Vasárnap gyereknap van, és ha már itt tartunk: egy világnapokat egybegyűjtő honlap szerint ugyanezen a napon ünnepeljünk a papírrepülők és az áfonyás sajttorta napját is.
A hajdújárási Lurkóházban ottjártunkkor éppen tanulási idő volt(Gergely Árpád felvétele)
A nemzetközi gyereknapban az a legérdekesebb, hogy minden ország másik dátumot választ a megünneplésére. Ha ezek mindegyikét megtartanánk, az évente mintegy ötven gyereknapot jelentene. Ez talán soknak hangzik, de valójában az év minden egyes napjának gyereknapnak kellene lennie.
Persze csak akkor, ha a gyereknap lényegét nem a csokiban meg a kényeztetésben látjuk, hanem a gyerekek mint élő, érző, teljes jogú emberek elfogadásában és tiszteletében. Könnyű lenne azt hangoztatni, hogy a mai fiatalok nem tisztelik az idősebbeket, a mai gyerekek szemtelenek a szüleikkel. Tisztában kell lenni azzal, hogy amelyik gyereket nem fogadják el, nem szeretik, nem tisztelik, attól nem várható el, hogy ő maga tisztelettudóan viselkedjen. A modern világban a felnőttség nem jelent felsőbbrendűséget, ellenben felelősséggel jár a fiatalok, a gyerekek iránt is.
A gyereknap alkalmából érdemes föltenni a kérdést: mégis milyen ma, 2019-ben vajdasági magyar gyereknek lenni?
Egyrészt azt látjuk, sok szempontból jó. Mégiscsak Európában élünk, a gyerekek túlnyomó többségének van hol laknia, van mit ennie, van meleg ruhája, járhat iskolába. Tankönyvcsomagot, új iskolatáskát kap, osztálykirándulásokon vehet részt, kis létszámú osztályban tanulhat, ráadásul az anyanyelvén. A társadalmi rendszer és a támogatások együttesen adnak egy keretet: a mi gyerekeinknek (a világ más pontján élő, kevésbé szerencsés társaikkal ellentétben) nem kell megküzdeniük sem éhínséggel, sem háborúval, sem gyerekmunkával.
Tornaóra a szabadkai Politechnikai középiskolában(Gergely Árpád felvétele)
De azt is látjuk, hogy a helyzet mégsem túl rózsás. Sok szülő (apák és anyák egyaránt) külföldön dolgozik, hogy eltartsa a családját, mások látástól vakulásig robotolnak egy gyárban, hogy előteremtsék a gyerek felneveléséhez szükséges javakat. Sokszor nincs pénz nyaralásra, a családoknak nincs idejük nyugodtan, szeretetben együtt lenni, teljes figyelmükkel egymás felé fordulni. De még ha egy család nem is küzd ezekkel a problémákkal, a gyerekeket akkor is megcsapja a gazdasági helyzet és az elvándorlás szele. Például amikor a szeretett osztálytárs a nyáron Szegedre költözik, és szeptembertől már nem ül ott a megszokott helyén a padban, vagy amikor a kedvenc nagybácsi máról holnapra kilép az életükből, mert Londonban mosogatni még mindig jobban megéri.
Persze a gyerekének mindenki jót akar, és mindenki igyekszik sok minőségi időt tölteni vele. Csak hát az a baj, hogy a legtöbb családnak nem áll rendelkezésére korlátlan szabadidő. Hiába szán rá félórát a szülő a gyerekkel való minőségi együttlétre főzés után, de még mosás előtt, ha a gyereknek akkor éppen nem erre van szüksége, és kedve sincs hozzá. A gyereknevelés nem egy terv módszeres végrehajtását jelenti, hanem a gyerekkel való együttélés valóságát. Ha a gyereknek akkor van szüksége a szülő érzelmi támogatására, amikor az éppen a kertet gyomlálja, akkor nincs mese: a gyerekkel kell foglalkozni. Nyilván nem kell csapot-papot ott hagyva talpra szökkenni a gyerek hívó szavára, de azt a legelfoglaltabb szülő is megteheti, hogy a gyerek kezébe adja a kislapátot, és munka közben meghallgatja a szívfájdalmát.
Jó lenne, ha nemcsak gyereknapon figyelnénk oda a gyerekekre, hanem minden nap sikerülne időt szakítanunk a közös papírrepülő-hajtogatásra és sajttortasütésre.
