2024. november 24., vasárnap

Kevés hely, sok szeretet

A zentai Takács család Zenta község példamutató nagycsaládja

Nem tudom, mik az ideális körülmények ahhoz, hogy nagycsaládosok legyünk, de olyasmire szokunk gondolni, hogy elsősorban nagy ház kell, extra jó anyagi körülmények, meg két kézzel jelentkező nagyszülők, akik bármikor ugraszthatók. A zentai Takácsék azt mondják, ehhez elsősorban egy olyan házastársi kapcsolat kell, ahová biztonságba, szeretetbe érkezhetnek a gyerekek, a többi mind megoldható, alakítható.

Takács Kornél és Szilvia tizenkét éve házasok és négy gyermekük van, három fiú egy lány. A legidősebb, Márton tizenkét, Lili kilenc, Zsombor hatéves, a kis Miklós pedig húsz hónapos. Kornél a zentai közigazgatási hivatal pénzügyosztályán dolgozik, Szilvia pedig egy internetes kereskedelmemmel foglalkozó saját vállalkozást működtet. Tavaly ők kapták Zenta község példamutató nagycsaládos díját, amit Czegledi Rudolf polgármester személyesen adott át nekik.

A nagy család örömforrás – vallják Takácsék (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

A nagy család örömforrás – vallják Takácsék (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

Akkor nem volt alkalmunk bővebben beszélgetni, így egy újabb találkozót kertünk tőlük egyik péntek estére náluk, az otthonukba. Este hatra mentem hozzájuk, akkor találtak ugyanis egy olyan fél órát, amikor a nagyobb gyerekek is mind otthon vannak, mert egyébként mindenki jön-megy, és csak késő este verődik össze a család. A lakásuk a Tisza-parton a tömbházak egyikében van, rögtön az első emeleten, és ahogy becsöngettem, már ajtót is nyitottak, és minden gyerkőc a kis előszobában tolongott. Vártak már rám, tudták, hogy jövök, és biztosak voltak benne, hogy nem fogok késni, hiszen Szilvia azt mondta, Lili csak fél órát lesz itthon, mert utána szertornára megy, szóval igyekezni kellett, ha lencsevégre akartam kapni a családot együtt.

Takácsék egy igazán kicsi lakásban laknak. Ahogy beljebb kerülök, Kornél el is árulja, hogy egy egyszobás lakásban alakították ki otthonukat, de ahogy körbenézek, valahogy sokkal tágasabbnak tűnik annál. Kis fortélyokkal úgy formálták az egyébként egyszobás lakást, hogy a folyosó végének megvásárlásával egy főzőfülkével és egy plusz belépő térrel bővültek, az eredetileg konyhának szánt helyiségből a nagyobb gyerekeknek háló és játszó szoba lett, a nappali megmaradt közösségi helynek, és éjjel hálónak, a terasz pedig a nyáron tanuló szobává alakult át a két iskolás, Márton és Lili számára.

Miután megejtettük a fotózkodást, a családi asztalhoz ültünk mindannyian beszélgetni, persze egyesek csak néhány percre, hiszen a kis Miklós és az óvodás Zsombi inkább játszani szeretnek, mintsem egy asztalnál ücsörögni és tereferélni. Gyorsan előkerült a műanyag zöld motor, ami mindkét kisfiúnak egyszerre kellett volna, meg a gitár is, amin Zsombi és Lili próbált osztozkodni több-kevesebb sikerrel. Márton is gyorsan odébbállt, vagyis csak odább fordult, hiszen az ebédlőasztal mögött ott volt a számítógép, amin mindig lehet találni valami izgalmas elfoglaltságot. Fél füllel azért figyelte, miről beszélünk, és ha olyan témához értünk, ami őt is érdekelte, vagy érintett volt, akkor azért bekapcsolódott.

Takácsékat régóta ismerem, így a beszélgetésünket nem kellett a nulláról kezdeni. Kornéllal osztálytársak voltunk, Szilviát meg inkább az óvodából ismerem, hiszen egy oviba járnak a gyerkőceink. Ilyen óvoda előtti röpke eszmecserékből már tudtam, hogy van valamilyen családi vállalkozásuk, amivel főleg Szilvia foglalkozik, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hogyan lehet négy gyermek mellett ilyesmit működtetni.

– Jórészt szezonális a munkánk, hiszen ún. csodasövényt árulunk, vagyis tavasszal és ősszel is van két húzósabb hónap, a többi kevésbé aktív időszak – magyarázza Szilvia, majd így folytatja: – Kornél egy időben plusz munkaként egy cégnél dolgozott, amit a tulaj el akart adni és mi megvettük tőle, és azóta ez az én munkám. Korábban trafikban dolgoztam, de miután már éjjel is nyitva voltunk, megelégeltem, és felmondtam, és azóta a sövény nagybani eladásával foglalkozom és a Magyarországról jövő árut itt Szerbiában értékesítem. Néha vannak szorult helyzetek, amikor úgy érzem, nehéz megtalálni az időt a munkára, de aztán valahogy mindig megoldódik, vagy besegít Kornél, vagy a nagyszülők. Amikor Miklós született, akkor éppen nagyon besűrűsödött a munka, ahogy hazajöttem a kicsivel a kórházból, volt egy nagyobb szállítmányunk Dél-Szerbiába , amit koordinálni kellett, de valahogy megoldottuk, túléltük – mondja nevetve, miközben már Miklós otthagyva a zöld motort és bátyját, inkább anyjába kapaszkodik és az ölébe kéredzkedik.

A gyerekek a kis Miklóst kivéve mind sportolnak, különórákra járnak, amit a család csak úgy tud nyomon követni, hogy a naptárba be van írva, kinek hová és hány órára kell mennie, na meg a szülinapok dátumai is mind be vannak jegyezve, hogy senkit se felejtsenek ki a tágabb családból se. Márton és Lili már a legtöbb helyre egyedül járnak, de Lili azért még nagyon szereti, ha szülei elkísérik, mint ahogy ottjártamkor is azt igyekezett kiharcolni, hogy valaki kísérje el szertornára. Kornél azt mondja, ismerősökkel szokták megoldani, hogy ne kellejen mindenkinek mindenhová eljutni, vagyis egymás gyerekeit is hazaszállítják egy-egy edzésről, próbáról. Márton az utóbbi időben a kajakozásnak hódol, korábban atletizált, Lili néptáncra jár meg szertornára és tagja a népdalkórusnak is, Zsombor egyelőre több mindent kóstolgat, az úszást, a birkózást, a néptáncot meg azért vállalja be, magyarázza Szilvia nevetve, mert akkor nem kell délután aludnia, és ezért mindenre hajlandó.

Már korábban hallottam, hogy az utóbbi hónapokban Kornél is a futásnak hódol és ezt sokszor nem is egyedül teszi, hanem a legidősebb fiúval, aki mindig lehagyja apját – naná, hiszen atletizált.

– Hobbiból kezdtünk futni Mártonnal – magyarázza Kornél – és úgy kezdtük, hogy elmentünk együtt egy versenyre, tíz kilométeres távra. Ez szeptemberben volt Palicson és Bormaraton volt a neve, és annyira megtetszett nekünk, hogy azóta több versenyt is bevállaltunk. Így jártunk az újvidéki maratonon októberben, voltunk Mórahalmon is futni és ott még Lili és Zsombor is rajthoz állt a 700 méteres távnál, amiért cserébe a mórahalmi gyógyfürdőbe kaptunk belépőt, amit aztán nagy örömmel ki is használtunk.

Szilvia azt mondja, jó családi programok ezek a maratonok, hiszen ők mindenhová elkísérik a fiúkat, és így egy egész napos kikapcsolódás, szórakozás kerekedik belőle, amit mindenki nagyon élvez.

Az anyukát arról kérdezem, a négy férfi társaságában ők ketten Lilivel milyen anya-lányos programot tudnak kitalálni, mi az, ami őket kettejüket felvillanyozza.

– Lili leginkább azt kéri, hogy menjünk el csak mi ketten bevásárolni, egy kicsit nézelődni a boltokba, és igyunk meg valamit egy cukrászdában. Olyankor jót beszélgetünk, feltöltődünk, és jövünk haza a zsibongó fiúk közé. Én egyébként nagyon szeretem a színházi előadásokat, és az utóbbi időben el is jutottam néhányszor, volt, hogy Kornéllal, és akkor a gyerekekre a mama vigyázott, meg olyan is volt, hogy én mentem a barátnőmmel. Az a pár óra nyugalom nagyon jólesett, nagyon feltöltött. Egyébként otthon Márton és Lili már tudnak vigyázni a kis Miklósra. Míg Zsombit elviszem az oviba, rájuk bízom a kicsit, vagy ha el kell szaladnom valahová bármilyen ügyet elintézni, tudom, hogy jó kezekben hagyom itthon a kicsit. Persze ez nem lehet hosszú idő, de fél órát-egy órát abszolút rájuk lehet bízni, és szívesen is segítenek.

Arról is beszélgetünk, hogy tervezték-e, hogy nagy családjuk lesz, és mindketten leszögezik, hogy sosem tervezték a gyerekeket, inkább mindig elfogadták, és örültek az érkezésüknek. Szilvia szerint talán az volt dilemma, hogy kettő után legyen-e még további testvér, de miután Zsombi megszületett, Miklós érkezése már nagyon egyértelmű volt.

– Mindig úgy gondoltuk – mondta Kornél – hogy ahol elfér három, ott jut minden a negyediknek is.

Szóba kerül a nagycsaládok támogatása, és Szilvia kihangsúlyozza, hogy nagyon jól jön, hogy Miklós után tíz évig havi tizennyolcezer dinárt utal havonta az állam, ez ugyanis nagy segítség, és lehet rá számítani. Kornél ehhez kapcsolódva megjegyzi, hogy azért egy hosszabb távú támogatásban is részesíteni kellene az ilyen nagy családokat, és felvillantja, mennyivel imponálóbbak a magyarországi lehetőségek, de gyorsan hozzá is teszi, hogy végül is, nem azért lesz az embernek gyereke, hogy bárkitől támogatást reméljen érte, és, hogy ezért nem hagynák el a szülőföldjüket. Kornél, mint a közigazgatási hivatal dolgozója tudja, hogy Zentán van ún. nagycsaládos kártya, melyet igényelni lehet, és akkor az több helyen is kedvezményre jogosítja fel őket, de még nem igényelték, habár nem ártana, mert pl. a színházban is lenne tíz százalék kedvezményük, ami az ilyen színházkedvelőknek jól jönne.

Takácséknál folyamatosan téma, hogy költözzenek-e házba, keressenek maguknak egy tágasabb otthont, viszont azt mondják, annyi előnye van ennek a lakásnak, hogy nem biztos, hogy egy nagy ház megérné a változtatást.

– Ezek között a háztömbök között van egy szinte teljesen zárt udvar játszótérrel és a szomszédos házakban nagyon sok barátjuk lakik a gyerekeknek, és vannak olyanok is, akik hozzánk hasonlóan négygyermekesek. Ha ide lemegy valamelyik játszani, tudom, hogy jó helyen van, a forgalmas út távolabb van, és ha a szomszéd gyerkőcök is lejönnek, nagyon jól elszórakoznak. Közel van az óvoda és az iskola is, meg nagy úr a megszokás is, és a lakás nyújtotta kényelem. Nyáron az a szerencsénk, hogy van egy hétvégi házunk a Halász csárda üdülőtelepen és oda sokat lejárunk, egész napokat töltünk ott, ott főzünk, ott is vannak barátaink, és ott a Tisza is, amiben imádunk úszni. Persze azért mindig bolygat bennünket a házvásárlás gondolata, és már volt, hogy meg is néztünk egy házat, de azonnal tudtuk, hogy az nem ránk várt. Talán majd egy következő – zárta le Kornél.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás

Nyitókép: A nagy család örömforrás – vallják Takácsék (Homolya Horváth Ágnes felvétele)