A legkevésbé sem lehet azt állítani, hogy Horváth-Csóré Éva és Ferenc családja szokványos. Bár tíz évvel ezelőtt talán még annak volt mondható. Évának volt egy fia első házasságából, Sándor, a másodikból pedig egy lánya, Kiliána. Sándor fia már kikerült a családból, jelenleg Amerikában él, és kislánya sem maradt egyedül.
– Kislányom, Kiliána (Sanyi bátyja választotta neki ezt a nevet) már óvodás kora óta követelte a kistestvért. Én akkor már negyvenen felül voltam, és mondtam neki, hogy már nem szülhetek. Ő azonban nem tágított, ezért beiratkoztam a nevelőszülők tanfolyamára, amelyet a szociális központ szervezett. Abban reménykedtem, hogy ezután gyorsan kapok nevelésre gyereket, de bizony várni kellett. A lányom korának megfelelő kislányt kértem, és 2008 októberének végén meg is érkezett a családba Teodóra (akit a családban csak Dórinak szólítanak), egyidős volt a lányommal, és „ráadásként” elkaptam tíz hónapos kistestvérét, Tázikát. Így aztán egyből nagy család lettünk – kezdi mesélni Éva családjának történetét.
Nemrégiben még egy taggal gyarapodott a család, Kittivel, akit a gyámhatóság elvett az anyjától, de az apja majd csak januártól kaphatja meg a kislányt.
– Kitti elsős, és azt akarták, hogy az első fél évet ne szakítsa meg. Ezért helyezték el ideiglenesen nálunk. Dóri speciális tagozatra jár, hetedikes, és most már sokkal jobban halad a tanulással, mint korábban. Tudni kell, hogy ezek a gyerekek sok mindent átéltek, gyakran bántalmazták őket. Néha még most is vannak félelmeik. Nekem kötelességem minden hónap első hétvégéjén elvinni őket Topolyára, hogy találkozzanak a szüleikkel, de gyakran nem szívesen mennek. Azt kérdezik, hogy muszáj-e nekik menniük. Megnyugtatom őket, hogy a szociális központban felügyelet mellett beszélgethetnek, és nem lesz semmi baj. Mivel ilyen körülmények közül kerültek ide, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy mindannyian megérezzék, milyen egy család. Persze előfordul közöttük is vita, de azt hiszem, alapvetően jól kijönnek egymással. Ahogy minden családban, itt is összeszoknak – mondja Éva.
Biztos, hogy nem könnyű az ilyen tapasztalatokkal rendelkező gyerekekkel, ezért meg is kérdem Évát és Ferencet, hogy nem bánták-e meg. Ferenc nagy nyugodtan leveszi a feje tetejére mászó Tázikát, akit az imént hozott haza az óvodából, és azt mondja, „bírni kell ideggel”. De mint mondja, ez minden gyerek esetében így van.
– Gond az mindig van – mondja Éva –, de annyi szépet is hoztak magukkal, hogy mindenképpen megéri vesződni velük. A pici Tázika olyan, mintha egészen a miénk lenne. Ő minden szülinapját velünk ünnepelte. Természetesen én ezt hivatásszerűen csinálom. És ez jól jött, mert férjemmel együtt munka nélkül maradtunk. Mindketten a topolyai bútorgyárban dolgoztunk. Így legalább egyikünk munkaviszonyban van. Meg a gyerekek után is jár a családi pótlék. Nem dúskálunk a javakban, de szerényen megvagyunk belőle: meg kell venni a tanszereket, a könyveket, a füzeteket, a ruhákat, gondoskodni a tüzelőről, az ételről…
Karácsony előtt beszélgettünk, és persze az is érdekelt, különbözik-e az ünnepi előkészület a „rendes” családokban megszokottaktól.
– Szerintem nem. Ha egy kicsit is figyel az ember a gyerekekre, könnyen megtudja, hogy mit szeretnének. Persze a lehetőségek adta kereteken belül. A lányom rendszerint bekapcsolódik a templomi karácsonyi műsorba. Most is azért jött később haza, mert próbáltak. A pici meg lucázott az óvó nénijével, úgy mondta itthon a mondókáját, hogy csak néztünk a férjemmel. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy szeretet legyen, és hogy ők is érezzék ezt a szeretetet – mondja befejezésül Éva.
