Kulcslyukon át gyógyítani

Dr. Farkas Emil a Zentai Közkórház sebészeti osztályának osztályvezető főorvosa, emellett a Magyar Egészségügyi Társaság Vajdasági Tagozatának elnöke. Legfontosabb szakmai érdeme, hogy neki köszönhetően honosodott meg a zentai kórház sebészeti osztályán a laparoszkópos sebészet. Kitartó munkája miatt több szakmai és állami elismerésben is részesült. 2011-ben a Magyar Sebész Társaság Sebészeti Endoszkópos Szekciója Veres János Emlékéremmel jutalmazta a laparoszkópia területén végzett, határon átnyúló oktatási, szakmai és tudományos együttműködéséért, idén augusztusban pedig a szakterületén kifejtett példamutató munkásságáért átvehette a magyar állam által adományozható egyik legmagasabb szintű kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet.

Dr. Farkas Emilt a sebészethez vezető útjáról, valamint korábbi és jelenlegi szakmai tevékenységéről kérdeztük, de szóba került az is, hogy háromgyerekes édesapaként és a laparoszkópia bevezetésén dolgozó orvosként hogyan élte meg a kilencvenes évek zűrzavaros időszakát.

Gyerekkora óta orvos szeretett volna lenni?

– Nem, gyerekkoromban színész szerettem volna lenni. Irodalommal foglalkoztam, irodalmi esteket tartottam. Vetélkedőkön is részt vettem. Voltam egyéni előadó, azaz szavaltam, költőként a verseimmel is neveztem, és a társulattal is megmérettettem magam. Eredményeket is elértem, mígnem másodikos gimnazista koromban volt egy közlekedési balesetem. Ekkor kerültem be a sebészeti osztályra, és így láttam meg, hogy ez milyen mozgalmas és izgalmas világ. Ez nagyon megfogott, és ennek hatására döntöttem el, hogy orvos, pontosabban sebész leszek. Az egyetemet Szegeden fejeztem be, utána pedig visszajöttem dolgozni az adai egészségházba. Annak idején a jogszabályok alapján legalább két évet el kellett tölteni általános praxisban, ezután lehetett csak szakosodni. Én négy évet töltöttem ott. Nem sikerült bejutnom a sebészetre, pedig próbálkoztam Kikindán és Szabadkán is, hiszen nem Zentához ragaszkodtam, hanem magához a sebészethez. Konkrét elutasítást nem kaptam, de nem is biztattak. Nem volt kapcsolatrendszerem, hiszen édesapám pedagógus, édesanyám közalkalmazott volt. Végül Magyarországon kaptam szakosítást én is meg a feleségem is. Benyújtottam a fölmondásomat az egészségházban, és hirtelen találtak megoldást. Eszerint az adai egészségház pénzelte a szakosításomat, de azzal a föltétellel, hogy amikor azt megszerzem, a munkaidő felét továbbra is náluk, az egészségházban töltöm, a másik felét pedig Zentán. Tehát Adán rendeltem, Zentán pedig operáltam. És mikor már itt voltam, a zentai kórház átvett engem Adáról. Így maradtam Zentán.

A zentai sebészek az ön vezetésével az itteni laparoszkópiás sebészet úttörői voltak. Hogy nézett ki ez a folyamat?

– 1990-ben találkoztam a laparoszkópiás sebészettel, három évvel azután, hogy az első laparoszkópiás epeműtétet elvégezték. George Berci magyar származású, San Franciscóban élő sebész mutatott be százhúsz esetet a Magyar Sebész Társaság kongresszusán, Budapesten. Ezt nagyon érdekesnek találtam, de nem hittem, hogy komoly dologgá fog válni. Hazajöttem, és elmeséltem az idősebb kollégáimnak, mit hallottam a kongresszuson. Azt mondták, olyan nincs, hogy az ember egy kulcslyukon keresztül kivegyen valamilyen szervet. Pedig nagyon érdekes dologról volt szó: végre kinagyítva, szabad szemmel látni lehetett olyasmit, amit korábban nem. 1992-ben a magyarországi orvosi egyetemek három-négyszázas műtétszámról számoltak be. Akkor már egyre jobban kezdett érdekelni a dolog, láttam, hogy ez nemcsak egyfajta amerikai játékszer, hanem komoly dologról van szó. Erről akkor győződtem meg végképp, amikor két évvel később Ihász Mihály professzor több mint tizenkétezer epehólyagműtét szövődményeiről számolt be. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt vagy most csináljuk, vagy soha. Szerencsém volt, mert az akkori főnököm ezt nem ellenezte. Teljesen rám bízták a dolgokat, miközben hittek is benne, meg nem is. Ez egy szemléletváltást jelentett a sebészetben. Előtte a sebész megfogott és közvetlenül érzékelt mindent, laparoszkópia esetén viszont három helyen játszódnak az események. Van egy elektronikus audiovideo-rendszer, ami kivetíti azt, ami a hasban van, a sebész pedig a kezében fogja a műszert, aminek a vége ott dolgozik tőle valahol negyven centire. Nem is igazán voltak a módszernek pártfogói, mert nehezen ment a szemléletváltás, különösen az idősebbeknek. Viszont amíg a sebészek gondolkoztak, hogy mi legyen, addig a betegek döntöttek: oda mentek, ahol laparoszkópiával műtöttek.

Az első gép beszerzése és a sebészek fölkészítése hogyan zajlott?

– Az első laparoszkópiás tornyot úgy vettük meg, hogy vállalattól vállalatig össze kellett kilincselnem a rávalót. Százezer márkát szedtem össze, ez nem kevés pénz volt. Abban az időben nehéz volt a behozatal, de ezt is megoldottuk. Egy volt évfolyamtársam forgalmazott ilyen gépeket. Tanulni pedig elmentünk Mórra, ahol kettesével asszisztáltunk laparoszkópiás műtéteknél. Amikor Zentán elvégeztük az első műtétet, akkor meg a móri szakemberek jöttek ide, és segítettek nekünk. Azóta eltelt huszonöt év. A zentai sebészeti osztály generációváltás előtt áll. Hála istennek, nagyon ügyes és jól képzett fiatalok vannak körülöttünk, akik hozzám hasonlóan visszajöttek a magyarországi tanulmányaik után. Szereztünk egy nagyon jó, nagyon modern gépet a hozzá tartozó kézi műszerekkel együtt. Ez kivételes Szerbiában és Magyarországon is, a mi sebészeink pedig ezzel dolgozhatnak. A negyedévszázad alatt közel tízezer műtétet végeztünk el. Az elején megtorpant a dolog, mert a társadalombiztosító nem fizette ezeket a műtéteket, de mára a vezetőség kiharcolta, hogy ez változzon. Amikor elkezdtük a laparoszkópiát, a régi Jugoszláviából közel százan jöttek hozzánk tanulni. Arra ügyeltünk, hogy kettőnél többen egyszerre ne legyenek, mert így aktívan is részt tudtak venni a munkában. Ma már nemcsak epeműtétet lehet végezni laparoszkópiával, hanem vakbél- és sérvműtéteket is, ha pedig nincs biztos diagnózis, a műszerek segítségével bele lehet nézni a hasba. Az Egészségügyi Minisztérium a Zentai Közkórházat jelölte ki egyik vastagbél-laparoszkópiás központnak, ennek folyik most a fölépítése.

Említette a generációváltást a sebészeten. Ez mivel jár?

– Ezek a fiatalok már más szemléletűek, hiszen más a világ, más a rendszer, amiben fölnőttek. Az informatikai áramlás mindenhol ott van. Mi még annak idején sokkal jobban rá voltunk kényszerítve önmagunkra, a tudásunkra, és a gépekre kevésbé támaszkodtunk. Ez persze nem baj: volt nekik hol és kitől tanulni. Nagyon jó a csapat, és ez nemcsak az én érdemem, hiszen az együttműködés erősítése minden idősebb kollégának a feladata. Kisegítjük egymást, nem egyéni munkáról van szó. Az osztályon komoly csapatmunka zajlik, ahol van egy karmester, akinek a kezében ott a pálca, de nem szabad elfelejteni, hogy van ott cintányéros meg üstdobos is. A sebészember nagyon hiú, de azt azért tudja, hogy kölcsönösen segíteni kell egymást. Az első és a legfontosabb mindig az, hogy biztonságosan be tudjuk fejezni a műtétet. Ez a beteg érdeke, és ennek mindent alá kell vetni.

Mi emeli ki a zentai sebészetet a többi közül?

– Az emberi tényező. Amikor harmincöt éve elkezdtem itt dolgozni, több hónapra elég eszközünk volt a munkához. Ma van, hogy nincs lepedő, nincs sterilizáló. Ez nem a kórház, hanem a rendszer hibája, amit mi próbálunk toldozgatni, foltozgatni. A betegek általában elégedettek, és Vajdaság más részeiről is jönnek ide gyógykezeltetni magukat, annak ellenére, hogy a biztosító ilyenkor nem fizeti a költségeket.

Osztályvezető főorvosként mi az ön feladata?

– Harmadszor vagyok osztályvezető főorvos. Ez szervezési feladatokat jelent, de általában nem is az osztályon van a gond, hanem maga az egészségügyi rendszer a problémás, mert nem tud velünk lépést tartani. Ha széttárt kézzel rájuk várnánk, akkor minden megállna. Az a magas színvonalú munka, ami itt zajlik, egyedül az emberi faktornak köszönhető. Az orvosok elvándorlása, legalábbis ami a sebészetet illeti, mintha megállt volna, hiszen két fiatal kolléga is visszajött Szegedről. Viszont a többi egészségügyi dolgozó továbbra is megy el, hiszen rendkívül megalázó bérekért végeznek emberfeletti munkát. Aki elmegy, az megélhetési gondból teszi, mert két egészségügyi dolgozó nem tud megélni a fizetéséből két gyerekkel. És nemcsak az egészségügyi szakosítással rendelkezők mennek el, hanem azok is, akik más szakmából képezték át magukat betegápolóvá.

A felesége szintén orvos, három gyereket neveltek föl. Az önök számára sosem volt kérdés, hogy itthon maradnak, a háborús időszakban sem?

– A háborús időszak valóban válságos volt, nem is a háború miatt, hanem mert nem engedték, hogy dolgozzunk. Hosszú hónapokig nem csináltunk semmit, ami egy sebésznek olyan, mintha egy madárnak levágnák a szárnyát. Akkoriban már csináltam a laparoszkópiát, kaptam is ajánlatokat több magyarországi városból, ahova mehettem volna. Nem könnyű az elvándorlás kérdésében dönteni, nagyon sok mindent figyelembe kellett venni. Voltak csábítások, de aztán elmúlt a kísértés. Mindenki nem mehet el. Politikával is foglalkoztam, építettük a kapcsolatot az akkoriban megszülető szabad Magyarországgal. De eközben az sosem volt kérdés, hogy a karriert és a családot egyszerre, egymás mellett vállaljuk.

A Magyar Egészségügyi Társaság Vajdasági Tagozatának elnökeként mivel foglalkozik?

– Tavaly ünnepeltük a MET  megalapításának 25. évfordulóját. Alapító tagja vagyok a társaságnak, és kezdettől fogva elnökségi tagja is. A Vajdasági Tagozat elnökeként továbbképző konferenciák szervezését vezetem. Általában a magyar nép egészségi állapotának és betegségeinek a problematikájához kapcsolódó előadásokat, konferenciákat tartunk. A társaságnak nemcsak orvosok lehetnek a tagjai, hanem az egészségügy területéről bárki csatlakozhat, gyógyszerészek, fogorvosok, szakdolgozók is. Ezért olyan előadásokat szervezünk, amibe bármelyikük be tud kapcsolódni. Amikor a kilencvenes évek elején ez elindult, az egy nagy, euforikus egymásra találást jelentett. A Kárpát-medencei utódállamokban nem nagyon volt mozgáslehetőség. Mára kinyílt a világ, szabadabban lehet mozogni, ennek ellenére még mindig van miről beszélgetnünk. Október 19-én tartjuk a 23. konferenciánkat, aminek a címe Család '19. Neves előadókat sikerült megnyernünk. Nagy probléma a demográfiai kérdés; az anyaországban elég komoly intézkedéseket hoztak a gyermekvállalás serkentése céljából. Egyrészt ezt fogják nekünk bemutatni, másrészt megnézzük a problémát politológiai és egyházi szempontból is.

Milyen a magyarok egészségi állapota?

– A Magyar Egészségügyi Társasággal sokat harcoltunk azért, hogy bevezessenek egy népegészségügyi tantárgyat. Ott konkrétan lehetne tájékozódni arról, hogy milyen betegségek veszélyesek a nemzet számára. A szenvedélybetegségek nagy problémát jelentenek, erről már sokszor beszéltünk. És ez nemcsak Vajdaságra, hanem az egész nemzetre vonatkozik. Szólni kell a már említett demográfiai helyzetről is. A dédszüleim idejében nem volt ritkaság, ha tízen voltak testvérek, ma meg, ha lehetne, fél gyereket vállalnának a családok. Így el fog fogyni a nemzet, ez a legnagyobb betegség. Ráadásul nem vigyázunk magunkra. Ezt magamról is elmondhatom, én sem kímélem magam. Nem kell elfecsérelni az életünket, mert úgyis elmegy. Vigyázzunk magunkra és másokra is. Mindent mértékkel kell csinálni, és ebben kell megtalálni az örömet.

Több díjban és szakmai elismerésben részesült. Van köztük olyan, amire a legbüszkébb?

– Nincs ilyen, mert mindegyiknek megvan a maga értéke. A Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetés, ami nagyon megható dolog. Többször jártam a parlamentben a rendszerváltás óta, voltam a házelnök szobájában is, de korábban mindig dolgozni mentem oda. Most pedig ünnepelni.

Van szakmai példaképe?

– Nincs egyetlen ember. Nagy tanítómestereim voltak, akik a fejükkel és a kezükkel gyógyították a beteg embereket úgy, hogy akkor még nem voltak meg a mai technikai lehetőségek. Ezekről az a véleményem, hogy segítik ugyan a gyógyítást, de nem rájuk kell támaszkodni, hanem az ember saját tudására. Vannak sebészek, akik a szakma elméletében és gyakorlatában is kitűnnek. Sajnos olyan is van, hogy az egyik a jobb fülcimpa doktora, a másik a balé. Ezzel szinte földarabolják a beteget: az idegsebész nézi a fejét, a szemész a szemét, a fülész a fülét, a traumatológus a lábát, az urológus bevezeti a katétert. A beteget meg nem nézi közben senki. Ez a különbség.

Irodalomra, színházra jut még ideje?

– Járok színházba, olvasni is szeretek. Amikor valami miatt Budapestre kell mennem, az általában hétvégére esik. Ilyenkor minden péntek és szombat estét a színházban töltök. Aktív művelőből passzív befogadóvá váltam. De szépek voltak azok az idők, nem sajnálom.