Életről és halálról

Minek vetünk mindenekelőtt véget az eutanázia által? Az életnek vagy a szenvedésnek? És az alapvető emberi jogok melyike a felsőbbrendű? Az élet vagy a méltóság? Az eutanáziával, azaz a kegyes – mások szerint jó – halállal kapcsolatos európai gyakorlat zavarba ejtően árnyalt, míg Szerbiában egyelőre bűncselekménynek minősül, ha valakit saját kérésére megfosztanak az életétől. Nemrégiben sokadszorra felvetették annak a lehetőségét, hogy egy új törvény meghozatala mentén ez a büntetőjogi besorolás módosulhat.

Szükségtelen törvényeket, vagy egyéb jogi aktusokat idézni ahhoz, hogy bizonyítást nyerjen, az élethez való jog az univerzális emberi jogok egyike, míg az emberölést azok a gaztettek közé sorolják, amelyek tekintetében a büntetés nemcsak az állam kényszerítő mechanizmusai, hanem az általános társadalmi elítélés által is megvalósul. Szinte egyetlen másik gonosztett elkövetőjét sem rekeszti ki annyira határozottan a társadalom, mint a gyilkosokat, mindenekelőtt abban az esetben, ha az elkövető előre megfontolt szándékkal fosztotta meg életétől embertársát.

Másrészről a legfontosabb univerzális, vagy regionális emberi jogi aktusok, mint amilyen például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, vagy az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az élethez való jog mellett a méltósághoz való jogot is szavatolják. És éppen ezen két, alapvető emberi jog ütközik – legalábbis bizonyos értelmezések szerint – az eutanázia kapcsán.

Szintén az élethez és a méltósághoz való jog egymással való szembeállításának, valamint az ezzel kapcsolatos dilemmák felsorakoztatásának lehetett a tanúja a társadalom a közelmúltban, amikor a büntető törvénykönyv módosítása szerepelt a Szerbiai Képviselőház napirendjén. Az említett módosítással, amellyel a szerbiai jogrendbe bizonyos bűncselekmények tekintetében beemelték a tényleges életfogytiglani börtönbüntetést, a szerbiai törvényhozás az élet – az áldozat élete – a méltóság – az elkövető méltósága – feletti magasabbrendűsége mellett foglalt állást, java részt az áldozatok bizonyos tulajdonságait – elsősorban az életkor, vagy a nemi hovatartozás, illetve az állapotosság ténye – alapul véve.

Az eutanáziával kapcsolatos eszmefuttatások legtöbbjében arra is kitérnek, hogy a törvényhozónak egy harmadik alapvető emberi jog, nevezetesen a lelkiismereti szabadság mentén azt is figyelembe kell(ene) vennie, hogy nem mindenki tekint abszolút értékként az életre, és amíg ez a felfogás csupán az egyén saját életére terjed ki, addig az államnak nincsen felhatalmazása korlátozni az egyént, de azt is hangsúlyozzák, hogy az élethez való jog magában foglalja az egyén saját életének a befejezéséhez való jogát is, amit például súlyos betegség esetében nem gyakorolhat önmaga.

MEGENGEDETTÉ VÁLHAT A JÓ HALÁL

Élet vagy méltóság? Megtörténhet, hogy ugyanez a dilemma merül fel a Polgári Törvénykönyv szerzőiben is. A közelmúltban a belgrádi sajtó ismét felmelegítette a témát, nevezetesen, hogy készül az említett polgári jogi kodifikáció, amellyel egyebek mellett az eutanáziát emelnék be a szerbiai jogrendbe. A törvénykönyv az igazságügyi minisztérium honlapján található, 2015-ös keltezésű előtervezetében az eutanázia fogalma az első fejezetben jelenik meg. A paragraf.rs jogi portálon idei május végi keltezéssel tették közzé az előtervezetet.

Az eutanáziához való jog, vagyis a természetes személy azon joga, hogy szabadon döntsön életének megszakításáról, kivételes esetekben valósulhatna meg, amennyiben teljesülnének az előirányzott orvosi, humán és pszichoszociális feltételek, fogalmaznak a szerzők, akik indokoltnak tartják, hogy az eutanázia területét külön törvényben szabályozza az állam. Az igazságügyi minisztérium honlapján található előtervezetben a szóban forgó rendelkezést követően továbbra is olvasható a megjegyzés, hogy a paragrafust törölhetik.

A kegyes halál – szánalomból, az áldozat súlyos egészségi állapotának okán, a beteg komoly és kifejezett kérésére történő emberölés – pillanatnyilag bűncselekménynek minősül Szerbiában, és az elkövető, azaz a személy, aki halálba segített egy másik személyt, hat hónaptól öt évig terjedő elzárással büntethető. Ez egyike az úgynevezett enyhébb megítélésű emberöléseknek, az enyhébb megítélés pedig az áldozat magatartásának, azaz az életének a kioltására vonatkozó határozott kérésének az okán áll fenn. Ha a Polgári Törvénykönyv valóban beemelné a szerbiai jogrendbe az eutanáziát, a büntető törvénykönyv módosítása is elkerülhetetlenné válna.

A KEGYES HALÁL FORMÁI

Az eutanáziával kapcsolatban nemcsak a társadalmi megosztottság hatalmas, hanem a lényegével kapcsolatos fogalomzavar is. Egységes és következetesen meghatározott definíció hiányában a legtöbb szakirodalom a madridi eutanázia deklarációt idézi, amely szerint az eutanázia a beteg életének szándékos kioltása, akár a beteg saját, akár közvetlen hozzátartozói kérésére.

Az eutanáziának a gyakorlatban több formája ismert, ám az esetek többségében ezzel a fogalommal utalnak az életfenntartó orvosi beavatkozások megszüntetésére, vagy meg nem ejtésére, továbbá az öngyilkosság végrehajtásában való segítségnyújtásra, esetleg a halált okozó intézkedések megtételére. A legáltalánosabb felosztás szerint aktív és passzív eutanáziát különböztethetünk meg.

Ami a pro és kontrát illeti, az eutanázia mellett szóló érvek a legtöbb szerző szerint az élethez való jog, amelynek szerintük elválaszthatatlan következménye a halálhoz való jog, továbbá a méltósághoz való jog, valamint a könyörület. Egyesek azt is kiemelik, hogy „mivel a halál nem feltétlenül rossz dolog, az idő előtti halálra sem tekinthetünk minden esetben rosszként”. Az eutanázia ellen érvelők az esetek többségében arra mutatnak rá, hogy a gyógyíthatatlan, gyakran fájdalommal járó betegségben szenvedőkön eluralkodik a félelem, továbbá az elkeseredettség érzése, ezért megkérdőjelezhető döntésük szabadságának a ténye. Mindemellett egyesek – elsősorban az orvosok – azt is kiemelik, hogy az orvostudomány rohamosan fejlődik, ezért nem kizárt, hogy az egy adott pillanatban gyógyíthatatlannak minősített betegség nem válik kezelhetővé, de arra is rámutatnak, hogy az eutanázia szemben áll a Hippokratészi etikával, továbbá arra is, hogy az eseteleges orvosi hiba – adott esetben a diagnózis tekintetében – lehetőségét lehetetlen kizárni. Az eutanáziát ellenzők a visszaélések lehetőségét is érvként említik.

EUTANÁZIA A MÚLTBAN

Az eutanázia szó görög eredetű, az eu: jó, kellemes és a thanatosz: halál szavak összetételéből származik, jelentése pedig jó halál. A görög mitológiában Thanatosz a halál megtestesítője, Nüx, az éjszaka istennőjének apa nélkül született fia, aki denevérként röpködött. Akinek Thanatosz a hajába kapaszkodott, az meghalt. Ez volt a rossz halál.

Amikor az eutanázia múltbéli megítéléséről van szó, a szerzők többsége Francis Bacont idézi, aki Novum Organum című művében kifejti, hogy „az eutanázia gyors, fájdalommentes és boldogság teljes halál, ezért az orvosnak kötelessége könnyíteni páciense szenvedésén”. Mások egészen az ókori gondolkodókig nyúlnak vissza, idézve Platónt: „a nem egészséges gyermekek felnevelése mind családjuk, mind a közösség számára káros”; továbbá Arisztotelészt: „törvényben kell szabályozni, hogy a torzszülöttek ne érhessék meg a felnőtt kort”, valamint Cicerót: „Miért tűrjünk? A halál, az örök lét ajtaja, nyitva áll előttünk, ott már semmit sem érzünk”.

A Római Köztársaságban a Tizenkét táblás törvény a testi, vagy egyéb fogyatékossággal születő gyermekek megöléséről rendelkezett – ez a gyakorlat már Spártában is meghonosodott –, míg az ókorban több nép körében is elterjedt az idősek megölésének a gyakorlata, mivel az akkori társadalmi felfogás szerint a fiatalabbak terhére voltak, azaz nem állt rendelkezésre elegendő erőforrás a közösség összes tagja alapvető szükségletének a kielégítésére. A történészek szerint térségünkben ez a gyakorlat elsősorban a mai Zenica, Lika, Károlyváros (Karlovac), Timočka krajina, Homolje, Pirot és Montenegró bizonyos területein volt jellemző. Svrljig környékén „lapot”-nak nevezték az idős családtagok meggyilkolását. A feljegyzések szerint a falu elöljárója minden lakost tájékoztatott az „eseményről”. Az idősek életét valamelyik családtagjuk oltotta ki, a falu apraja-nagyjának jelenlétében – az esetek többségében agyonverték őket, fejszével, vagy husánggal. A mai Lika területén az áldozat fejét a kenyérdagasztásra használt edényre fektették, majd addig ütötték, amíg be nem áll a halál. Pirot környékén kizárólag a fiúgyerek olthatta ki idős apja életét.

A nemzetiszocializmus idejében Németországban szintén „sajátos” volt a viszonyulás az eutanáziához. Az Aktion T4 és az ahhoz kapcsolódó egyéb eutanáziaprogramok keretében 1933 és 1945 között több mint 200 ezer, java részt testi, vagy szellemi fogyatékossággal élő felnőttet és gyermeket gyilkoltak meg, azzal az indoklással, hogy veszélyeztetik az árja génállomány tisztaságát, mindemellett még sokba is kerül az ellátásuk, miközben semmivel sem járulnak hozzá az árja nép felemelkedéséhez.

ELTÉRŐ HOZZÁÁLLÁS

A kegyes halállal kapcsolatos európai gyakorlat szédítően sokszínű. Kontinensünkön az aktív eutanázia jelenleg Belgiumban – gyermekek számára is –, Hollandiában – 12-től 17 éves korig a szülő, vagy a gyám beleegyezésével, 17 és 18 év között pedig anélkül, azzal, hogy a szülő, vagy a gyám köteles részt venni a döntés meghozatalában –, valamint Luxemburgban – szigorú feltételek mellett külföldi állampolgárok számára is – engedélyezett. Németországban, Ausztriában és Finnországban az orvos által felügyelt eutanázia különleges formája engedélyezett, míg Spanyolországban, Svédországban, Olaszországban, Magyarországon és Norvégiában a passzív eutanázia. Svájcban az öngyilkosságban való segítés nem minősül bűncselekménynek, ám kizárólag abban az esetben, ha a segítőt nem önös érdekek – például kapzsiság – vezérlik. Másrészről Svájcban „aki együttérzésből, vagy szánalomból kioltja másnak az életét, három évig terjedő börtönbüntetéssel, vagy pénzbírsággal szankcionálható”.

Természetesen amikor azt mondjuk, hogy az eutanázia bizonyos országokban megengedett, a helyzet közel sem ennyire egyszerű. A szakirodalom szerint például Hollandiában az eutanázia továbbra is bűnnek minősül, ám olyan bűnnek, amelyre van bocsánat. A holland büntető törvénykönyv szerint börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal büntethető az a személy, aki szándékosan, az áldozat kérésére kioltja annak életét, ám ha az életet orvos oltja ki, szigorúan betartva az élet kérésre történő megszakításáról és az öngyilkosságban való segítségnyújtásról szóló törvény vonatkozó rendelkezéseit, a tett nem büntetendő – ha az orvos nem a törvény szerint jár el, aktív eutanázia esetében 12 évig terjedő börtönbüntetéssel szankcionálható, míg orvosilag asszisztált öngyilkosság esetében három évig terjedő elzárással. Béatrice Welschinger elemzése szerint a holland legfelsőbb bíróság már 1984-ben és 1986-ban, vagyis az eutanázia engedélyezését megelőzően, megállapította, hogy habár a büntető törvénykönyv tiltja az eutanáziát és az öngyilkosságban való segítségnyújtást, ezen tettek megbocsáthatóak, ha azokat orvos hatja végre szükséghelyzetben. A bíróság álláspontja szerint a szükséghelyzet attól a pillanattól kezdve áll fenn, hogy az orvos nem képes többé egyensúlyt teremteni a beteg fájdalmának csillapításával, továbbá a beteg élete megőrzésével kapcsolatos kötelezettsége között.

Magyarországon a passzív eutanázia megengedett – rendkívül szigorú feltételek mellett –, az egészségügyről szóló törvény mentén, amely a beteg önrendelkezéshez való jogával összhangban egyebek mellett előirányozza, hogy „a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasítja vissza”. Ennek egyetlen korlátja van, mégpedig az, ha a betegség nem kezelése mások testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné, beleértve ebbe a 24. hetet betöltött magzatot is.

A magyarországi szabályozás kapcsán elkerülhetetlen hozzátenni, hogy egyes jogértelmezések szerint Szerbiában az eutanáziának éppen ugyanez a formája már most megengedett. A jogászok elsősorban a páciensek jogairól szóló törvénnyel érvelnek, amelynek 27. szakasza előírja, hogy a páciens saját felelősségére elhagyhatja az elfekvő egészségügyi intézményt, kivéve a különleges törvényekkel szabályozott esetekben, míg a 15. szakasz értelmében a páciensnek a kezelés során minden intézkedés tekintetében jogában áll szabadon dönteni, kivéve akkor, ha döntése közvetlenül veszélyezteti mások testi épségét vagy egészségét.