Az általános nyomor növekedésének egyértelmű mutatói közé tartoznak a kereskedelmi bankok egyre erőszakosabb hitelreklámjai, a javasasszonyok, vesszősök, sámánok, jövőbelátók és hasonlók kirobbanó népszerűsége, továbbá a nagykereskedésekben vásárolt árucikkek „agyonchipezése”. A chipezés tulajdonképpen az árucikkek miniatűr, megfelelő rádiófrekvenciás jel hatására rezgésbe jövő áramkörrel történő ellátását jelenti, a rezgő körök – amennyiben hatástalanítva maradnak – a boltok bejáratában felszerelt érzékelőket aktiválják.
Vajon hova dugták a kolbászt? (illusztráció, Fotó: Ótos András)
Az elektronikai védelemmel ellátott árucikkek már évtizedek óta megszokott mozzanatnak számítanak Újvidéken, amíg azonban régebben csak a drága luxuscikkeket jelölték meg, manapság már szinte mindenre rádióchipet ragasztanak, a legtöbb árucikkre eldugott, titkos helyre. Így a kartondobozba csomagolt csokoládét kicsomagolják, a chipet az alufóliára teszik, az Eurókrémes üveg tetejét lecsavarják, és a jelet aláragasztják. Chip kerül a kávészacskóra, a 149 dináros gatyára, a műanyag játékautóra, de még a banánra is, természetesen az alkoholos italok szinte mindegyikére...
A kozmetika külön mese, a kencéket leginkább fiatal lányok lopják, önmaguknak, s ha lebuknak, azzal mentegetőznek, hogy rossz anyagi helyzetük miatt kényszerültek ilyesmire. A minap feltűnt, hogy az egyik nagykereskedés húsáru-osztályán vásárolók közül többen különleges kiszolgálásban részesültek, a felvágottat, kolbászokat stb. szeletelő és csomagoló hölgy a csomagolóanyagra diszkréten egy chipet is ráragasztott. Tette ezt úgy, hogy a chip a csomagolópapír legbelső részére kerüljön, a többivel áttekerte, így a kedves vevő nem tudja észrevétlenül lekaparni, mielőtt a kasszához ér. Nem mindenkinek a kolbászát „chipezik”, az elárusítónő a tapasztalatára hagyatkozva dönti el, hogy ki a gyanús, és ki nem, valószínűleg a kisnyugdíjasok és a színes bőrűek nem ússzák meg chip nélkül. Egyes statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy az újvidéki üzletekben a szende nyugdíjasok és az olyanok lopnak legtöbbet, akikről nem is gondolnánk. A színes bőrűek általában megrendelésre viszik ki az árut, de mivel a statisztikával foglalkozók természetesen nem bőrszín szerint készítik táblázataikat, tevékenységük csak azok előtt válhat világossá, akik nap mint nap vásárolnak az újvidéki kereskedésekben, és rendszeresen szemtanúi lehetnek az akcióknak.
A felsoroltak azonban csupán a jéghegy vízből kiálló csúcsa, valószínű, hogy az egész mesében a leggyanúsabb elem mégis a szalámit szeletelő hölgy. Egy szakvélemény szerint ugyanis a kereskedésekből eltűnő áru négyötöd részét maguk az alkalmazottak lopják el ilyen vagy olyan módon, pontosabban nem lopják, hanem saját javukra megfizettetik a vásárlókkal. Az ilyen fajta, az érvényben lévő törvény által sikkasztásnak minősíthet[ lopásnak számtalan módja van, kezdve az ősrégi, hüvelykujjal lenyomott mérlegtányéros módszertől az egy joghurt kétszeri számlázásáig. Mert a hétvégi nagy bevásárláskor valószínűleg nem vesszük észre, ha egy árucikket a kasszánál ülő nő kétszer húz át a lézeres olvasó felett, vagy ha a húsz deka olcsó párizsi helyett húsz deka sonkát számláz a hentes. A krumpli helyett kivit, a négy nyalóka és az egy tábla mogyoróscsoki helyett pedig egy nyalókát és négy tábla csokit fizetünk. A több száz árucikket feltüntető végszámlát nem fogjuk átbogarászni, annál is inkább, mert száz-kétszáz dináros többletkiadás fel sem tűnik.
Na de visszatérve a hagyományos shopliftinghez, el kell mondani, hogy az újvidéki bevásárlóközpontokban meglehetősen úri módon, kesztyűs kézzel bánnak a tolvajokkal. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen senkinek sem áll érdekében néhány ezer dinár miatt rendőrt hívni, jegyzőkönyvet íratni, hónapokkal, évekkel később tanúskodni bíróságokon, pörösködni... A legnagyobb újvidéki bevásárlóközpontban a következő az eljárás: a jól öltözött, semmiben sem feltűnő fiatalember fizetett a kasszánál, távozni akart – csipogni kezdett a berendezés. Az egyik kozmetikai cikken bukott le, amelyikben nagyon ügyesen elrejtették a chipet, így hatalmas tapasztalata sem segíthetett, a chipcímke egyszerűen elkerülte a figyelmét. Az őrök egyből mellette teremtek, bekísérték az irodába, télikabátjának zsebeiből nagyjából hétezer dinárért árult (szándékosan nem használjuk a „hétezer dinárt érő” megfogalmazást) szajré került elő. Választhatott: vagy kifizeti és viheti az árut, vagy rendőrt hívnak. Nem volt nála elég készpénz, kártyával fizetett, az üzletvezető lefényképezte elölről és oldalnézetből, majd megkérte, hogy többé ne jöjjön hozzájuk vásárolni – nem fogják beengedni. A leírt eset akkor történt, amikor a törvényileg lopásnak minősíthető bűncselekmény anyagi határértéke 15 ezer dinár volt, ezt a számot az év elején ötezerre csökkentették, de nem valószínű, hogy emiatt bármi is változott volna ezen a téren. Ha átgondoljuk a történetet, világossá válik, hogy mindenki jól járt: emberünknek nem akadt dolga a rendőrséggel, a biztonsági személyzetnek nem kellett egy vagy két délelőttöt rászánnia a bírósági tanúskodásra, szembesítésre, a bolt pedig túladott méregdrága luxuscikkein, valószínűleg olyan dolgokon, amelyeket egyébként senki sem vett volna meg, és néhány héten belül akción, fél áron, negyed áron kínálták volna.
