Miklós Miklósé az erdélyi mester hegedűje

A Hét hegedű hazát épít programot Kossa Lajos, Aba polgármestere, a bonyhádi Bartina Zenekar és Bakos Géza szászrégeni hangszerkészítő mester indította el. Kezdeményezésük lényege, hogy határon átnyúló összefogással segítsék a Kárpát-medencében élő magyar népzenészek fiatal generációját: hét hegedűt ajándékoztak egy-egy tehetséges növendéknek azzal a céllal, hogy használatuk által őrizzék és a határon túl is terjesszék a magyar népdalkincset. A hangszereket szeptember 21-én kapták meg új tulajdonosaik, akik Bonyhádon vették át azokat. A Bakos Géza készítette mesterhegedűket erdélyi, felvidéki, délvidéki, őrvidéki, kárpátaljai és magyarországi ifjaknak adták át. A Vörösmarty Mihály Művelődési Központban táncházas rendezvény részeként hirdették ki az ifjak nevét: Biszak Bence Attiláét, Bőr Hunyadi Gyuláét, Csető Rozáliáét, Kossa Benedekét, Kovács Sándorét, Tieber Hannáét valamint Miklós Miklósét. A díjazottak zenekaruk kíséretében szólaltatták meg új hangszereiket, Miklóst a tornyosi Ady Endre Művelődési Egyesület tamburazenekara kísérte.

A különleges ajándék átvétele adott alkalmat arra, hogy találkozzak Miklós Miklóssal, a fiatal zenei tehetséggel és családjával. Otthonukba, Tornyosra mentem, ahol Miklós, az édesanyja, Miklós Izabella és a nagymama, Miklós Aranka fogadott. Nagy hangú vidám család, mindenki szeret beszélni, mesélni, és nem véletlen, hogy a 17 éves Miklós zenei pályára lépett, ugyanis a családban szinte mindenki muzsikál, kivéve az anyukát. Aranka, a nagymama harminc éve tagja a tornyosi Ady Endre Művelődési egyesület tamburazenekarának, és még gyermekkorában megtanult hangszeren játszani, az ő testvére is szakszofonozott, férje id. Miklós László is muzsikált, Miklós édesapja tagja a Tornyosi Zsiványok lakodalmas zenekarnak, szóval kikerülhetetlen volt a hangszerekkel való találkozás, a zene iránti rajongás.

Hogy mégis hogyan lett Miklósból hegedűs, azt Izabella mesélte el:

– Hatévesen nagybátyjától, Karna Istvántól kapott egy egészen kis méretű hegedűt, amit akkor eltettünk, hiszen még nem tudott rajta játszani. Aztán hétévesen felvételizett Topolyára az alapfokú zeneiskolába, ahol a hegedű szakot választotta. Két év után úgy láttuk, nem is biztos, hogy nagyon forszírozni kellene a hegedülést – mondta nevetve az anyuka – mert csak nyavalygott, látszott rajta, hogy nem nagyon kedveli a klasszikus zenét. A mi biztatásunk és az mentette meg a helyzetet, hogy olyan kiváló hegedűtanára volt, mint Sván Ernő, majd az utolsó évben Gál József, akik megfelelően motiválták.

A mesterhegedűt azonban nem a klasszikus zenei téren nyújtott teljesítményével érdemelte ki, hanem a népdalkincs őrzésében, továbbadásában vállalt szerepéért, és arról már maga Miklós mesélt, hogyan fordult a népzene irányába is:

– A zeneiskolás évek alatt korán ráébredtem arra, hogy nagyon szeretek hegedülni, de nem a klasszikus zene vonz, hanem a népzene és a lakodalmas zene, és mindkettőhöz közel is voltam. Néptáncoltam is, és a mai napig táncolok, meg a felmenőim révén a lakodalmas zene is része volt az életemnek. Hetedikes voltam, amikor Juhász Gyula szólt, hogy részt vehetnék egy népzenei vonósképzésben. Kaptam az alkalmon és elmentem, de nagyon nehéz két nap volt, mert én addig csakis kottából játszottam, ott meg az nem volt. Hallás után kellett lejátszani a dallamokat, úgyhogy nagyon szenvedtem, viszont a képzés után itthon megdöbbentem, és megörültem, mert szinte minden dallamot vissza tudtam játszani fejből. Akkor indultam el azon az úton, hogy meghalljam a zenét, és azt aztán hallásból visszajátsszam. Aztán sorra jöttek a táborok, kezdtem ráérezni a népzene ízére, és már nem kell mindig értesíteni engem egy-egy képzésről, mert ha meglátom valahol a hirdetést, jelentkezem. Mióta a népzene lett a fő irányvonal, azóta soha nem kell nyösztetni, hogy gyakoroljak, a napi egy-két óra hegedülés az magától értetődik, és nem feladat, hanem élvezet, kikapcsolódás. Persze sokat köszönhetek a zeneiskolás éveknek és a klasszikus zenei képzésnek, hiszen a klasszikus zene nagyon fejleszti a technikát, és nem is adtam fel a klasszikus zenélést, tagja vagyok a topolyai városi Melódia zenekarnak.

Visszakanyarodva a népzenéhez Miklós azt mondja, sokat tanult Vas Endrétől, a Juhász zenekar hegedűsétől is, ha hívják, szívesen elmegy táncházakba is muzsikálni, és jórészt már minden tájegység zenéjét ismeri, de minden muzsikálás újabb tanulás is:

– Kisegítőnek szoktak hívni táncházba, és nagyon örülök az alkalmaknak, és ha lehetőségem van rá, megyek is. Legjobban a dél-alföldi muzsikát szeretem, azt élem, és azon belül is a mi környékünk gyűjtését, egyébként a kalotaszegi is a kedvenceim közé tartozik. Ha éppen nincs tábor, vagy képzés, felvételekről tanulok, ma már sok minden elérhető a világhálón, így az adatközlők muzsikáját is meg lehet találni. Erdélyben és más vidékeken egyelőre még nem voltam táborban, csak itt a környékünkön, viszont így is sok mindent sikerült elsajátítanom, hiszen a táborokban mindig kiváló zenészek oktatnak.

Az új hegedűről kérdezem, amit ugye Bakos Géza erdélyi mester készített, meg az átadási ünnepségről, és azt mondja, sokáig el sem hitte, hogy ez a csoda megtörténhet vele:

– Ezidáig egy sorozatgyártmányú hegedű volt a társam, most meg egy mesterhegedűt kaptam, és hangzásban óriási a különbség a kettő között. Amikor Juhász Gyula értesített bennünket, hogy engem ajánlott a délvidéki díjazottnak, nem hittem el. Aztán később már beszéltünk telefonon Bakos Géza hangszerkészítő mesterrel is, és látszott, hogy ez valóság lesz, de nehéz volt elhinni, hogy engem tartottak erre érdemesnek. Aztán amikor átvettem a hegedűt, és a kezemben tartottam, csodálatos érzés volt. Annál már csak az volt felemelőbb, amikor először szólaltattam meg. Erős, mély hangja teljesen más, mint a korábbi hangszeremé. Ebben az egész történetben az a legszebb, hogy ennek a hangszernek én adok lelket, hiszen korábban senki sem játszott rajta, nekem készült – magyarázta Miklós meghatottan.

Aranka, a nagymama is ott volt Bonyhádon az átadási ünnepségen, hiszen a kísérőzenekarnak ő volt a prímatamburása:

– Mivel zenekari kíséret kellett a hegedű átvételéhez és megszólaltatásához, egyértelmű volt, hogy az Ady Endre Művelődési Egyesület tamburazenekara kíséri majd Miklóst. Én voltam a prímatamburás, Szeles Kázmér nagybőgőzött, Tóth Ugyonka Frigyes pedig a kontrás volt, és be kell vallanom, hogy nagyon izgultunk a fellépés előtt. Engem, mint nagymamát óriási büszkeség töltött el, hogy az unokámat kísérhetem, de a többiek is valami hasonlót éreztek, hiszen Miklóst mindannyian kicsi kora óta jól ismerik. Sokat is készültünk a fellépésre. Augusztusban kezdődött ez a történet, akkor értesítették Miklóst erről a díjról, és aztán pörögtek az események, úgyhogy gyorsan össze kellett válogatnunk a népdalcsokrot. Egyértelmű volt, hogy Tornyosi népdalokkal készültünk, mégpedig Bodor Anikó és Burány Béla gyűjtéséből – magyarázta a nagymama.

Azt is elmesélték, hogy a szervezők szeretnék, ha ez a hét hegedű és vele együtt a hét fiatal muzsikus minden évben találkozna egy műsor keretében, és érdeklődve várják, hogy milyen együtt zenélési alkalmat hoznak majd létre jövőre.

Miklós egyébként nagyon sokrétű a zene területén, a lakodalmas zenét is kedveli és az év elején a barátaival zenekarrá is formálódtak Szomszéd fiúk néven. Ehhez a motivációt az édesapáik adták, ugyanis ők alkotják a Tornyosi Zsiványok zenekart. Szóval Miklóst minden irányból zene veszi körül, érti a klasszikus zenélést, szereti a lakodalmas zenét és él-hal a népi muzsikáért. Jó helyre került a vadonatúj mesterhegedű, hiszen a zene iránti alázata, a tanulni vágyása és szorgalma egy kiváló hangszer társaságában biztosan meghozza gyümölcsét.