Állítsuk meg Szerbia szétverését! Ezzel a hangzatos elnevezéssel csődítettek pénteken tömegeket Újvidékre, Vajdaság fővárosába, bocsánat, adminisztratív központjába – mielőtt még megrovást kapok az alkotmánybíróságtól. Névlegesen a Srpska Ravnica hangzatos nevet viselő egyesület hirdette meg a tüntetést, majd szinte abban a pillanatban jelezték a haladók, a szocialisták, Koštunica szerb demokratái és a Dveri is, hogy ők is ott lesznek.
A megmozdulás apropóját ismerjük: a Demokrata Párt által az előző hétvégén nyilvánosság elé tárt, Vajdaság alkotmányos és törvényes jogainak védelméről szóló nyilatkozat, amelyet a tartományi parlamentnek kellett volna elfogadnia szerdán. Amint ezt Bojan Pajtić a média sodró vizébe dobta, már jöttek is a várt reakciók: szeparatizmus, Vajdaság elszakadásának előkészítése, Pajtić nem más, mint a külföldi hatalmasok bérence, az ő parancsukra szétveri a szerb államot, stb., a már jól ismert jelszavak.
Haladjunk sorjában! A nyilatkozat szövege, az abban levő kifogások, a mellette felhozott érvek, szinte kivétel nélkül helyénvalók és logikus következményei mindannak, ami tavaly június óta történt a tartomány hatáskörei, joggyakorlása terén. Joghurtforradalom 2012 – ezzel a címmel kommentáltam akkor az alkotmánybírósági döntést, és előrevetítettem, hogy ez csak a kezdete egy folyamatnak. Nem örülök neki, de nagyobb részt igazam lett. További játszmák zajlottak a hatáskörök megcsorbítása terén, a sokat emlegetett és állandó csaták tárgyát képező hét százalék és háromheted kérdését is újraértelmezték, illetve a Vajdasági Fejlesztési Bank és a Tartományi Nagyberuházási Alap működése törvényességének elvitatásával kriminalizálták a vajdasági vezetőséget, bizonyítékok azonban erre vonatkozóan eddig még nem láttak napvilágot. Egyértelmű volt a törekvés: minél inkább konfrontálódni, ellehetetleníteni Pajtićékat és kikényszeríteni a választásokat.
Csak hát a mai szerbiai és vajdasági politikai életben nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Komoly kérdés, hogy a demokraták, ha már ellentámadásba lendültek, utolsó bástyájukat, a vajdasági hatalmat védve, miért tették ezt úgy, hogy közben nem verbuváltak szövetségeseket? Látszott már hetekkel ezelőtt, hogy Pajtić készül az ellencsapásra. Kabinetjét a legerősebb vajdasági politikusokkal erősítette: a ligából átigazolt Aleksandra Jerkovval, korábbról ott volt mellette Goran Ješić volt inđijai polgármester, maga mellé vette Miša Vrebalovot az LDP-ből, sőt Saša Vukadinovićot is, aki korábban a polgári titkosszolgálat élén állt. Vitathatatlan, hogy szándékosan időzítette a nyilatkozatot erre a pillanatra, amikor a koszovói tárgyalások miatt az államvezetőség amúgy is gondban van.
A szándék nem egyértelmű. Az időzítéssel akarta megingatni a szerb kormány stabilitását, és ezzel visszavágni, vagy csak a nyulat akarta kiugratni a bokorból, és bizonyítani, hogy „ezek” semmit sem változtak az elmúlt 25 év során. Komoly szarvashiba volt azonban, hogy az egész ügyet nem egyeztette koalíciós partnereivel. Emiatt péntekre olyan helyzet állt elő, hogy kivétel nélkül, a VMSZ, a VSZL, sőt az LDP is – amely ugyan nem tagja a koalíciónak, de azonos térfélen áll a demokratákkal – még ha árnyaltan is, de félreálltak, azt az üzenetet közvetítve, hogy ha Pajtić egyedül vágott e kalandba, akkor egyedül is vívja azt meg.
A másik oldal kapva kapott az alkalmon, olyannyira, hogy szinte kontraproduktívvá is vált a dolog. A kilencvenes éveket idéző retorikától borzongás futott végig az emberek hátán. Ami meg sokkal visszatetszőbb volt az egész dologban, az az, hogy miközben a haladó–szocialista tandem tagjai hónapok óta sóvárognak a tartományi hatalom megszerzéséért, mégsem álltak ki és vállalták, hogy kérem szépen, ez a mi harcunk, itt most mi tüntetünk, hanem előszedtek egy marginális, Srpska Ravnica nevű egyesületet, és inkább annak a háta mögé bújtak, ezzel is nyilván előre elhatárolódva az esetleges incidensek miatti felelősségtől. Ugyanakkor, az újvidéki tüntetéssel kirajzolódott egy eddig rejtegetett erővonal is. A haladók, a szocialisták, a Szerbiai Demokrata Párt és a Dveri, azzal, hogy közösen indultak a „Fehér ház” ellen, nyilvánosan is felvállalták, hogy nem állnak különösebben távol egymástól.
Veszélyes játék ez a tűzzel. A motívum pedig nem más, csupán mértéktelen hatalomvágy, csupasz politikai ambíciók. Mindkét oldalon. A demokraták a nép háta mögé igyekeznek bújni, mint ahogy a másik oldal is. Ráadásul mindkét oldal saját kudarcait igyekszik ilyenformán leplezni. A demokraták azt, hogy négy éven át ignorálták a vajdasági ügyeket, a haladó–szocialista tandem, „titkos barátaikkal” pedig azt, hogy nem képes megoldani Koszovó ügyét, azt, hogy még mindig nincs európai dátum és gazdasági fejlődés sem.
A legnagyobb probléma az, hogy egy olyan pillanatban zajlik mindez, amikor a koszovói ügy miatt ismételten felgyülemlett a nemzeti frusztráció a szerbségben, amikor – hasonlóan több korábbi időszakhoz – ismét csak gyakorlótér és ellenség kell ahhoz, hogy dühüket kitöltsék valakin és valamin.
Szerbia a nyolcvanas évek közepe óta egy időgépbe zárt ország, amely úgy működik, mint a lemezjátszó egy hibás lemezzel. A leépülés, a nacionalista hisztéria, a szemellenzős hozzáállás kezdetét vette 1988-ban az akkor joghurtforradalommal, Gazimestánnal, az Ušćével, a nyolcadik üléssel és a többi eseménnyel, majd folytatódott a háborúkkal, vereségekkel, leépüléssel. Sehogy sem kapja meg az ország azt az erős lökést, amely ebből az ördögi körből kirántaná, ezért, amint egy adott szintig eljut, a lemezjátszó tűjéhez hasonlóan visszaugrik 5, 10, 20 vagy éppen 25 évet, és ugyanaz a nóta indul újra.
Mi viszont már nagyon unjuk ezt a nótát, jó lenne már lemezt cserélni. Vagy szétverni a lemezjátszót. Mára már úgyis kiment a divatból.
