Ezzel a képpel búcsúzott a látogatóktól a lipcsei könyvvásár. Minden évben ez a könyves szakma első európai seregszemléje. Találkozunk jövőre ugyanitt, ezt hirdette az óriásfelirat a kijárat felett. Néhány elsiető vendéget és a biztonsági őröket látni még a többszintes csarnokban, de a polcok már üresek. 168 ezren voltak kíváncsiak a kínálatra és a programokra.
Az idei lipcsei könyvvásár központi témája az volt, hogy miként hatott a technika fejlődése a könyvpiacra. Egyrészt a sikerkönyvek digitalizálása harapódzott el, másrészt a kalózkodás a költséges kivitelezésű albumok esetében nagy veszteségeket okozhat a kiadóknak, itt ne csak a luxuskivitelezésű szuvenírkiadványokra, a szakácskönyvekre és a képzőművészeti albumokra gondoljunk, hanem a finommechanikai atlaszokra, a tudományos vívmányok jelentős anyagi befektetésekkel járó publikációira is, az anatómiákra, a csillagászati térképekre is, melyek jogdíjai is jelentősek. Mivel ezekhez webes felületekről könnyű a hozzáférés, már a silány másolatoknak is kialakult a feketepiaca.
Hárommillió eurót fektet a német könyvkereskedők egyesülete a Vigyázat, könyv! elnevezésű népszerűsítő kampányba.
Egy meglepő, új, idegen, érzésekkel teli világba kerül a könyv olvasója, akár az életét is megváltoztathatja az olvasás – ezért kell „óvakodni” tőle. Különösen a középosztályt akarja megszólítani az akció, amely a létfenntartással és a korszerű technikai vívmányokkal egyaránt küzd, és egyre kevesebben gondolják, hogy idejük van kék virágokról vagy repülő Pegazusokról olvasni. Az igazi gond azonban az, hogy a kampány nem ad új imázst a könyvnek, néhány új olvasót megszerezhet, de a könyvről való párbeszédet nem helyettesítheti, még akkor sem, ha szellemes. A vásárló továbbra is az ízlésidentitás gondjaival küzd, mert nem tudja az irodalmat megkülönböztetni a silány bestsellertől, nem ad neki receptet arra, hogyan is jusson át a valóságból az igazi élmények világába.
Különösen aktuálissá vált most a kérdés, mert április 23-a a könyv és a szerzői jogok világnapja.
Ezen a hétvégén pedig Olaszország díszvendégségével éppen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál zajlik, melynek profilja elsősorban a kortárs irodalom. A kerekasztal-beszélgetésnek az volta kérdése, hogy mi a helyzet a szépirodalommal. Többféle megközelítésből lehet rá válaszolni, de nehéz objektív mutatókat találni. Ezzel kapcsolatban a havonta megjelenő Új Könyvpiac tavaly szeptemberben tette közzé reprezentatív felmérését. A lap százalékokban mutatta ki a siralmas állapotot. Érdekes volna idekopiznom az egész kérdéssort, amire válaszolnunk kellett, de elfoglalná az egész újságoldalt. Ne is menjünk bele olyan részletekbe, hány olyan folyóirat van, amely késve vagy egyáltalán nem fizet, ráadásul még internetes kiadásában is hozzáférhetővé teszi az ingyen irodalmat. Kiderült, hogy „az elmúlt egy évben a szerzők 83,2 százaléka legalább egyszer vállalt közlést honorárium nélkül úgy, hogy erről a szerkesztőséggel megegyeztek. Ugyanebben a terminusban a válaszadók 55,9 százalékával legalább egyszer előfordult, hogy a közlést honorárium ellenében vállalta, a tiszteletdíjat mégsem fizették ki. 10,3 százaléka több mint öt alkalommal élte meg a kifizetések elmaradását – vagyis a kulturális területen dolgozó szerzők esetében a kiszolgáltatottsági faktor rendkívül magas.” Ide kell még illeszteni azt a tényt is, hogy a honoráriumok átlagdíja húsz éve változatlan.
Természetesen keresnek alternatív megoldásokat. Az írók a könyvtárakban kölcsönzött könyveik után járulékot kapnak. Hogy minél kevesebb legyen a visszaélés a médiában, abban a legjelentősebb szerepe az ARTISJUS egyesületnek van,1876 tagja között 163 író van. Egyébként a szerzői jogvédő hivatal 9968 fő ügyeit intézi.
Lopás és lopás között nincsen különbség – hangzott el az ARTISJUS taggyűlésén. A felháborodásra az adott okot legutóbb, hogy nem elég az, hogy letöltik a zeneszámokat,hanem még terjesztik is a kalózlinkeket, még az újságokban is hivatkoznak rá, honnan tölthető le ingyen zene, holott ezt nemcsak tiltja a törvény, hanem bünteti is. Mi, írók „kisebbségben” vagyunk ebben a testületben, de azért sosem hagynak ki bennünket, kapunk meghívót az ülésekre, de a legtöbb szó nem az irodalomról esik. A könnyű- és komolyzene képviselői rendszeresen elmondják, hogy a média sem törleszt becsületesen, pedig az még viszonylag tetten is érhető. Ehhez képest megmosolyogni való, hogy Szerbiában a szórakozóhelyektől követelik a gázsijukat a műnépzene sztárjai.
A forgalmazás helyszínei is jócskán megváltoztak: ilyenek a koncertek, ha éppen egy kortárs művész hangversenyét hallgattam meg, még bennem van az élmény, és ha a ruhatár pultján ezt árusítják, akkor nyomban megveszem. Mert talán másnapra elfelejteném, hogy ezért elmenjek egy lemezboltba. Erre valók a kiállítások és könyvbemutatók is.
A legtöbb városban a mozik környékén a kapualjakban árulják azokat a filmeket, amelyek éppen a mozikban mennek. Olcsóbb ez a DVD a mozijegynél. A hely és a minőség azonban nem pótolható silány utánzattal. A letöltéseket sem menti semmi. Sem az elérhetőség, sem az erkölcs.
A közvélemény és az érintett művészek is felháborodtak, hogy az egyik legnagyobb magyarországi politikai párt sincs tisztában a szerzői jogokkal, az érintettek engedélye nélkül vágott össze egy propagandaklipet. Arról nem is szólva, hogy etikai kérdés is, hogy valaki egyáltalán szerepelni kíván-e egy ilyenben. Mert volt, aki azt nyilatkozta, hogy pénzért sem. Méltán tiltakoztak Bartók Béla jogutódjai is. Sokan nem tudják, hogy a tévéhíradó egyetlen pillanata vagy a telefon csengőhangja is szerzői jogvédelem alatt áll.
Úgy tartják, hogy Mick Jagger volt az első, aki kimondta, hogy a lemez többé nem bevételi forrás, hiszen egy perc múlva bárki letöltheti a dalt a világ bármely pontján. Kijelentéséhez hű maradt, mert amikor tavaly a Rolling Stones együttes fennállásának fél évszázados évfordulóját ünnepelte, felvettek egy vadonatúj szerzeményt, azt sem rejtve véka alá, hogy talán ez lesz az utolsó közös stúdiófelvételük. Egy délután rögzítették, és még aznap feltöltötték a honlapjukra Doom and Gloomot.
Kiadójuk természetesen nem hagyta ennyiben a dolgot, megjelent Grrr! címmel tripla lemezen az együttes életművét reprezentáló doboz.
Michael Jackson ésAmy Winehouse halálának másnapján már kifogyott a boltokból lemezeik összes példánya, kultikus tárgyi emlékek lettek.
Egy tragikus, közeli magyar példát is említhetünk: Bódi László (Cipő) már kómában feküdt, amikor a Republic klasszikusok című lemez stúdiómunkálatai folytak. A megjelenést az együttes frontemberének, Cipőnek a temetése napjára időzítették. A borítón kiemelve olvashatjuk a következő szöveget: „Köszönjük a vásárlást, mellyel támogatja a hangfelvétel készítésében közreműködő művészeket, zenészeket, zeneszerzőket! A zene és a művészek védelmében, kérjük, ne támogasson olyan internetes oldalakat, melyek a szerzői jogokkal védett zenék illegális terjesztésében vesznek részt, ne segédkezzen illegális másolatok terjesztésében, és ne adjon kölcsön lemezt másolás céljából, hiszen ezzel a művészt károsítja meg. ”
Sokan gondolják úgy, bármibe is kerüljön, nekik az eredeti kell. Ezért váltak aukciós tárgyakká és féltve őrzött kinccsé a rock első bakelitlemezei vagy éppen a könyvek első kiadásai is.
Végül Jean Baudrillard-t idézem, aki szerint a gyűjtemény nem azért van, hogy teljessé legyen, hiszen azzal nemcsak a további cselekvés, hanem a gyűjtő személyi integritása is kérdésessé válna. „A hiány az, amelynek révén az alany objektív módon összeszedheti magát: míg a legutolsó tárgy jelenléte végső soron az alany halálát jelentené, e tárgy hiánya lehetővé teszi számára, hogy saját halálát, beleképzelve egy tárgyba, csupán eljátssza, azaz leküzdje, elhárítsa”.
