett kézzel kelljen közlekedniük. Amikor az igazgatónő társaságában elhaladunk mellettük, a fogvatartottak felállva, némán üdvözlik őt.
A VISSZAESŐ
A törökbecsei, tanult foglalkozására nézve esztergályos Rácz Lászlót (53) 2010 májusában ítélték el, jövő augusztusban szabadul.
– Először van itt?
– Hát itt először vagyok, eddig mindig Mitrovicán voltam.
– Összesen mennyit ült?
– Nem akarok magának hazudni, de húszon fölül raboskodtam már.
– Családja van?
– Egy 27 éves fiam van.
– Mennyit volt a gyerekével?
– Hát keveset.
– Miért esik vissza?
– Ez most nem volt lopás. Hogy mondjam, „pokusaj” volt...
– De csak azért volt kísérlet, mert meghiúsult a szándéka, hogy lopjon.
– Igen, szándékom az volt.
– Hány éves volt, amikor először lecsukták?
– 21.
– A fia nem lépett a nyomdokaiba?
– Nem. Ő még egy tűt se lopott el életében. Mindig a fejemhez vágja, hogy miért, miért, miért?
– Itt bent dolgozik?
– Igen, a műhelyben. Ha valami elromlik, megjavítom.
– Milyen a kaja?
– Nem lehet rá rossz szavam. Majdnem mindennap van hús.
– Mi hiányzik a legjobban?
– A család.
– Mi lesz, ha lejár a büntetése?
– Megyek a családomhoz. Kint vannak Szicíliában lassan hét éve.
– Van ott munkájuk?
– Van. A fiam pincér, a feleségem meg egy gyárban cipőket csomagol.
– Tanul olaszul?
– Nem gondoltam erre.
– Van rá ideje, nem?
– Van. Jó ötlet.
