Június 29-e Péter és Pál napja. Péter az első pápa volt, akit a mennyország kulcsainak őrzőjeként is ismerhetünk, Pál pedig a katolikus vallás elterjesztésében játszott fontos szerepet. A hiedelem szerint mindkettejüket június utolsó előtti napján végezték ki. Vatikáni sírjuk fölé a Szent Péter-bazilikát és a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát építették.
Fotó:Gergely József
A hagyományok szerint Péter és Pál napján kezdik meg az aratást a földeken, mert ekkor „a búza töve meghasad”, azaz hozzá lehet fogni az egyik legnehezebb és legfontosabb mezőgazdasági munkához: a gabona betakarításához. Dologtiltó napról lévén szó, ezen a napon legföljebb csak egy-két jelképes suhintást ejtettek a kaszával. Nagy becsben tartották akkoriban a kenyeret, Isten ajándékaként tekintettek rá. Nem csoda, ha az aratásnak is megadták a módját: Péter-Pálkor a templomba hordták a szerszámokat, hogy a pap megszentelje őket. Letérdeltek, kalapot emeltek, keresztet vetettek, fohászkodtak a földeken. A nagy munkába csak másnap fogtak bele. Olyan fontos eseménynek számított az aratás, hogy ezekben a hetekben még a bíróságokon is szünetelt a törvénykezés. Semmi nem lehetett annál fontosabb, mint hogy betakarítsák a gabonát.
A munka aztán eltartott egészen a nyár végéig, hiszen az arató-cséplőgépek elterjedése előtt mindent kétkezi munkával kellett végezni. Amikor befejeződött az aratás, mulatságot rendeztek, az utolsó learatott kévéből pedig aratókoszorút fontak. Ezzel vonultak a földesúrhoz, aki megvendégelte őket, áldomást ivott velük. Az aratókoszorúból kimorzsolt szemeket vetéskor összekeverték a vetőmaggal, mert a babona szerint ez biztosítja, hogy jó és bőséges legyen a következő évi termés.
Az aratás akkoriban a falusi emberek legnagyobb közös, társas munkája volt a nyár folyamán. Férfiak és nők együtt dolgoztak, ki-ki a saját feladatával törődve: az asszonyok a lassabb, de eredményesebb munkát biztosító sarlót, a férfiak pedig a kaszát vették a kezükbe. Hogy hatékonyabbá tegyék a munkát, gyakran munkamegosztással dolgoztak: párokat alkottak, és míg egyikük a búzát kaszálta, a másik kévét kötött belőle.
Számos népdalunkat, balladánkat köszönhetjük ennek a közös munkának. Az aratók munkába menet, a hazaúton és a pihenőidőben is énekeltek. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az aratódalok többnyire nem magáról a közös munkáról szólnak, általában inkább a munkaszerzésről vagy a munkaidőről, az aratók panaszairól emlékeznek meg, vagy szerelmes dalokról van szó. Vajdaságban több helyen is ismerik a Szépen úszik a vadkacsa a vízben című népdalt:
Búza, búza, de nagy tábla búza!
Holnap lësz annak az aratása!
Holnap lësz annak az aratása,
Kisangyalom viszi a padlásra!
De a népdalok nemcsak a felnőttek munkavégzését voltak hivatottak megkönnyíteni. A gyerekdalaink között is szép számmal akadnak olyanok, amelyek az aratást, a búzát, a kenyeret ünneplik. Gondoljunk csak arra a népszerű dalocskára, ami a búza útját mutatja meg a gyerekeknek az aratástól egészen a kenyér elfogyasztásáig! Így kezdődik:
A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál.
Róka gyűjti, róka gyűjti, szúnyog kévét köti, szúnyog kévét köti.
Manapság a gyerekeket igyekszünk kímélni, és ha vannak is feladataik, azok személyre szabottak, nem túl kimerítőek számukra. Régen nem volt kivételezés: általában a gyerekek is kivették a részüket a munkából. Így volt ez aratáskor is. Elkelt minden segítő kéz, szükség volt a földeken a gyerekekre, nem is engedték őket iskolába egész nyáron. Márpedig az írásra, olvasásra való tanítás akkoriban már nemcsak a nemesek fiainak szólt, az állam igyekezett írástudó népet nevelni. A városi legenda szerint a tanítók és feljebbvalóik hamar fölismerték a problémát, amit a gyerekek nyári távolléte jelentett a paraszti családoknak, és megoldásként bevezették a nyári szünetet. Igaz vagy sem, de könnyen hihető, hogy a mai diákok, akik két hónapig sütkéreznek a napon, csobbannak a vízben, kirándulnak a természetben, a 18. században élt sorstársaiknak köszönhetik a jó dolgukat.
Ma már kevésbé kötnek minket a népszokások, és nem a hagyományaink, hanem a naptárunk alapján osztjuk be az időnket. Régóta nem kötjük az aratás kezdetét szigorúan Péter és Pál napjához, gépekkel végezzük a betakarítást, és a július nemcsak a munkáról szól. Ahogy a diákok minden tanévben nyertek egy szabad nyarat, úgy a nyolcórás munkahét meg a kötelező szabadság bevezetésével a felnőttek is némi plusz szabadidőhöz jutottak. A július a nyaralások, a kikapcsolódások időszaka: igyekszünk eljutni a tengerre, meglátogatni a külföldön élő rokonokat, vagy legalább időnként elugrani strandolni egyet a folyópartra, a medencére, a fürdőbe. Aratni nem kell, hiszen többségünk nem mezőgazdasággal foglalkozik: majd megvesszük a kenyeret a boltban vagy a péknél.
Pedig régen elválaszthatatlanul kapcsolódott egymáshoz a nyár és az aratás. Ami ma egy gondtalan periódus, egy könnyed, nyári vidámság az életünkben, az akkoriban az egyik legnehezebb és legkimerítőbb paraszti munka időszaka volt. De a búzát és a kenyeret, a mindennapi betevőt még ma is körbelengi egyfajta titokzatos varázslat. Elég csak megnézni, mekkora csodálkozással veszi tudomásul egy még beszélni sem tudó kisgyerek a feje fölött hajlongó búzakalászt, és mekkora szakértelemmel vizsgálgatja a benne rejlő szemeket.
A búza a termékenység, az élet, a körforgás szimbóluma. Szakítsunk rá időt, hogy a gyerekeinkhez hasonlóan mi is megismerjük a varázsát!
A hagyományok szerint Péter és Pál napján kezdik meg az aratást a földeken, mert ekkor „a búza töve meghasad”, azaz hozzá lehet fogni az egyik legnehezebb és legfontosabb mezőgazdasági munkához: a gabona betakarításához.
