A díj átadásakor elhangzott méltatás szerint „a kitüntetett mindennapi munkájával tevékenyen járul hozzá ahhoz, hogy ne csak délvidéki magyarokról, hanem délvidéki magyarságról beszélhessünk”, és kitért arra is, hogy „a díjazott munkáját a Külügyminisztérium elsősorban a nemzetpolitikai-diplomáciai és a magyar–szerb kétoldalú ügyekkel kapcsolatban ismeri”.
Meglepődtél?
– Olyannyira, hogy a díj átvételekor úgy éreztem, elnézést kell kérnem a korábbi reakcióm miatt. Egy nappal az átadás előtt ugyanis felhívott Kaleta Gábor, a Külügyminisztérium sajtófőosztályának vezetője. Szinte szóhoz sem hagytam jutni, már magamtól mondtam: igen, tudom, hogy már le kellett volna adnom a sajtóigazolványomat hosszabbításra… Mondta, rendben van, de most nem ezért hív, hanem szeretné tudni, hogy biztosan ott leszek-e a holnapi évzáró sajtófogadáson. Mondtam, a meghívót ugyan nem kaptam meg, de majd úgy nézem, hogy ott legyek mindenképpen… Negyedóra múlva ismét csörög a telefon, és ismét Kaleta úr: igazából azért szeretné hallani a megerősítést, mert a külügy nívódíját szeretne átadni nekem… és hogy Martonyi János úr szeretné elismerni tudósítói tevékenységét... és hogy most az a kérdés, hogy el tudja-e fogadni ezt az elismerést... Ekkor tudtam először megszólalni, és azt kérdeztem: biztos, hogy engem akartak felhívni? Szóval, igen, meglepődtem és nem, egy kicsit sem számítottam rá
Hogy szól a díj hivatalos indoklása?
– Az indoklás szerint a nívódíj célja azoknak az újságíróknak az elismerése, akik a magyar külpolitika és diplomácia tevékenységének, illetve a Külügyminisztérium munkájának bemutatásakor kiemelt szerepet vállaltak. A Külügyminisztérium három kategóriában ad át elismerést: hazai írott sajtó, hazai elektronikus sajtó, és Budapesten akkreditált külföldi újságírók. Értelemszerűen én ezt az utóbbit kaptam.
És mi a te „nem hivatalos” indoklásod, megérzésed, minek köszönhető ez a díj?
– Természetesen nem tudom, de szerintem annak is szerepe lehetett ebben a döntésben, hogy az idei (2012-es) év igen gazdag és eseménydús volt magyar–szerb diplomáciai, szakértői, kormányfői és államfői kapcsolatokban, és persze ezekről az eseményekről rendszeresen tudósítottam, és a sajtótájékoztatókon is úgymond „aktív” voltam, általában voltak kérdéseim. Persze nyilván nem ez az egyetlen ok, de végül mégis csak őket kellene megkérdezni, miért épp én lettem az egyik kiválasztott: rendszeres és jól működő sajtófigyelő szolgálatuk van – ennélfogva nyilván alapos rálátásuk is arra, ki hogyan kísérte a külügy munkáját.
Mikor és hol vetted át az elismerést?
– December 20-án a Külügyminisztériumban vettük át az elismeréseket, az MTI-s kolléganővel (Bolczek Krisztina) és a HírTV Ázsia című műsorának szerkesztőivel. Az elismerést Martonyi János betegsége miatt Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára adta át.
Mi maga a díj?
– Egy igazán szép oklevél és egy hatalmas üvegtömb, amin szerepel, hogy Magyar Külügyminisztérium, Újságírói nívódíj.
Hogy képzelje el az olvasó a budapesti tudósító munkáját? Miben különbözik ez a munka az „átlagos” újságírástól?
– Immár nyolc év erre vonatkozó tapasztalatait tudom összegezni: 2004 őszén kezdtem Budapesten dolgozni, ami épp meglehetősen viharos időszak volt egy külhoni magyar lap tudósítója számára. Kezdett kibontakozni a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazási kampány, amit csinálni kellett, függetlenül attól, hogy nem volt egy telefonszámom, egy kontaktom, akitől információkat szerezhettem volna. Azt sem tudtam, hol vannak az intézmények, megesett velem, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalába gyalog mentem fel a Gellért-térről, a hegyet megmászva.... Betárcsázós internet, ismeretlen terület, kapcsolatok és kollégák nélkül egyfelől, másfelől az elvárások, hogy gyorsan, azonnal, minél többet, minden irányból… A család elsősorban a férjem fizetéséből élt, semmiféle, akkor még létező, de a külföldiek számára nem igényelhető kedvezményből nem részesülhettünk, így például az akkor kisiskolás gyermekemet, akin egyszer kitört a kiütésekkel, viszketéssel járó penicillinallergia, a kórházból azzal tanácsoltak el, hogy vegyek neki tetűirtó sampont a gyógyszertárban... Merthogy nem mehet be az orvoshoz, mert nincs egészségügyi biztosítása... Közben minden évben meg kellett küzdeni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal, és újra elmagyarázni a tartózkodási engedély meghosszabbításához, hogy nem, nincs munkaviszonyom Magyarországon, de egyébként van munkaviszonyom, csak külföldi cégnél, és igen, biztosított a megélhetésem, és a gyerekemet el tudom tartani, bérelt lakásomba lakhatásra befogadom, betegsége esetén gyógykezeltetem... A férjem akkoriban kezdett el a Magyra Hírlapnál dolgozni, s lassacskán megszereztem a munkához szükséges telefonszámokat is. Az anyagi helyzetünk azonban nem sokat javult. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a rezsiszámlák fizetését nem lehet tologatni – ha az ember az adott hónapban nem fizeti ki az áramot, a következőben jönnek és kikapcsolják. Nincs mese, könyörgés, magyarázkodás.
A kormányváltást megelőző évben kaptuk meg a letelepedési engedélyt, s ezzel lényegesen könnyebbé vált az élet: immár lehetett előfizetéses telefont venni, például... Ezek azok az apróságok, amelyek hiányát el sem lehet magyarázni az itthoniaknak, nemlétét pedig nem lehet megértetni az ottaniakkal. Az előfizetéses mobiltelefon megvásárlásához ugyanis lakcímkártya kell, lakcímkártyát pedig csak letelepedési engedéllyel kap az ember...
A kormányváltás egyúttal azt is eredményezte, hogy lecserélődtek a minisztériumok, hivatalok munkatársai, átalakultak a struktúrák. Új emberek, új elérhetőségek, új munkarend, új szokások... Újra kellett építeni a teljes kapcsolatrendszert. Mintha akkor érkeztem volna a Marsról.
Itt mutatkozott meg az igazi előnye annak, hogy az ember megpróbál mindig objektív lenni. Mert nem voltak velem szemben ellenérzések. Nagyon gyorsan jutottam el a kezdeti, egymást méricskélő, felmérő időszaktól odáig, hogy már nem kell minden kisinterjút autorizáltatni leadás előtt, hogy megkapjam a keresett emberek mobilszámait stb. Azokat az aprónak tűnő dolgokat, amelyek hiányában nem lehet dolgozni.
Nem könnyítette meg a dolgunkat az sem, hogy Szerbia és Magyarország között sokáig nem voltak meg a különböző banki és egyéb kapcsolatok sem. Hosszú évekig például haza kellett utaznom, ha egyáltalán hozzá akartam jutni a fizetésemhez. Az útra pedig ugyanennek a fizetésnek egy tekintélyes hányada rá is ment...
Az is egyfajta sajátosság, hogy te afféle egyszemélyes szerkesztőségként működsz…
– Méghozzá nem is olyan könnyen emészthető, mert ez egyfajta elszigeteltséget is jelent. Tartozol ugyan egy közösséghez, egy szerkesztőséghez, mégsem látod naponta azokat az embereket, nem beszélgetsz velük, nem gondolkodtok együtt... Mindez persze azzal jár, hogy magadra vagy utalva. A kollégák nem értik, nem érthetik, hogy a hatalmas közegben minden másként van, mint itthon. Én nem szaladhatok be a Parlamentbe, ha valami dolgom van ott: meghívó kell, telefonon be kell jelenteni, hogy mikor mennék, arra a napra belépőt kell kérnem, ha már egyszer beléptem az épületbe, nem szaladhatok ki, ha nem napi többszöri belépésre jogosító belépőt kaptam. Így például megesik, hogy egy konferenciamegnyitó reggel tízkor van, ugyanannak az eseménynek a sajtótájékoztatója délután ötkor – ilyenkor nekem az egész napot a parlamentben kell töltenem, mert ha egyszer kijövök, nem mehetek vissza.
Aztán még itt vannak a távolságokból fakadó „különlegességek” is. Budapesten eljutni egyik helyszínről a másikra mégsem olyan, mint mondjuk Szabadkán, vagy Újvidéken…
– Az egyik legnehezebben megszokható dolog a nagy budapesti létben a távolságok leküzdése volt. Itthon, ha valaki el akar jutni valahova, félóra alatt odaér. Budapesten is – ha szerencséje van, ha jó az összeköttetés, ha munkanap van és munkaidő. Hatalmas kihívásokat rejteget a tömegközlekedés. Az első lecke, hogy sok helyre el lehet jutni metróval – de nem mindenhova. A második, hogy ha valahova el is lehet jutni metróval, nem biztos, hogy érdemes – ismerni kell a terepet, hogy tudd, jobb-e átszállás nélkül menni valahová, mint inkább egy-két átszállással, de szinte házig... Általában úgy kell számolni, hogy normális körülmények között 45–60 perc eljutni A-ból B-be. És akkor nem érnek meglepetések. Autóba ülni halál helyett van. Miközben fortyogsz a dühtől a dugóban és tehetetlenül nézed, hogy már a harmadik villamos húz el melletted vidáman csörömpölve... annál kevés irritálóbb érzés van... Az az optimális helyzet, ha egy napon egy megadott desztinációra kell eljutnod és vissza a kiindulási pontba. Akkor kellemes napod van. De ha (például egy szerb köztársasági elnöki látogatás alkalmával) reggel tízre a Hősök terén, tizenegyre a Várban, a Sándor-palotában, délután kettőre pedig a Rózsák terén kell lenned, akkor ez rendőri felvezetés nélkül megvalósíthatatlan. Márpedig egy külföldi tudósítónak nincs rendőri felvezetése....
A parlament például akkora, hogy ha tizenegyre kell menned egy konkrét eseményre, célszerű legalább húsz perccel, negyedórával korábban érkezned – így a kapun, az ellenőrzéseken is átjutsz, letudod a teljesen szimmetrikus épületből eredő kötelező eltévedést, és még mindig marad időd odaérni az eseményre.
Budapesti tudósító. Kényes munkahely, kényes téma: nyomásgyakorlás a politikusok vagy a holdudvaruk részéről. Tapasztaltál ilyesmit a munkád során akár Budapesten, akár itthon?
– Kimondott, érezhető és érzékelhető, közvetlen politikai nyomásgyakorlás nincs. Vannak elvárások, de ezek inkább sejtetettek, mint kimondottak. Ha például kapsz egy minisztériumtól, egy hivataltól egy meghívót és nem jelzel vissza, hogy ott leszel, biztos lehetsz benne, hogy a kitűzött nap előtt fel fognak hívni az adott intézménytől és megkérdezik, hogy számíthatnak-e a jelenlétedre... Mivel „egyszemélyes szerkesztőség” vagyok, értelemszerű, hogy nem tudok mindenhol ott lenni, ezért nem is baj, ha vannak ilyen telefonok. Megesik, hogy egyszerűen egyszerre van két esemény, és akkor szerkesztővel megbeszélve mérlegel az ember, hogy melyikre megy el. A másikból pedig utóbb lehet egy interjú például. Igyekszem pártatlan lenni, de abban a közegben élek, tehát a mindennapi visszásságokat, nehézségeket a bőrömön, a családom bőrén tapasztalom, nem vonhatom ki magam, teljesen objektív biztosan nem lehetek. Rettenetesen nehézzé teszi a mindennapokat, hogy szinte áthidalhatatlan szakadék van a politika szintjén az emberek között is, a mindennapokban is, nekem pedig mindenkitől kell információkat kapnom, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csak egy politikai irányzat képviselőivel foglalkozzam.
Ugyanakkor sok a nem sajtónyilvános esemény, meg sok az olyan szituáció is, hogy az ember egyszerűen nem tud időben dolgokról, eseményekről. Ezért szoktam kérni mindenkit itthon, hogy ha jön fel Pestre előadást tartani, elismerést átvenni, kiállítani valamit, vagy tárgyalni, hogy szóljon róla, aztán, ha sajtónyilvános, elmegyek az eseményre és tudósítok, ha pedig nem sajtónyilvános, akkor megtaláljuk a módját, hogy a publikus vonatkozásokat megosszuk az olvasóval... Van, aki ezt itthon akceptálja és meg is teszi és van, aki nem. Néha éppen az ilyen kommunikációhiány miatt maradunk le dolgokról. Ilyenkor, ha utólag szerzek róla tudomást, nagyon sajnálom, de sokat már nem tehetek...
Azt azonban gyakran tapasztaltam, hogy nem is annyira a „fontos emberek”, mint azoknak a környezete (sajtósai, irodája stb.) azok, akik rossz néven veszik, ha nem jutok el egy-egy eseményre – ami, ismétlem, a kommunikáció javításával orvosolható lenne...
