Újabb támogatási programot indított el a Magyar Nemzeti Tanács: a Várady kiválósági ösztöndíj-hitel célja, hogy a vajdasági magyar fiatalokat az egyetem elvégzése után a mester-, illetve a doktori fokozat elnyerésére buzdítsa.
Dr. Várady Tibor akadémikus, jogász, író, tanár, az MNT nyelvhasználati bizottságának elnöke 100 000 amerikai dollárt ajánlott fel magánvagyonából erre a célra. Az MNT szintén ekkora összeggel járul hozzá az újonnan létrejött ösztöndíjalaphoz, Korhecz Tamás, az MNT elnöke pedig azt az egymillió forintos pénzjutalmat ajánlotta fel az ösztöndíjalapba, amit a Lőrincz Csaba-díjjal kapott Budapesten.
A terv szerint az új ösztöndíjprogram három pillérre épül: a már felajánlott pénz mellett arra, amit az ösztöndíjasok fognak visszafizetni, valamint a tehetős emberek hozzájárulására.
Fotó: Molnár Edvárd
Hamarosan megjelenik a pályázat, az MNT határozata szerint ugyanis a kiírásra „a folyó év július 15-től július 20-ig terjedő időszakban kerül sor”. Megközelítőleg 30 fiatal számíthat a támogatásra, azzal a feltétellel, hogy miután tanulmányaik végeztével munkába állnak, vissza kell fizetniük a kapott összeg egy részét. Mesterképzésre havi 150 eurót kapnak a hallgatók, doktori tanulmányaikra pedig havi 160 eurót, a tanulmányi év 10 hónapján keresztül. Akik elnyerik az ösztöndíj-hitelt, de nem fejezik be a tanulmányaikat, kénytelenek lesznek két éven belül visszafizetni a teljes összeget. Akik viszont sikeresen befejezik a tanulmányaikat, ők a kapott összegnek csak az 50 százalékát lesznek kötelesek visszafizetni. A kiváló eredményt elért hallgatóknak még ennél is kevesebbet, mindössze 20 százalékát kell megtéríteniük.
Azért nagy lépés ez a program a vajdasági magyarság számára, mert azt a réteget célozza meg, amely a fejlődése záloga: a fiatal értelmiséget. Ötvözi magában az ösztönzés többféle módját, és az egyszerű tanulmányi kölcsön folyósításán túl eredményes munkára sarkall.
A mecenatúrának olyan formája ez, ami egyáltalán nem új keletű. Habár a támogatás névadója, Gaius Cilnius Maecenas római lovag, politikus és irodalmár az időszámításunk előtti évtizedekben a művészetek pártfogásával hívta fel magára kortársai figyelmét, sok követője a tudományok felé, illetve a tudományok iránt is elkötelezte magát. Maecenasnak köszönhető például, hogy korának nagy költői, Horatius, Vergilius, Propertius a költészetnek szentelhették minden energiájukat. A hálás utókor több mint kétezer évvel a lovag halála után is mecénásnak nevezi azokat, akik önzetlenül támogatják a művészeteket, a kultúrát és a tudományt.
A magyar reneszánsz története ékesen bizonyítja, hogy milyen nagymértékben függhet egy-egy ország, közösség műveltségi, művészeti, tudományos színvonala a mecénásoktól, hiszen ők az alapítók, építtetők, megrendelők.
Magyarországon a XV. században mecénások kezdeményezték a nagy stílusváltozást a gótikából a reneszánszba, főként olasz mintára. Hunyadi János templomépítő tevékenységéről, különféle adományairól oklevelek hosszú sora tanúskodik. Hunyadi jó barátja, Vitéz János váradi püspök nagy műveltsége, tudomány- és zenekedvelő egyénisége a külföld kiválóságait, nagy humanistáit is magához vonzotta. S hogy az új műveltség minél közvetlenebbül érhesse az országot, udvari papjait, rokonait, közöttük Janus Pannoniust olasz egyetemeken iskoláztatta.
Mátyás királynak az Erdélyben megkezdett ilyen munkásságát unokaöccse, Geréb László (a mecénáshajlamú Geréb János erdélyi vajda fia) folytatta, aki már ifjúkorában magába szívta az olasz műveltséget. Ferrarában tanult, mint Janus Pannonius, majd Mátyás támogatásával már huszonnyolc éves korában az erdélyi püspöki székbe emelkedett. A reneszánsz gondolkozású mecénás püspök köré néhány hasonló szellemű kanonok gyülekezett, például Ilyésházi Mátyás prépost, aki Mátyás király támogatásával tanult Padovában.
Jóval később, a XIX. században ismét volt a magyar történelemnek egy virágzó korszaka, amikor a polgárosodás, a gazdasági és társadalmi átalakulás mellett a művészetek és a tudományok is látványos fejlődésének indultak. A kulturális és tudományos élet korszerű intézményhálózatának kiépítése a Nemzeti Múzeum megalapításával vette kezdetét, és a múzeumhoz hasonlóan a legtöbb tudományos intézmény létrejötte – akárcsak a gazdasági fejlődés – a század haladó gondolkodású, vagyonos főnemeseinek a támogatásával valósult meg. Az évszázad elején a Széchényi Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeum megalapításával, fia, István, az Akadémia létrehozásával, a Lánchíd felépítésével mutattak példát, melyet az adományozók hosszú sora követett.
Attól tartok, hogy Semsey Andor neve nem sokat mond a legtöbbünknek, pedig ő volt a XX. század első negyedének legnagyobb mecénása. A leggyakrabban névtelenül maradó adományozó jóvoltából fejlődött a fővárosi állatkert, az ő támogatásával adhattak pályadíjakat a tudományos intézetek, fizettek kutató- és gyűjtő-utakat, fejlesztettek könyvtárakat és kutatólaboratóriumokat. Az ő támogatásával zajlottak a földmágnesség-mérési, torziósinga-kísérletek és a Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteménye is rendkívüli módon gyarapodott Semsey Andor jóvoltából.
Így indokolta meg, hogy miért áldozta vagyona egy részét a továbbtanulás ösztönzésére:
„Szeretném, hogy a mi főiskolánk körében is volnának a tanároknak és a tanulóknak egyaránt olyan társai, akik vizsgálataik befejezése s diplomájuk elnyerése után, nem válnának el oly sietve... az Alma Mater tudományos légkörétől, hanem tudományukkal szabadon foglalkozva, abban erősödnének mindaddig, amíg egyediségüknek és képzettségüknek valóban megfelelő tudományos szolgálattételre hívatva lesznek. Elhatároztam ezért, hogy a jövő szeptember 1-től kezdve, három olyan fiatal tudósnak, ki főiskolai tanulmányait befejezte s már diplomát nyert, egyenként 2000 forintot fogok adni mindaddig, míg egész odaadással tudományukkal foglalkoznak...”.
A „Napokat eszik a kisdiák” támogatási forma keretében szegény sorsú kisdiákok jártak házról házra, hogy jólelkű emberek egy-egy tál étellel segítsék őket. Ennek a mintájára jöttek létre nálunk is a diáksegélyező egyesületek.
Ám mecénások, mentorok, szponzorok, donátorok, önfeláldozó támogatók sokaságára lenne szükség ahhoz, hogy elszegényedett közösségünkből egyetlen okos, tehetséges gyerek, fiatal se kallódjon el csak azért, mert korlátozottak a szülei anyagi lehetőségei.
A támogatások formáinak, a támogatók meghatározásainak útvesztőjében segíthet némileg eligazodni: a mecénás a művészeknek és a művészeteknek, tágabb értelemben a tehetségeknek az anyagi pártfogója; a mentor úgy tanít, hogy közben nevel, vezet és pártfogol is; a donátor szintén pártfogol ugyan, de inkább a védnök szerepét vállalja fel; a szponzor pedig (a névtelen adakozókkal ellentétben) a társadalmi elkötelezettségét példázva, jó híre öregbítését szem előtt tartva ad támogatást.
Szerintem ebben a kiválósági ösztöndíj-programban mindegyik támogatási formának helyet kellene kapnia, és jó lenne, ha mindannyiunk a lehetőségeihez mérten pártfogolná, mert nincs is ennél jobb beruházás, hasznosabb befektetés.
