November 11-e, vagyis Márton-nap az adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor megengedett a gazdag falatozás, és azon a napon rendre lakomákat, bálokat, vásárokat tartottak.
A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majoránnával. Befűtik a kemencét, és nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben pirosra, ropogósra sütik. A feldarabolt liba mellcsontjáról óvatosan lefejtik a húst, és szemügyre veszik a csontot, hogy megjósolják belőle, milyen tél lesz. Ha barna volt, esős, ha fehér akkor havas telet vártak.
Mi odahaza nem tartottuk a Márton-napot, és úgy emlékszem, hogy libahúst is csak egyszer-kétszer ettem ezidáig. A nagyszüleim és a dédszüleim iparosok voltak, szabók, varrók, bádogosok, és nem állítom, hogy nem neveltek otthon jószágot, de a tyúkon és a kacsán kívül semmit nem láttam az udvarukban, libát sem. Hogy annak idején a dédikémék és a nagymamáék megülték-e a Márton-napot, már nem kérdezhetem meg, de hogy nekem nem mutatták meg, hogy mi az és mi kötődik hozzá, az biztos, így feltételezem, hogy a mi családunkban ennek semmilyen hagyománya nem volt, pedig jókat lakomázhattunk volna.
Nem mi vagyunk az egyetlen család, ahol ezt nem ülték, viszont azt látom, hogy a mai ember egyre inkább keresi a kapaszkodókat a múltból és egyre többen hozzák be az életükbe a régi szokásokat. Nem biztos, hogy otthon tartották őket, de hallottak róla és keresik a kapcsolódási pontokat, azokat a biztos támpontokat, melyek igazolják a néphez, a nemzethez való tartozásukat. Ezt tapasztalom akkor, amikor meglátom október folyamán a felhívást az újságban, hogy valamelyik településen első, vagy másodízben szerveznek libanapot és ott hagyományos libasülteket készítenek, vagy, hogy az éttermek reklámozni kezdik, hogy libahúsból készült ételek is kaphatóak náluk Márton napja alkalmából, vagy, hogy Márton-napi bált rendeznek.
A turizmus erősen rákoncentrál erre az ünnepre is, hiszen ha megnézzük a magyarországi utazási irodák és szállodák ajánlatait, olyan csábító kínálatokkal találkozunk, amiket vétek kihagyni. Én is szívesen elmennék egy Márton-napi szőlőhegyi piknikre, vagy egy libavacsorával, élőzenével és pincetúrával megspékelt Balaton környéki hosszú hétvégére, vagy egy wellnessre ez alaklomból. A mai embernek élmény kell, kikapcsolódás és egy kis megpihenés a rohanásban, hiszen a világunk annyira megváltozott és felgyorsult, hogy feladtuk, vagy legalábbis háttérbe szorult az az életforma, amelyet őseink éltek. Nincs meg az életnek az a ritmusa, amelyet évszázadokon keresztül megszoktunk, hogy tavasszal és nyáron keményen dolgozunk, ősszel betakarítunk, télen pedig megpihenünk, hanem egész évben robotolunk. Pedig a régi időkben Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat és ilyenkor vette kezdetét a téli pihenő időszaka. A cselédek ilyenkor kapták meg az évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ehhez képest a ma emberének ilyenkor jön a hajtás, a kereskedelemben dolgozóknak ebben az időszakban kell a leginkább rádolgozniuk arra, hogy extra forgalmat bonyolítsanak, de a földműves sem pihenhet, hiszen ha a terményt be is takarította, rohangálhat a pályázatok után.
Visszatérve a Márton-napra és a lakomákra, manapság nem is olyan egyszerű libahúshoz jutni, tehát aki libát szeretne enni, annak idejében gondoskodnia kell húsról. Legkönnyebben a piacon lehet hozzájutni, tanyasi asszonyt kell keresni, az a legbiztosabb módja, és nála egészben, konyhakészen talán 500–600 dinárért hozzájuthatunk kilójához. Ha tömött liba májára fáj a fogunk, akkor mélyebben a zsebbe kell nyúlnunk, hiszen annak kilójáért 4000–5000 dinárt kérnek. Oromparti libatenyésztő ismerősöm szerint abszolút érezhető az utóbbi években egyfajta fellendült érdeklődés a libahús iránt ebben az időszakban, vagyis tényleg nyúlunk vissza a hagyományokhoz, keressük a kötődéseket. Elmondása szerint 5–6 évvel ezelőtt nem volt kereslet a libahúsra, az utóbbi években viszont őt is sokan megkeresik Márton-nap előtt, hogy ad-e el jószágot az ünnepre.
De hogy mi köze is van a libának a Márton-naphoz, miért kell éppen ludat enni? A legenda szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.
Ha a néphitet nézzük, érdemes észben tartani, hogy aki Márton-napján nem eszik libát, az egész évben éhezni fog. Úgy hitték, minél többet isznak ekkor, annál egészségesebbek lesznek. Márton az újbor bírája is, novemberre ugyanis már iható az újbor és azzal kell koccintani.
Néhol tartják a szokást, hogy sem mosni, sem szárogatni nem szabad azon a héten, mert különben marhavész lesz. A liba húsából egykor szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is. Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Viszont aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól.
