Előttem van egy húsvéti programajánló, benne a temérdek gyerekprogram. Nyuszifutás, nyuszizumba, tojáskeresés, csupa élmény és hajcihő a legkisebbek számára. Amikor én voltam gyerek, még nem kapcsolódott ennyi közösségi gyerekprogram az ünnephez. Biztos vagyok benne, hogy az ehhez hasonló a rendezvények felhőtlen szórakozást biztosítanak a gyerekeknek, megtanítják őket a csapatmunkára, ösztönzik a testmozgás szeretetét, és a szülők vállán is eggyel kevesebb a teher, hiszen megvan a gyerekek szombat délelőtti programja. Mégse érzem úgy, hogy bármiből kimaradtam volna.
Dávid Csilla felvétele
Hiszen mi is festettünk tojást: a kertben, a téren szedtük a szebbnél szebb leveleket és füveket, kerestük a fiók mélyén a régi harisnyát, és – ugyan, ki gondolkozott akkoriban a környezetvédelmen? – szórtuk a vízbe a bolti tojásfestéket. Az évek során új technikákat is tanultunk: zsírkrétával díszes mintát rajzoltunk a tojásra, és csak eztán festettük, máskor kifújtuk a tojást a héjából, ebből lett a piskóta vagy a rántotta, a tojáshéjra meg körömlakkal gyöngyöket ragasztottunk.
Az udvaron gyűjtöttük a füvet, ebből készítettünk nyuszifészket fonott kosárba, szalaggal átkötve. A lakás dísze a barka volt, na meg a meséskönyvek nyusziábrázolásai papírra másolva, kiszínezve, az ablakra ragasztva. Akkor még nem aggattunk lógó díszeket a tavaszi ágakra, akár egy karácsonyfára. A húsvéti vacsorához tojást és sonkát főztünk, újhagymát és salátát mostunk. A sonka levéből készült a kaszásleves, a nagyszombati könnyű ebéd. Az egyik legszebb, legmeghittebb húsvéti vacsoránk éppen húsz éve, a bombázások idején volt, amikor az áramszünet miatt az egész ház gyertyák táncoló fényében ragyogott.
Közösen készültünk húsvét hétfőre is: mézeskalácsot sütöttünk, csokit vettünk, előkerestük a szekrényből a pálinkásüveget. Így vártuk a locsolókat.
A locsolkodás régi magyar szokás; nem ismerek másik népet, akik tartják ezt a hagyományt. A lányok vízzel való megöntözése egyszerre utal a keresztségre és valamiféle ősi, pogány termékenységi kultuszra. Régen kölni helyett tiszta vizet használtak, azt is vödörrel mérték. Megvan ennek a maga bája, a maga romantikája: egy meleg, április végi napon játékos ismerkedésnek is fölfogható volt. De ha korán jött el az ünnep, akár fagyok is lehettek húsvét hétfő reggelén, ami mindjárt más színben tünteti föl a népszokást. A locsolásért járó piros tojás színe vallási nézőpontból Krisztus vérét jelképezi, de szerelmi üzenete is volt: ha a lány piros tojást adott az őt meglocsoló fiúnak, azzal azt üzente, elfogadja a közeledését. Ellenben kék vagy zöld tojás járt annak, akinek az udvarlását nem szívesen fogadták.
De feltámadás ide, szerelmi hagyomány oda, kisgyerekként arra lehetett a leginkább büszkének lenni, ha az ember lányának húsznál is többen mondtak locsolóverset! A locsolkodáshoz kapcsolódó nagy örömöm akkor foszlott hirtelen semmissé, amikor rájöttem, hogy míg én ebből az alkalomból százféle kölnit kapok a hajamba (meg időnként a szemembe), és két napig moshatom a hajamat utána, addig a kisöcsém nemhogy ezekből a kellemetlenségekből nem tapasztal semmit, de még jelentős zsebpénzre és jó pár kindertojásra is szert tesz. Nemigen tudtam ezt máshogy értelmezni, mint addigi életem legnagyobb igazságtalansága.
Pedig az öcsémtől ered a kedvenc húsvéti családi hagyományom is. Három-négy éves lehetett, mégis egész hosszú locsolóverset választott. Nagyon szépen meg is tanulta fejből, egyetlen probléma akadt csak: semmit nem jelentett számára a rengő kocsi kifejezés. Az ő verziójában így rendőrkocsin húzta a bárány a piros tojást, ami hamar szállóigévé vált a családban. A legszebb pillanat talán akkor jött el, amikor néhány éve ugyanezt a verset mondta el, és afféle freudi elszólásként a bárány ismét rendőrkocsin érkezett.
A vallás mindennapi életünkben betöltött szerepe vitathatatlanul kisebb, mint néhány száz évvel ezelőtt volt. Ahogy a politikai és az egyházi hatalom szétvált, úgy szorult a vallásosság, a keresztény hagyományok megélése a perifériára. Pedig fontos lenne, hogy megüljük az ünnepet, hogy húsvét táján elcsöndesedjünk, odafigyeljünk, néhány napra kilépjünk a világi zsongásból.
Valószínűleg épp ennek a szekularizációnak, azaz a társadalom elvallástalanodásának a számlájára írható, hogy ma már sokan a karácsonyt tartják a kereszténység legnagyobb ünnepének. Holott a kereszténységben az ünnepek ünnepe egyértelműen a húsvét. A megváltónak nem volt elég megszületnie; kereszténységről azóta beszélhetünk, mióta Jézus meghalt a bűneinkért, és három napra rá föltámadt halottaiból.
A keresztény tanítás szerint Jézust nagypénteken feszítették keresztre, és vasárnapra virradóra támadt föl. Ehhez igazodnak a hagyományok is. A húsvét előtti negyvennapos nagyböjt testileg-lelkileg segít fölkészülni a húsvét vallásos megélésére. A nagypénteki böjtöt különösen szigorúan veszik, ekkor emlékezünk meg ugyanis Jézus kínszenvedéseiről és kereszthaláláról. A nagyszombat a várakozás időszaka, másnapra virradóra pedig a feltámadást és az ezzel együtt járó megváltást ünnepeljük. Ezen az éjszakán aratott Jézus győzelmet a halál fölött.
Aki maga nem vallásos, az is meríthet a keresztény hagyományokból: a húsvétban egybefonódik a kereszthalál és a föltámadás, a fény és a sötétség, a tél vége és a tavasz kezdete, a végzet és az új kezdet. A feltámadás és az újjászületés ünnepe ez.
