A kamanci (Sremska Kamenica-i) Dr. Milorad Pavlović Gyermekfalu ebben az évben ünnepeli működésének 45. évfordulóját. A világjárvány miatt nem kerül sor olyan ünnepségre, mint amilyent öt évvel ezelőtt szerveztek az Újvidéki Egyetem Rektorátusának épületében a kormány rangos intézményeinek képviselői, a vállalatok képviselőinek és a Gyermekfalu barátainak a jelenlétében.
Mi a helyzet most a kamanci Gyermekfaluban? – kérdeztük Mirko Jankelić igazgatót.
– A Gyermekfalu a negyvenöt év alatt nagy számú kislányt és kisfiút vett szárnyai alá. Jelenleg itt 96 gyermek tartózkodik, 13 egyetemista és középiskolás pedig 12 lakásban él Újvidéken. A háborús időkben befogadtunk 260 menekült gyermeket is a háború sújtotta vidékekről. Most a mintegy száz gyermekünk tíz kis házban van elszállásolva a Gyermekfaluban. Különböző korúak és neműek. Általában vidám a hangulat, nagy a zsivaj, mert többségük 12 évnél fiatalabb, ami nem volt jellemző az utóbbi tíz évre.
Ismét csoportosan járnak a gyermekek az óvodába és az általános iskolába. Sajnos ők is, mint a többi diák, rövidebb ideig tanulnak és barátkoznak az iskolában a világjárvány miatt. A tananyagot távoktatás keretében tanulják, és elektronikus úton küldik vissza a házi feladatokat és ellenőrzőket a tanároknak – nyilatkozta az igazgató.
A védencekről 59 különböző foglalkozású alkalmazott visel gondot.
– Az intézmény fő tevékenysége eltartani, ellátni, gondozni és megvédeni azokat a gyermekeket, akik meg vannak fosztva a szülői gondviseléstől, vagy pedig elveszítették a biológiai szüleiket. Ők vagy családi tapasztalat nélkül, vagy kaotikus, traumatikus tapasztalattal érkeznek a biológiai vagy nevelőszülő családjából, illetve más intézményből hozzánk – magyarázta Ljiljana Vukajlov szerb nyelv és irodalom tanár, aki 1982 óta nevelőként foglalkozik a gyermekekkel a 10-es számú kis házban.
– A célunk, hogy minden gyermek, minden fiatal jól integrált, autentikus személlyé fejlődjön, aki képes szeretetet nyújtani, és szeret dolgozni, aki látja az élet értelmét az átélt elsődleges veszteségek és eltaszítottság ellenére.
n Hogyan emlékszik vissza a munkájának kezdeteire ebben az intézményben, amelyet 1993-ban Újvidék városa októberi díjjal tüntetett ki?
–1982-ben nem ismertem a Gyermekfaluba vezető utat. Az útjelző táblákat követve jutottam el a híres kastélyig, haladtam el a mai futballpálya és a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola előtt. Amikor a kamanci park egy részébe értem, mesebeli látvány tárult elém. Egyforma házak, „megfürdetett”, égő piros háztetők. Olyan tiszta ösvények, mintha senki nem használta volna őket. A (hulladékpapír nélküli) márciusi fű zöldellt, a Gyermekfalu központjában szökőkút. A gyerekek éppen kibújtak a házaikból, egyesek söprögették a már tiszta udvart, mások iskolába indultak. Tanár vagyok, a gyermekekkel való foglalkozást választottam. Ki akartam magam próbálni ebben a munkában. Ideiglenes munkára gondoltam, és most „ideiglenesen” itt vagyok ugyanabban az intézményben 38 évi munka után is.
Huszonötödik évemben „anyja” lettem a 12. számú ház tizennégy gyermekének. Önkéntes, huszonnégy órás munkajelenlétem majdnem 2 évig tartott. Hogyan lehet foglalkozni a gyermekekkel? Mennyire tudok nekik segíteni? Meg tudom-e érteni őket? Képes vagyok-e átvenni a gondoskodást mind a tizennégyükről? Az idő megmutatta, hogy erre képes vagyok, folyamatos tanulás mellett, a tapasztalt kollégákkal való beszélgetés és a gyermekekkel való megfelelő kommunikáció kialakítása révén.
Négy évtizedes munkám során sok nemzedéket kísértem ki. Most ezeknek a gyermekeknek saját családjuk van, saját gyermekeik vannak, akiknek én vagyok a „nagymamájuk”. A gyermekekkel osztottam a házat, az élelmet, az otthon melegét, a szép és csúnya élettörténeteket, a szomorú és boldog pillanatokat. Velük éltem. A Gyermekfalu számomra a második otthon, amelyben segítek azoknak, akiknek szükségük van a segítségre, és akik elfogadják a segítséget. Emlékszem Gabira, Gordanára, Mirjanára, Nadára, Sunčicára, Sándorra, Lajosra, Milanra... Emlékszem az ikrekre: Zoranra és Draganra, Biljanára és Bojanára, Duškóra és Boškóra, akik mindig jót szórakoztak azon, hogy nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Az első hármasikrek, Zdravko, Rajko és Slavko éppen hozzám kerültek.
A gyermekek az első lépéseiket velem együtt tették meg. Tanultuk az első szavakat, a kés-villa, a törölköző, a szappan, a fésű használatát. Megmutattam, hogyan készüljenek óvodába, iskolába, hogyan kössék meg a cipőfűzőt, beszélgettünk arról, hogyan éljék túl az első szimpátiát és az első szerelmet, hogyan dolgozzák fel a szomorúságot, amikor el kellett hagyni az otthonukat (nem önnön hibájukból). Arra neveltem őket, hogy önmaguk és az alkalmazottak tiszteletével, továbbá tánccal, szavalattal, színjátszással, versenyzéssel hitelesen képviseljék a Gyermekfalut. Tanítottam őket arra, hogyan győzzék le az igazságtalanságot, amely azoktól az ismeretlen emberektől ered, akik képesek voltak őket elítélni bármi miatt csak azért, mert ők otthonban élő gyermekek. Együtt nyaraltunk, teleltünk, és egyre jobban megismerkedtünk. Tanítottam őket arra, hogyan legyenek méltóságteljes, bátor, kitartó és jó emberek. Nem is gondoltam, hogy az ilyen élet a bőröm alá mászik, és az ideiglenesnek képzelt munka állandóvá válik.
A nyugdíjba vonulásom előtt elégedett vagyok, amikor találkozom az „én” Gabimmal, aki szorgalmas közgazdász és jó édesanya, találkozom a tiszta szívű, szókimondó Gocóval, a Nikola fiát egyedül nevelő Jelenával… Ők büszkék rám, és ezt cselekedeteikkel mutatják meg. A munkám szépségét élem meg, amikor évek elteltével látom: sikeresek, boldogok azok, akiket én neveltem és őriztem.
El kell mondanom azt is, hogy ebben az intézményben ismerkedtem meg a nagy szerelmemmel-férjemmel, Miroslav Vukajlovval, aki hozzám hasonlóan egész munkásságát a szociális védelemnek szentelte: részt vett a Gyermekfalu kiépítésében, és igazgatója volt annak első tíz évében. A szeretet, a munka, a hasonló életszemlélet volt számunkra fontos. Már hosszabb ideje nincs velünk, én azonban özvegyeként törekszem követni és tiszteletben tartva végezni a munkát, ahogy ő meg én elképzeltük, megőrizve a szeretetét és emlékét.
n A Gyermekfalu 45. születésnapját ünnepli, а Platan (Platánfa) c. évkönyvnek – amelyet ön a Gyermekfalu krónikásaként szerkeszt – megjelent a 35. száma. Szerkesztői munkáját az Újvidéki Vásár képviselete bronzéremmel értékelte. Mit emelne ki a Gyermekfalu történetéből?
– Számos sport-, képzőművészeti és irodalmi rendezvényre, műhelymunkára került sor, közös nyaralásra, telelésre vittük a védenceinket... Az elmúlt időszakban a Hétvége a családban program keretében erősítettük a baráti kapcsolatokat és a családi életet. A Komaság a távolból (Kumstvo na daljinu) akcióban a gyermekek barátai gondoskodtak védenceinkről az önállósodásukig, a rakovaci Polovina gyermekeknek pedig új családi házat építettek.
A Gyermekfalu egyes projektumok által támogatta a gyermekeket és a fiatalokat, amíg nálunk laknak, és abban az életszakaszban, amikor innen távoznak. Állandóan figyelemmel kísértük az életüket, különösen a válságos pillanataikban.
Az elmúlt években sok minden megváltozott, egyes dolgok azonban ismétlődnek. A legnagyobb lárma este hatkor hallatszik, a gyermekek rohannak minden autó felé, amely megáll náluk, mert ajándékot hoz. A fiúk, lányok most is azt kérdezik: „Mi van vacsorára?” és „Mikor érkeznek meg az új tornacipők?” Továbbra sincs soha házi feladat, a nevelők pedig azok, akik zavarják őket, és továbbra is az a kérdés: Miért kell mindennap iskolába menni? A hónap legfontosabb napja az, amikor a zsebpénzt osztjuk. Azokban a napokban mindenki jó, mindent meghallgatnak, időben felkelnek, rendet raknak a szekrényükben, és tanulnak... Gyönyörűség! Aztán jönnek azok a nehéz napok is, amikor a tudtunk nélkül, engedély nélkül lógnak az iskolából. Elhangzanak súlyos, sértő szavak. És így egyik nap a másik után. Ellátogatnak hozzánk a támogatóink, uszodába megyünk és korcsolyázni, összegereblyézzük a lekaszált füvet, matematikaóránk van, palacsintát sütünk, csereberéljük a ruháinkat, orvoshoz megyünk, veszekedünk. Megünnepeljük a Gyermekfalu napját, a karácsonyt, a szilvesztert, Szent Száva napját, a húsvétot, megünnepeljük a születésnapokat, a kis- és nagyérettségit, a nagykorúság napját, beszerelmesedünk, részt veszünk a műhelymunkákon...
Jelen vagyunk a diplomamunka megvédésén az egyetemen, a védenceink lakodalmába megyünk, részt veszünk a gyermekeik keresztelésén, és velük együtt élünk. És így kerek 45 éven át! A kilencvenes években Varga Gabriella (aki most Kártyás Gabriella) a Gyermekfaluból elsőként szerzett egyetemi végzettséget – közgazdászi oklevelet.
Ebbe a történetbe, amely 45 éve tart, Miroslav Vukajlov, Milo Mirović, Tadija Eraković, Jelena Milojević, Branislava Balaban, Milena Vasić Stupar, Srđan Egić és Mirko Jankelić jelenlegi igazgató a maga részét szőtte bele, minden tőle telhetőt.
n Számos díjjal ismerték el a Gyermekfalu dolgozóinak és védenceinek a munkáját.
– A Večernje novosti napilap 1993-ban a legnemesebb kollektívának járó díjat nekünk ítélte oda. A gyermekek például két elismerést hoztak Magyarországról, a tánccsoportok vetélkedőjéről. A drámai-tánc szakcsoportunk három első helyet szerzett Moszkvában, az otthonban nevelkedett fiatal drámai alkotók fesztiválján A gyermekeknek szeretetet nyújtsatok c. darabbal.
n Milyen módon támogathatják fiatalok-idősek a munkájukat? – érdeklődtünk az igazgatótól.
– A gyermekeknek és a fiataloknak szánt támogatást –sportfelszerelés, személyi tisztálkodási szerek vásárlását egy-egy üzletben használható utalványok formájában – ajánlatos megbeszélni az igazgatóval vagy a nevelőkkel. Mint minden családnak, a Gyermekfalunak is szüksége van hajszárítóra, porszívóra, vasalóra és más kisebb háztartási gépre. A gyermekeknek örömet szerezhetnek játszóterem bérlésével születésnapok megünneplése alkalmából. Hálásak vagyunk azoknak, akik ösztöndíjat biztosítanak, havi zsebpénzt küldenek nekik, vagy befizetnek egy-egy utazást.
