Trianon után Vajdaságban megszűnt a magyar nyelvű tanítóképzés, csak 1933-ban nyílt meg a belgrádi szerb tannyelvű tanítóképző keretében egy magyar nyelvű tagozat. Itt főleg szerb tanárok adtak elő, csupán néhány tantárgyat hallgathattak magyarul a diákok - ennek az 1940. április 6-i bombázás vetett véget. Bácska visszacsatolásával Újvidékre került 76 magyar tanítóképzős is, de 1944 őszén megszűnt a Futaki úti Magyar Királyi Állami Líceum és Tanítóképző Intézet, vele együtt egy időre a magyar nyelvű tanítóképzés is Újvidéken. 1947-ben nyílt meg ismét a noviszádi Magyar Tannyelvű Tanítóképző, mintegy kiegészítő intézményként a szabadkai preparandia mellett, miután bezárták a magyar gimnáziumot Újvidéken. A tiszavirág-életű intézmény mindössze három évben adott diplomát a végzősöknek.
A volt újvidéki prepások (tanítóképzős diákok, preparandisták) mindegyike boldogan idézi fel ezeket az éveket: rendszeresen szerveznek találkozókat Vajdaság-szerte, és ez idáig hat kötetben, az Emlékek tárában vetették papírra tanulóéveik és tanáraik emlékét. 1991-ben döntött úgy az 1951-ben végzett nemzedék, hogy a következő találkozóra nemcsak az osztályuk diákjait, hanem mindenkit meghívnak, aki valaha itt tanult - azóta nem osztálytalálkozókat, hanem iskolatalálkozókat tartanak, az utóbbi időkben évi rendszerességgel.
Egy héttel ezelőtt Óbecsén találkozott 26 egykori újvidéki preparandista: a Petőfi Sándor Általános Iskola adott otthont a nyugdíjas tanárok, óvónők, pályamódosítók randevújának, akiknek az iskola diákjai rövid alkalmi műsorral is kedveskedtek. Ennek a találkozónak az egyik szervezője Szűcs András volt, épp ennek az iskolának az egykori matematikatanára, igazgatója.
- Ez a 25. találkozónk, és ez fantasztikus! Valószínűleg azért jön ez így össze, mert sok emlékünk van: fiatalok voltunk, közvetlenül a háború után jártunk iskolába. Nagy volt a nincstelenség, tankönyveink nem voltak, de nagyon összetartottunk és nagyon akartunk. Mindenki örült, hogy valami új jön, munkaakciókra jártunk, előadásokat tartottunk a falvakban, és sose kérdeztük, hogy ki fizeti ezt nekünk, ingyen dolgoztunk. 1948-ban egy alkalommal az egyetlen szabad napunkon, vasárnap mentünk egy Duna mellett lerombolt épülethez eltakarítani a romokat. Nótaszóval vonultunk a Futaki utcán, magyarul énekeltünk, csodálkoztak is sokan: mi van, visszatértek a magyarok? Ez az, ami összehoz bennünket a mai napig, és élteti bennünk a régi tüzet. Sajnos sokan már nem tudnak eljönni, megromlott az egészségük, vagy egyedül vannak, azért... – mondja András.
A háború után nehéz helyzetben volt a magyar tanügy: kevés volt a tanerő és rengeteg a munka – egy-egy tanteremben a tanulók száma olykor megközelítette a százat is. Az iskolákban toborozták a diákokat a tanítóképzőbe. Az óbecsei Holló Katalint óvónőként ismerik a városban, de ő is a tanítóképzőben kezdte pályafutását.
- A múlt gyönyörű volt. Akkor még sok gyerek és sok iskola volt, de kevés tanító. A szabadkai tanítóképző kapacitása nem volt elég, ezért nyitottak Újvidéken is képzőt. Simovics Ferenc zenetanár nagy pártfogója volt ennek, ő az óbecsei gimiben toborozta a hallgatókat. Mindenkit felvettek, jöttek is mindenhonnan: Debellácsról, Bajmokról, Apatinból, Nagykikindáról, Baranyából is – a barátságunk a mai napig tart. A tanáraink sem voltak sokkal idősebbek nálunk, és nagyon agilisak voltak. Szerepeltettek is bennünket, hogy mi is tudjunk majd szerepeltetni, így küldtek bennünket mindenfelé fellépni. Autóbusz, vonat, autó akkoriban nem nagyon volt, kocsival jártuk a településeket. Nagyon büszkék voltunk egymás sikereire is: Szabó Jakab például csodálatosan vívott, Szabó Ilonka pedig gerendán volt nagyon ügyes - vittük is magunkkal a gerendát, hogy színpadon is bemutassuk a számot. Mint a testvérek, úgy szerettük egymást! – idézi fel az emlékeket Kató néni.
Amikor ez a tanítóképző bezárta a kapuit, Újvidéken óvónőképző nyílt, így a diákok egy része Szabadkán végezte el a tanítóképzőt, mások óvónőképzőre váltottak. Kató néni mindkettőben lediplomázott, rövid ideig tanítóként is dolgozott. Az első óbecsei óvónők egyikeként 91 gyerekkel kezdte el óvónői pályafutását, 37 év után ment nyugdíjba. Évek óta fest, tagja a Szivárvány festőcsoportnak, művésztelepekre jár, energiája kiapadhatatlan. A találkozóra ő is elhozta legújabb festményeit, mint mondja azért, hogy kollégái lássák, fejlődött-e az ügyessége az elmúlt egy évben.
Azok közül, akiknek bemutatható hobbija van, többen is elhozták alkotásaikat Óbecsére.
Szarvas Sándor újvidéki faszobrász egyik művének három munkafázisát mutatta be: az első az ornamentika megrajzolása, a második a nyers fa kidolgozása, végül a befejezett, aranyozott mű, amely az óbecsei belvárosi templomba kerül majd. Az óbecsei születésű Biacs Várkonyi Magdolna Magyarkanizsáról érkezett, ő egy megközelítőleg 300-as példányszámú szakácskönyv-gyűjteménnyel rendelkezik, ezekből hozott el néhányat. Bár van közöttük idegen nyelvű is, ő mégis a magyarkanizsai kiadásúakra a legbüszkébb. Nagy Trabajkó Klára Szekszárdról utazott el Óbecsére, de Újvidéken született. Miután megözvegyült, tíz évvel ezelőtt kezdett el gyöngyfűzéssel foglalkozni – ezekből a parányi gyöngyökből a családtagoknak készít ajándékokat. A budiszavai Milánovits Tibor szintén fafaragásokat hozott magával: társai egy rózsaszálat és a készülő baksi címert csodálhatták meg.
Az egykori képzősök élő zeneszó mellett bográcsost ebédeltek, sokat beszélgettek, majd hazamentek. Egykori tanáruk, Bartha Dezső mondta nekik: amíg ketten lesznek, ne halasszák el a találkozó megszervezését. A nyolcvanas preparandisták ehhez tartják is magukat.
