A könnyített honosítási eljárás és az európai uniós magyar útlevél sok vajdasági számára pénzkeresési lehetőséget is jelent külföldön. Ahogyan növekszik az EU valamelyik tagállamában szerencsét próbálók száma, úgy nyílik egyre több munkaközvetítő ügynökség. A legtöbben úgy vélik, ügynökségek segítségével egyszerűbb és biztonságosabb külföldön munkát találni, főleg azoknak, akik nem beszélnek idegen nyelveket. A nagy reményekkel megkezdett uniós munka azonban nem mindig végződik happy enddel, az ígéretek könnyen semmivé válnak és megtörténhet, hogy az ember kevesebb pénzzel tér haza, mint amennyivel útnak indult.
A szabadkai Teleki Zoltán egy helyi munkaközvetítő ügynökség közbenjárásával vállalt munkát Németországban. Első alkalommal Berlinben, másodszorra pedig idén március elején Essenben. Az utóbbi utat egyhamar biztosan nem felejti el.
Nyolceurós órabért ígértek neki a bádogosmunkáért egy esseni gyárban, a szállás költségeit a munkaadónak kellett volna állnia. Zoltánnak napi 10–12 órát kellett volna dolgoznia, kezdetben heti hét napban. A megbízatás legalább két hónapra szólt volna.
Zoltán a szabadkai ügynökséggel aláírt egy szerződést, amelynek egyik szakasza értelmében az esetleges vitákat, félreértéseket a munkavállalónak és a munkaadónak kell a helyszínen elrendeznie egymással, az ügynökség nem vállal felelősséget sem a munkavállaló, sem a munkaadó esetleges szerződésszegéséért. Az ügynökség a közvetítésért nem kért előre pénzt, Zoltán első havi fizetéséből vontak volna le 300 eurót.
– Minden nagyon jól hangzott. Öt másik vajdaságival utaztam Essenbe, ahol a szerbiai származású munkaadó várt bennünket. A problémák akkor kezdődtek, amikor másnap megérkeztünk a gyárba. Ott összetalálkoztunk egy négyes csoporttal, akik ugyanannak az ügynökségnek a közvetítésében négy nappal korábban érkeztek. Egyikük azzal fogadott, hogy nem is érti, minek küldtek ki bennünket, itt már nincsen munka és a feltételek is nagyon rosszak, eddig napi tizennégy-tizenhét órát dolgoztatták őket, egyikük, egy hatvanéves férfi ágynak is esett, nem bírta a megterhelést. Ez a személy minderről értesítette is az ügynökséget, hogy ebbe a gyárba ne küldjenek több munkást. Igaza is lett. A munkaadó hamarosan közölte velünk, hogy sajnálja, de számunkra itt nincsen munka. Hogy levegye saját válláról a felelősséget és ne kelljen megtérítenie az útiköltségünket, egy nagyon megalázó színjátékot játszott el, mondván: „Egy utolsó esélyt azért adna nekünk.” Elénk tett néhány tábla bádogot, egy rögtönzött tervrajzot és a munkaeszközöket, amelyeket azonban előtte szétszereltek és áramtalanítottak. Esélyünk sem volt elvégezni a feladatot. Ezután közölte velünk, hogy nem felelünk meg, ő hat betanított, szakképzett bádogost kért az ügynökségtől. Hiába mondtam, hogy nekünk betanítási időt ígértek az ügynökségben, először a gyárból, majd a lakásból dobtak ki bennünket. Egyikünknek sem volt annyi pénze, hogy megvásárolja a buszjegyet Szerbiáig. Hárman közülünk Berlinbe utaztak tovább, ott ígértek nekik munkát, egyikünknek pedig Bécsig volt pénze buszjegyre. Ott maradtam egyedül egy csantavéri fiatalemberrel. Itthonról senki sem tudott volna kisegíteni, ezért végül egy Amerikában élő barátomhoz fordultam, aki a Western Unionon keresztül átutalta a buszjegyek árára a pénzt. Mivel szállásra már nem maradt pénzünk, egy napot és egy éjszakát a parkban kényszerültünk eltölteni. Hazatérve felkerestem az ügynökséget, mondtam, hogy kártérítést nem kérek, csak legalább az útiköltséget térítsék meg, erre azonban nem voltak hajlandóak, mivel korábban aláírtam azt a bizonyos szerződést. Annyit mondtak, hogy nagyon sajnálják a történteket. Ez nem lep meg, ezek az ügynökségek csak mézesmázos szavak kimondására képesek, hogy minél többen vállaljunk rajtuk keresztül munkát – mesélte Zoltán.
Korábban Berlinből szintén rossz tapasztalatokkal tért haza: az ígéretekkel ellenben fizetéséből levonták a szállásköltségeket, neki kellett állnia a városi közlekedés költségeit és feketén dolgozott, nem jelentették be, pedig Szabadkán az ügynökségben ezt ígérték neki. Védőruha nélkül dolgoztatták olyan építési anyagokkal, amelyeknek már a csomagolásán is feltüntették, hogy védőruha, kesztyű és arcmaszk nélkül nem szabad hozzáérni. Olyan helyen szállásolták el őt és társait, ahol csótányok és egyéb rovarok zavarócskáztak a falakon. Testüket folyamatosan csípések borították. Egyik társa, egy fiatalember, szívkörnyéki fájdalmakkal esett ágynak, miután zuhogó esőben, átázott ruhában tizennégy órán át húzta fel kézzel egy tömbház nyolcadik emeletére a 40–50 kilogrammos zsákokat. A munkaadót szinte üldözni kellett, hogy kifizesse a havi bérét, végül így is 200 euróval maradt adós Zoltánnak.
A négyes csoport, amely néhány nappal Zoltán előtt érkezett Essenbe, még mindig ott van. Zoltán szerint már nagyon jönnének haza, de még mindig nem kaptak semmiféle pénzt, ezért egyelőre maradásra kényszerülnek, nincsen miből hazautazniuk.
– A munkaadó mindenbe beleköt, hibát talál ott is, ahol nincsen, csak azért, hogy levonhasson valamennyit a fizetésünkből. Úgy bánnak velünk, mint az állatokkal, ők meg naphosszat ülnek a kávézókban, előttük az asztalon három mobiltelefon, a parkolóban pedig a luxusautójuk várja őket. A berlini és az esseni munkaadóm is szerbiai származású, sőt, mint kiderült, kapcsolatban is állnak egymással. Akármilyen rosszak is a tapasztalataim, ismét próbálkozni fogok, de ezúttal csakis olyan helyre megyek, ahol már dolgozott ismerősöm és biztos információim vannak a körülményekről. Úgy tűnik, hogy már találtam is ilyen megbízható munkát Ausztriában. Ezt ajánlanám mindenki másnak: csak leellenőrizhető helyen vállaljanak külföldi munkát – fogalmazott Zoltán.
