2010 óta hagyomány, hogy nemzeti ünnepeinken az Országház megnyitja kapuit a látogatók előtt, és ingyenesen megtekinthető a Szent Korona. Ez azért örvendetes, mert március 15-én, augusztus 20-án és október 23-án pont azt a kegytárgyat nézhetik meg az érdeklődők, amely az országot jelképezi és évszázadokig a legfőbb hatalom megtestesítője volt. Beleborzong az ember, ha pont a Szent Korona előtt állva jut eszébe, hogy ezt a díszes fejéket történelmünk olyan jeles alakjai viselték, mint Szent István, Károly Róbert, Nagy Lajos vagy éppen Mátyás király. Ezért is megszokott látvány az ilyen ingyenes látogatások alkalmával, hogy hatalmas sorok kígyóznak a Kossuth Lajos téren. De nemcsak az országnak van hatalmat jelképező tárgya, hanem a városoknak is. Ez a város kulcsa, amelyet a leköszönő polgármester ad át az őt követőnek, mintegy jelképesen átnyújtva a város vezetését utódjának. A város kulcsa, ahogy Magyarország esetében a Szent Korona, a város történelmének néma szemtanúja. Ezt a tárgyat a város legkiválóbbjainak kezei érintették, de ugyanúgy fogdosták idegen hódítók, a hatalom önkényes bitorlói is. Mindez pedig abból az alkalomból jutott eszembe, hogy szeptember 1-jén ünnepli Szabadka a város napját.
Gergely Árpád felvétele
Az észak-bácskai város vasárnap arra emlékezik, hogy kétszáznegyven évvel ezelőtt, 1779-ben, Mária Terézia királynő megadta Szabadkának a szabad királyi városi címet. Ez az esemény nem azért fontos, mert Szabadka ezután egy hangzatos titulust használhatott a neve mellett, hanem a cím számos, a korban értékes kiváltsággal is együtt járt. Többek között a város tulajdonjogot szerzett az egész határa felett, és szabadon birtokolhatta azt, saját címerrel és pecséttel rendelkezhetett, valamint a vásártartás joga is megillette. A legfontosabb azonban az volt, hogy a szabad királyi város maga fölött csak a Szent Koronát és a királyt ismerte el. Persze a cím nem jelentett automatikus fejődést, csupán egy jó lehetőséget, amellyel élni kellett. A város 1779 utáni történelme azonban azt bizonyítja, hogy vezetőinek ez hosszú ideig nem igazán sikerült. Szabadka a cím elnyerése után még évtizedekig sokkal inkább egy álmos, nagy falu képét mutatta, mint szabad királyi rangot viselő városét. A XIX. század első felében, amikor az ország a reformkor időszakát élte, nem történt nagy fejlődés. A városkép csak annyiban változott meg, hogy 1818-ban a főtéren felépült a gimnázium épülete, majd 1828-ban egy új gömbtornyú városháza.
A történelem azonban a XIX. század második felében ismét Szabadkára mosolygott, és ezúttal egy páratlan gazdasági lehetőséggel ajándékozta meg a várost. Történt ugyanis, hogy 1864 és 1868 között megépült a Szeged–Szabadka–Baja vasútvonal, amely Szabadkát összekapcsolta az ország kereskedelmi és ipari központjaival. A rohamos fejlődés azonban továbbra is váratott magára. Úgy tűnik, pusztán a kínálkozó lehetőségek nem voltak elegendőek, az is döntő tényező volt, hogy kinek a kezében volt a város kulcsa. A már meglévő lehetőségeket ugyanis csak két kivételes polgármester tudta a város polgárainak előnyére fordítani. Ők együtt harmincnégy évet töltöttek Szabadka élén.
A városiasodás végül Mamuzsich Lázár polgármestersége alatt indult meg. Neki köszönhetően emelkedtek a központban lévő vidéki házak helyébe az impozáns paloták, mint például a Vojnich-palota, a gimnázium mai épülete, a Prokesch-bérpalota vagy éppen az akkori Nemzeti Kaszinó, a mostani könyvtár épülete. A polgármester hathatós támogatásával kezdte meg tervezői munkásságát a városban Raichle J. Ferenc. A város polgárai számára azonban egyik legörvendetesebb esemény 1897. szeptember 7-én következett be, amikor csilingelve útjára indult az új közlekedési eszköz, a villamos. Mamuzsich 1884 és 1902 között, tizennyolc évig volt a város első embere. Szabadkán mindez idáig ő ült legtovább a polgármesteri székben. Utódja sem maradt le sokkal mögötte a maga tizenhat évével. Ő nem volt más, mint Bíró Károly, aki 1902-től 1918-ig állt a város élén. Ez alatt az idő alatt nyerte el Szabadka a címéhez és nagyságához (Budapest és Szeged után Szabadka volt a harmadik legnagyobb város Magyarországon) méltó küllemét. Bíró nem azzal tudta felülmúlni Mamuzsich Lázárt, hogy újabb és több épületet emeltetett, hanem tervszerűen a szecesszió jegyében igyekezett egy modern városképet kialakítani. Ebben legfőbb szövetségesei Komor Marcell és Jakab Dezső voltak. Rövid idő alatt olyan épületek emelkedtek ki a földből, mint például a Zsinagóga, a Raichle-palota, a takarékpénztár épülete vagy éppen Szabadka ékköve, a Városháza. De Bíró Károly polgármestersége alatt nemcsak Szabadka fejlődött rohamosan, hanem Palics is, amely ebben az időben vált igazi turistacsalogató fürdőhellyé. A nagy építkezésekkel párhuzamosan a város kulturális élete is felpezsdült. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ebben az időben Szabadkának öt helyi napilapja is volt, és olyan nagy írók kezdtek el ekkor írni, mint Kosztolányi Dezső, Csáth Géza és Munk Artúr. A hatalmas építkezéseknek és a hihetetlen fejlődésnek végül az I. világháború kitörése vetett véget.
Tehát a szecessziós város, amit ma ismerünk, mindösszesen tizenkét év alatt épült fel. Ez hatalmas teljesítmény, amelyre a szabadkaiak méltán lehetnek büszkék. Különösen ha belegondolunk abba, hogy a mai modern világban, fejlett technológiákkal néha egyetlen épület felépítése is hosszabb időbe telik, mint a XX. század elején épületegyüttesek sorozata. Szeptember 1-je is akkor válik csak igazán nagy ünneppé, ha nem feledjük azokat, akik a város kulcsát birtokolva véghezvitték ezt a történelmi tettet. Főleg Bíró Károlyt, aki méltóvá tette Szabadkát az 1779-ben elnyert szabad királyi városi rang viselésére.
