A göcseji dombság Nyugat-Magyarországon, Zala megye területén található. Dimbes-dombos vidéke a vajdasági síksághoz szokott szemnek mesebeli tájakat idéz föl. Ezen a nagy múltú néprajzi vidéken helyezkedik el Pórszombat, ahol Kovács Gyula, az egész Kárpát-medencére kiterjedő Tündérkert-mozgalom elindítója hozzákezdett hiánypótló munkájához. Munkássága során több száz őshonos gyümölcsfajtát tárt föl és gyűjtött össze, miközben a gyümölcsfákhoz kötődő népszokásokról, helyi hagyományokról sem feledkezett meg. De ami ennél is fontosabb, és talán legnagyobb eredményeként tartható számon, hogy határon innen és túl két-háromszáz tündérkert létrehozásában segédkezett, hozzájárulva ezzel ezeréves kultúránk megőrzéséhez és a biológiai sokszínűség fennmaradásához. Az erdészből lett gyümölcsésszel a Tündérkert-mozgalomról és a magyar néphagyományról beszélgettünk.
A fóliasátorban százával sorakoznak a különböző gyümölcsfajták (Gruik Zsuzsa felvétele)
Miért hozta létre az első tündérkertet?
– Tulajdonképpen nem is a tündérkerttel kezdődött a történet, ez már csak egy válasz az elmúlt évtizedek pusztításaira. A nyolcvanas években kezdtem el mindazzal foglalkozni, ami később tündérkertté nőtte ki magát, akkor még csak itt, a göcseji térségben. Nagyon érdekes ennek a vidéknek a néprajza, például eléggé a periférián volt, és ezért nagyon különbözött is a Kárpát-medence más területeitől. Az Őrség és a Göcsej gyepű volt egészen a kora középkortól. Az itt élő őseink feladata az volt, hogy védjék az országot az Óperencián, azaz az Ober-Ennsen túli veszedelmektől. Istenen és a királyon kívül nem volt más parancsolójuk. Nem alakult ki nagy egyházi, világi doménium, teljesen önfenntartó életet éltek. Ez a rész eléggé szegény volt, sovány volt a föld is, ezért fontos volt, hogy mindent hasznosítsanak. Így alakult ki a gyümölcsészetnek a még ma is bámulatos választéka. Tehát kezdetben a néprajzot kezdtem el kutatni, hogy az utolsó töredékeket még megőrizzem az utókornak. Így jutottam el a gyümölcsészetig. Eredetileg erdészeti növényvédő voltam. Nagy világcégek termékeit teszteltem, vegyszerekkel dolgoztam. Egyszer aztán beteg lettem, és azt mondták, idült alkoholista vagyok. Mivel alkoholt nem fogyasztottam, nem lehetett más a háttérben, mint a vegyszer. A tündérkert fáit nem metszem, nem vegyszerezem, úgy nőnek, mint ezer évvel ezelőtt, mégis élnek és virulnak. Mivel nem használok vegyszert, nem pusztítom a környezetet. Ott van ugyan a levéltetű, de ott a katica is. Mindenkinek jut, és mindenkinek marad.
Mit jelent ez a bámulatos választék, amit említett?
– Amikor felmértem az utolsó tanyákat, gyümölcsöskerteket, nagyon meglepett a hihetetlen sokszínűség. Ott van ötven fajta gyümölcs, mind-mind más fajta, különböző érési idővel, az egyikből pálinkát csináltak, a másikból ecetet. Egy-egy kert úgy volt összeállítva, mint egy zenemű. Január elsejétől december 31-éig volt friss gyümölcs. Ráadásul óriási változatosságot találtam, nem voltak egyformák a kertek. A második, harmadik faluban vagy kertben már egész másfajta gyümölcsök voltak. Tehát egy ezeréves gyümölcsszelektálás maradékáról volt szó. Ez a vidék, akárcsak a Kárpát-medence többi része, nagyon sok hányattatást elszenvedett a történelem folyamán. Nyilván nagyon fontos volt a gyümölcs, hiszen a gabonát tönkre lehet tenni, az állatot el lehet hajtani, de a gyümölcsfa ott marad. Tehát alapvető volt, hogy olyan gyümölcsök legyenek, amik nagy tragédiák esetén is biztosítják a lakosságnak az élelmet. Az 1890-es évek első felében Gönczi Ferenc monográfus kutatta ezt a területet, és azt írta, talált olyan településeket, amelyeknek szinte kizárólagos tápláléka volt a gyümölcs. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartottak disznót vagy baromfit, hanem azt, hogy a gyümölcs meghatározó elem volt az étkezésükben. Egészben aszalható gyümölcsökkel alig-alig lehet a Kárpát-medence más területein találkozni, itt viszont vannak ilyen körték, szilvák. Ezeket akár egy évtizedig is el lehet tartani, ezért voltak alkalmasak arra, hogy biztosítsák a családnak a táplálékot.
Március végén a legtöbb cserje még csak rügyezik, de némelyik már virágot is hoz (Gruik Zsuzsa felvétele)
Kovács Gyula 2010. szeptember 27-én ebben a hétszögletű épületben főzte az első szabad házi pálinkát (Gruik Zsuzsa felvétele)
Mit jelentett ez az óriási változatosság a mindennapokban?
– Göcsej pálinkakultúrájában egy magára valamit is adó gazdának megvolt a saját körtefajtája, amiből pálinkát készített. Tehát itt nem körtepálinka volt, hanem sózókörte-, tüskéskörte-, bakszarkörte-, parasztkörte-pálinka. Eddig száztizenkét fajtából készítettem pálinkát. A gyümölcsöt mindig túléretten kell szedni, a földről, amikor már teljesen barna a belseje. Semmit nem adunk hozzá, csak a gyümölcs kell. Azt szoktam mondani, ha valaki jó pálinkát akar főzni, akkor sok dolgot el kell hagyni abból, ami a könyvekben áll, és akkor van esély rá, hogy jó pálinkája lesz. Göcsejnek nem volt saját szőttese, se saját népviselete, és hiányzott nagyon sok olyan dolog, amiknek a mentén ma beazonosítják az egyes néprajzi tájakat. Viszont itt van ez a négyszáz körtefajta, ami csak töredéke annak, amit itt szelektáltak ki. Érdekesség, hogy a kilencszázas évek közepéig a göcsejiek nem főztek pálinkát a nyári hébérből, ami az egyik legfontosabb aszalókörtefajta. Az asszonynép azt mondta, hogy ez nem jó, a férfiak meg elhitték. A hetvenes években a rédicsi pálinkafőző összeveszett az asszonnyal, és csak azért is ebből főzött pálinkát. Azóta tudjuk, hogy az isten nekünk olyan körtefajtát nem teremtett, amiből pálinkát ne lehetne főzni. A délvidéki barátaim is nagy pálinkafőzők. Tőlük tanultam meg azt az igazságot, hogy a legfontosabb munka az aratás, de csak míg a barack ki nem forrt.
Jelenleg több ezer gyümölcsfajtát őriz a kertjében. Hogy sikerült ennyit összegyűjteni?
– Amikor mindezt elkezdtem gyűjteni, még nem volt értékük. A hetvenes, nyolcvanas években minden rossz volt, ami régi. Jöttek a modern technológiák, megpróbáltuk majmolni a nyugatot. Részben szerencsém volt, amiért az utolsó utáni pillanatban, de találkozhattam azokkal az emberekkel, akik még ismerték a régi idők gyümölcsészetét, gasztronómiáját. Ismerték a különféle gyümölcsfajtákat, hogy melyiket mire használták. Kezdetben nem is nagyon gyűjtöttem össze, inkább elajándékoztam a fákat. Egy idő után megpróbáltam csinálni mindebből egy gyűjteményt. Először azt hittem, ez a térség egyedülálló, de aztán kiderült, hogy meglehetett ez máshol is a Kárpát-medencében, csak javarészt elpusztult. Csak Göcsejnek több mint négyszáz körtefajtáját őrzöm. Összehasonlításképpen: Leroy, a nagy francia pomológus egész Franciaországban 915 körtefajtát talált. Nekünk száz évvel ezelőtt csak a Göcsejben feltehetően több körtefajtánk volt, mint egész Franciaországban. Később elkezdtem foglalkozni a régi idők gyümölcsészetével is, és döbbenten tapasztaltam, hogy az elmúlt félezer évben egyetlen nagy magyar kert sem maradt fenn száz évnél tovább. És ezt nem ellenség tette tönkre, hanem mi magunk pusztítottuk el. Ha létrehoztunk valamit, a következő generáció már tudta, miért kell azt elpusztítani.
Kovács Gyula, a Tündérkert-mozgalom elindítója (Gruik Zsuzsa felvétele)
Döbbenetes, hogy ilyen mértékben nem foglalkozunk az értékeinkkel, nem érdekel bennünket az örökségünk. Szembesülnöm kellett azzal, hogy mindegy, hány gyümölcsfám van, ez a kert úgyis el fog pusztulni, mint az összes többi az elmúlt félezer évben. Lehet, hogy pont ez lesz a kivétel, de nagyon kicsi erre az esély. Ezért ki kellett találnom egy olyan struktúrát, ami nagy valószínűséggel legalább a nagy részét megőrzi ennek az egésznek. Csak oda mentem gyűjteni, ahol találtam olyan közösséget vagy egyéneket, akik szintén hajlandóak gyűjteni és megőrizni. Emellett amit gyűjtöttem, abból mindig visszaajándékoztam a helyieknek az ő térségükben élő fajtákat. Így jöttek létre az apró kis génbankok, a tündérkertek. Már több mint kétszáz van belőlük a Kárpát-medencében, lehet, hogy a háromszázat is eléri a számuk. Ezek közül nyilván sok el fog pusztulni, de olyan sok van belőlük, és akkora a fajtamennyiség, hogy ez már biztosíték arra, hogy lesz, ami megmarad belőle. Két- vagy háromezer gyümölcsfajtáról beszélünk összesen.
Merre indult, amikor már nem csak Göcsejre összpontosított?
– Az első gyűjtéseimet Erdélyben végeztem. Ennek az az oka, hogy a legenda szerint a pórszombati határban élt valamikor Göcsej egyetlen székely közössége. Még a gyepű kialakulásának a vége felé jöttek ide a Nyikó völgyéből. A legenda úgy szólt, hogy az itteni lófők még visszajártak medvére vadászni. Ezért kezdtem el Erdélyben gyűjteni. Ezer év távlatáról beszélünk, mégis megtaláltam azokat a gyümölcsfajtákat, amik csak Göcsejben és Erdélyben lelhetők fel, máshol nincsenek. Bakszar körte, sózó körte, őszi aszalókörte sehol máshol nincs a Kárpát-medencében, ráadásul a nevük is ugyanaz: ami itt bakszar körte, az ott bakbűz körte, a sózó körtét meg sós körtének hívják. Ez azt is jelenti, hogy az őseink már ezer évvel ezelőtt tudtak oltani, hiszen csak így van értelme nevet adni a fajtának. Azt szoktam mondani, hogy a gyümölcsoltás meg a pálinkafőzés a magyarság vérében van: mindenki tudja csinálni, legfeljebb nem tud róla. Hét-nyolcéves gyerekeket tanítok oltani, és ők is csinálják.
A Medes-hegyen a gyümölcsfák mellett egy pince is áll; Göcsejben minden hegy, ahol szőlő nő, és minden pince, ahol van bor (Gruik Zsuzsa felvétele)
Vajdaságban is vannak tündérkertek?
– Van, de kevés. Valamiért a Délvidéken és Kárpátalján nincs belőlük annyi, mint a Kárpát-medence más térségeiben. Zentaiak, zomboriak is vittek a gyűjteményből, és oltóágat is hoztak. Magánszemélyek is vittek fákat nagy tételben, hoztak ágakat is. Nem vezetek nyilvántartást a tündérkertekről, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy csinálják az emberek, alakítsák a saját arculatukra, őrizzék a gyümölcsfajtákat, és vele együtt a meséinket, a népdalainkat, az örökségünket. A gyümölcsészet csak egy dolog, ezernyi más is pusztul mellette. Az elmúlt század közepén Horváth Károly népdalgyűjtő és az ő fia a göcseji térségnek tizenháromezer népdalát gyűjtötte össze. Ez hihetetlenül nagy szám. De a meséink néhány tucat kivételével mind elvesztek, mert nem volt, aki összegyűjtse, leírja, és megőrizze őket. A tündérkert nemcsak a gyümölcsről, hanem a magyar örökségről szól, hogy megőrizzük, amit meg lehet. Talán az egyik legnagyobb olyan közösséget sikerült létrehozni, ami a nyelvünket, a kultúránkat, az örökségünket hivatott őrizni.
Mit csináljon az, aki maga is létrehozna egy tündérkertet?
– A tündérkerthez bárki csatlakozhat. Nincsen belépési nyilatkozat, nincsenek írott szabályok, ez egy szellemi közösség. Mindenki a saját olvasatában viheti tovább, amit elkezdtünk. Azt gondolom, hogy ez a siker titka: amint hivatalossá válik a dolog, tönkreteszik. Aki tündérkertet szeretne létrehozni a Délvidéken, az először is mérje föl az ottani fajtákat, főleg gyümölcsérés idején. Jellegzetes délvidéki almafajta például a batul vagy a mosánszki, a pogácsaalma, a piros édes alma, a sóvári alma, a szercsikalma. A nemesszercsika, a szabadkai szercsika a Délvidék híres almafajtái. Körtéből a búzaérő körte, a vérkörte elterjedt fajták. Járjon utána, mit mire használtak például a népi gyógyászatban, milyen népi szokások kötődnek hozzájuk. Ha problémája van a szaporítással, akkor küldje el, én majd beoltom, és visszaadom az oltványokat. Általában decemberben, januárban oltunk, utána adjuk vissza azoknak, akik elküldték. Gyümölcsfa vásárlására is van lehetőség.
Van olyan, a tündérkerthez köthető élménye, ami különösen kedves a szívének?
– Minden ehhez köthető élményem kedves a számomra. Egyszer például felhívott egy idős ember, hogy van őneki egy különleges almafája. Azt mondta, hogy ha ő maga nem éri meg a gyümölcsoltás idejét, akkor fölkeres majd engem egy barátja, aki hoz oltóágat. Arra kért, hogy oltsam be, és őrizzem meg az utókornak. Amíg vannak ilyen emberek a Kárpát-medencében, addig talán fennmaradunk.
