A közép-ázsiai Altaj hegység rendkívüli szépségű táj hósapkás hegycsúcsokkal, fenyőerdőkkel, hegyi tavakkal és gleccserekkel tömött völgyekkel. Változatos etnikumú törzsek lakják a területet, akik csendes életet élnek, juh- és bivalypásztorkodással, méhészkedéssel, mezőgazdasággal foglalkoznak. Békéjüket azonban rendszeresen megzavarja az égből hulló rakétaalkatrészekből származó törmelék.
Az Altaj régió közvetlenül a világ legnagyobb és legforgalmasabb űrközpontja, a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőtér légi folyosója alatt terül el. Minden alkalommal, amikor egy rakétát fellőnek az űrközpontból, elhasznált üzemanyagtartályok, kiürült gyorsító rakéták és még sokféle törmelék hull az égből ezekre a távoli hegyekre, halálra rémítve a lakosokat, megrongálva a házakat és megölve a jószágokat. Az orosz űrkutatási ügynökség gyakran fizet kártérítést a falvak lakói részére, mikor nagy kár keletkezik a tulajdonukban.
Az orosz hírügynökségek úgy becsülik, hogy a központ megnyitása, az 1950-es évek óta mintegy 2500 tonna rakétatörmelék hullott a térségre. A helyieket minden kilövés előtt 24 órával figyelmeztetik, hogy biztonságos helyet találjanak maguknak. A legtöbb törmelék egy kijelölt sávba hullik a rakéta repülési útvonalán, de nem ritka, hogy e sávon kívülre is zuhannak rakétadarabok.
2008-ban egy 30 méter hosszú fémdarab zuhant egy falura, nem sokkal elkerülve egy lakóházat. 2011-ben egy pilóta nélküli Soyuz-U típusú rakéta meghibásodott a Nemzetközi Űrállomás felé vezető útján, és visszazuhant a Földre, teli üzemanyagtartályokkal. Az Altaj hegységre zuhant és fölrobbant, a detonáció pedig még 100 kilométerrel távolabb is ablaküvegeket tört be.
A szovjet időkben nagy gondot fordítottak arra, hogy visszaszerezzék az elhasznált gyorsító rakétákat, nehogy azok az Amerikaiak kezébe kerüljenek, akik így titkos információkhoz juthattak volna az űrprogrammal kapcsolatban. A Szovjetunió összeomlása óta ezzel már nem törődnek, így a rakétadarabok több ezer négyzetkilométeren szétszórva hevernek a kazah sztyeppén és az Altaj hegységben.
Pár évvel azután, hogy Kazahsztán kilépett a Szovjetunióból, egy újfajta üzletág alakult ki a térségben az űrhulladékon alapulva. A hulladékkereskedők mohón várnak minden egyes kilövésre, és távcsövekkel kémlelik az eget a lezuhanó törmelék után kutatva.
Terepjárókon és lóháton közelítik meg a becsapódás helyét, és lángvágókkal látnak munkához. Minden értékes darabot – alumínium és titánium ötvözeteket, rézdrótokat – levágnak a roncsról. Azokat a részeket, amiket nem tudnak eladni, visszaviszik a faluba, és csirkeólat, fészert, kerti vécét, de még gyerekjátékokat is készítenek belőlük.
Ám ezek a roncsok veszélyesek. A rakéta-üzemanyag, különösen a hidrazin nagyon mérgező, és a lezuhant tartályokban még akár az üzemanyag 10 százaléka is megmaradhat elhasználatlanul. Vízben könnyen oldódik, beleszivárog a talajba, és beszennyezi az ivóvizet és az öntözésre használt vizet. Közismerten rákkeltő anyag, és ezt tartják az Altaj régióban megnövekedett rákos megbetegedések és születési rendellenességek okának. Kutatóorvosok szerint a hidrazin a májat és a központi idegrendszert is mérgezi, visszafordíthatatlan károsodásokat okozva.
Az elhasznált üzemanyagtartályok problémája nem csak Oroszországra jellemző. Bajkonurhoz hasonlóan a kínai kilövőállomások is távol az óceántól helyezkednek el, a fel nem használt rakéta-üzemanyagot is tartalmazó törmelék pedig itt is lakott területeken zuhan le. Az óceán közelében elhelyezkedő kilövőállásoknál ez a probléma nem áll fenn, hiszen a rakétadarabok ott viszonylag ártalmatlanul a vízbe hullnak.
Az utóbbi időben egyre nagyobb az érdeklődés a nem mérgező, környezetbarát rakéta-hajtóanyagok iránt. Ezeket könnyebb és biztonságosabb kezelni, kevesebb műveletet és infrastruktúrát igényel a tárolásuk és szállításuk. Több űrügynökség, mint a NASA vagy az ESA csökkentette a hidrazin alapú hajtóanyagok felhasználását, és már csak kisebb rakéták fellövéséhez használnak ilyet. A NASA pedig már belefogott egy, az eddig megszokott hajtóanyagokat felváltó környezetbarát hajtóanyag kifejlesztésébe, amit reményeik szerint a következő generációs indítórakétáknál és űrsiklóknál használni tudnak.
