Norvégiában február második vasárnapja, Afganisztánban és Bulgáriábanmárcius 8., az arab világ országaiban március 21., Szlovéniában március 25., a Dél-afrikai Köztársaságban, Litvániában, Magyarországon, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban és Szerbiában május első vasárnapja.
Május második vasárnapja Amerikában, Ausztriában, Ausztráliában, Belgiumban, Brazíliában, Chilében, Cipruson, Csehországban, Dániában, Észtországban, Finnországban, Görögországban, Hollandiában, Japánban, Kanadában, Németországban, Olaszországban, Peruban, Szlovákiában, Svájcban, Tajvanon és Törökországban. Május 10.Latin-Amerika legtöbb országában, valamint Hongkongban, Indiában, Malajziában, Pakisztánban, Szingapúrban. Május 26.Lengyelországban, május utolsó vasárnapja Franciaországban, Marokkóban és Svédországban, június második vasárnapja Luxemburgban, augusztus 15.Costa Ricán, október harmadik vasárnapja Argentínában és december 8.Panamában.
Világszerte megünnepelt nap. Még ha nem is ugyanazon a dátumon, de ugyanazt ünneplik: az édesanyákat. Az ünnep története az ókori Görögországba nyúlik vissza: Rheának, az istenek anyjának és az édesanyák tiszteletére tartottak akkoriban tavaszi ünnepségeket, majd a történelem során később is voltak olyan alkalmak, amikor az anyákat köszöntötték.
Angliában az 1600-as évekbenkeresztény vallási színezetet is kapott: a húsvétot követő negyedik vasárnapon tartották az édesanyák ünnepét. A családjuktól messze dolgozó szolgálók ilyenkor szabadnapot kaptak, hogy hazamehessenek, és a napot édesanyjukkal tölthessék. Erre az alkalomra ajándékként elkészítették az anyák süteményét.
A philadelphiaiAnna M. Jarvis 1907-ben az anyák napját nemzeti ünneppé próbálta nyilváníttatni (május második vasárnapjára tűzte ki, elhunyt édesanyja emlékére). Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy előbb államivá, majd nemzetközivé tegye ezt a napot. El is érte a célját, amikor 1914-ben Woodrow Wilson amerikai elnök hivatalos ünneppé nyilvánította a napot. Az örömbe azonban gyorsan üröm vegyült: az ünnepet „felkarolták” a virágkereskedők, üdvözlőlapgyártók, cukorka- és ajándék-kereskedők. Európában is gyorsan népszerű lett – csakhogy az eredeti elképzeléshez képest (az élő és elhunyt anyák tisztelete helyett) eltolódott az ajándékozás felé. Jarvis ezek után olyannyira hevesen tiltakozott az ünnep elüzletiesedése ellen, hogy még a törvénnyel is szembekerült egy vehemens tüntetése során. Élete végére megbánta tettét, és soha többé nem akarta nevét az anyák napjával kapcsolatba hozni.
Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első anyák napi ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva, és 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az anyák napját.
Ez a rövidke történelmi megemlékezés két célt hivatott szolgálni. Egyrészt rámutat arra, hogy ez a nap nem az ajándékozásról szólt, hanem az édesanyák iránti tisztelet kinyilvánításáról. Másrészt igyekszik felhívni a figyelmet arra az ősi, alapvető emberi igényre, hogy valamiképpen köszöntsük azt, akinek az életünket köszönhetjük.
Olyan nap ez, amikor a legszemélyesebb érzéseink kerülnek előtérbe, legyen hát innentől személyesebb a hangvétel is.
Amikor megszületett az első fiam, sokkal előbb tudatosodott bennem az, hogy gyermekem van, akiről mostantól gondoskodnom kell, mint az, hogy édesanya vagyok. Azt hiszem, már két hét is eltelt azóta, hogy kijöttünk a kórházból. Álltam a kiságy mellett, a fiam édesen szuszogott benne – nekem pedig ömleni kezdtek a könnyeim. Akkor hasított belém a felismerés, hogy ennek a csöppségnek köszönhetően olyan fontos személyiség lettem, amilyen azelőtt sohase voltam. Rajtam múlik, hogyan és milyen emberkévé cseperedik, nekem kell egészségesen táplálnom a testét és a lelkét, vigyáznom rá féltő, de nem aggályos szeretettel. Úgy óvnom, hogy közben ne gátoljam, úgy ölelnem, hogy a biztonságot érezze, ne azt, hogy gúzsba köti a ragaszkodás.
Minden várandós nő sokféle tanácsot kap, a legbölcsebbet egyik unokanővérem adta: „Vedd fel, amikor sír, öleld, amíg ölelheted – olyan hamar felnőnek!” Sose értettem azokat, akik azt mondták: hadd ordítson, úgy edződik a gyerek. Mint ahogyan a spártai nevelés is idegen volt tőlem. „Ezzel, vagy ezen” – e szavakkal nyújtotta át a spártai anya a fiának pajzsot, amikor az a háborúba indult. Én azt akartam: érezzék és tudják, mennyire szeretem őket, s hogy rám mindig számíthatnak – mint ahogyan én is rájuk. Hogy nekem mindig kiönthetik a szívüket. Azt hiszem, életem legnagyobb sikerének könyvelhetem el, hogy a fiaim tanácstalanul néztek rám és egymásra, amikor egyszer megkérdeztem tőlük, szerintük melyikük a kedvencem.
– Hát mindketten – vágták rá végül.
Nincs szebb érzés, mint anyának lenni – és nincs fájdalmasabb sem.
Sose felejtem el szomszédasszonyom kisírt szemét, ahogyan napról napra állt a kerítésbe kapaszkodva, a postást lesve, vajon hoz-e már végre valami hírt a frontra vitt fiáról. Vagy azt a semmibe révedő üres tekintetet, ami csak a gyermekét temetett asszony tekintetéből áradhat. A mélyen ülő fájdalmat a gyógyíthatatlan egyszülöttjét keblére ölelő édesanya szemében.
Népdalok, versek, szebbnél szebb elbeszélések sokasága állít emléket, mond köszönetet, köszöntőt az édesanyáknak. Próbáltam válogatni közülük, de a bőség zavarában elvesztem. És különben se magunkról szólunk magunkhoz, mi édesanyák. Hanem a gyermekeinkről. Értük mondunk mi imát, ahogyan Szabó Lőrinc is teszi: „Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,/ szeressétek a gyermekeimet./Te, homokos, köves, aszfaltos út,/ vezesd okosan a lányt, a fiút./ Csókold helyettem, szél, az arcukat,/ fű, kő, légy párna a fejük alatt./ Kínáld őket gyümölccsel, almafa,/ tanítsd őket csillagos éjszaka./ Tanítsd, melengesd te is, drága nap,/ csempészd zsebükbe titkos aranyad./ S ti mind, élő és holt anyagok,/ tanítsátok őket, felhők, sasok,/ vad villámok, jó hangyák, kis csigák,/ vigyázz reájuk, hatalmas világ.”
Mert előbb-utóbb el kell engednünk a kezüket, és a nagyvilágra bíznunk őket. Ám ha jól köveztük ki szeretettel az útjukat, akkor nemcsak ezen az egy ünnepnapon fordulnak vissza felénk, és jelzik, hogy fontosak vagyunk nekik, hanem ugyanazt a ragaszkodást érzik, amit mi, akik a szívünk alatt hordoztuk őket – és nincs is ennél szebb ajándék.
