Lélegezni a közösséggel

Hallottunk rólad, vártuk, hogy megismerjünk! – ha jól emlékszem, ezekkel a szavakkal üdvözölte Temerinben egy fiatalember Mitru Barbarát, a Kárpátaljáról érkező Petőfi-ösztöndíjast, ám nem egy hivatalos fogadtatás alkalmával, hanem egy hétköznapi, mondhatni prózai helyzetben. Történt ugyanis, hogy Barbara december elején költözött korábbi állomáshelyéről, Tiszakálmánfalváról új helyére, Temerinbe, ahol az újrameszelt lakásban a mosógépet igen hiányolta. Nem volt rest, elégségesnek bizonyuló szerb nyelvtudásával a Facebookon könnyűszerrel talált egy használtat, és ugyanaznap este már meg is köttetett az alku, sőt, fiúk is akadtak, akik készségesen betessékelték a masinát a következő fél évre szóló helyére.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen – állapította meg Barbara, akiről ez a történet sokat elárul. Ha nem lenne tettre kész és céltudatos, akkor talán még mindig várakozna a mosógépre, és minden bizonnyal a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett Petőfi Sándor-program ösztöndíjpályázata sem ragadta volna magával.

Szülővárosa, a román határ közelében levő ukrajnai Aknaszlatina szórványtelepülésnek számít, így nem jelentett nagy változást számára, hogy ismét szórványba került. Egyébként Kárpátalja legkeletibb magyar tannyelvű iskolájában, az Aknaszlatinai Bolyai János Középiskolában érettségizett, majd az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetén matematika szakon végezte el az alap- és a mesterképzést. Még csak huszonhárom, de tanulmányain kívül érkezett dolgozni is: egy ungvári nyelviskolában tanította a magyart, mint idegen nyelvet, majd kíváncsi és kalandvágyó személyiségéből kifolyólag, az ösztöndíjnak hála Vajdaságba került, és a folyó tanévben a második ciklusát tölti köreinkben.

Tapasztalatairól, terveiről kérdeztük.

Milyen tervekkel érkezett vissza Vajdaságba?

– Második évemet kezdtem, s velem együtt Nagy Karina, aki Nyugat-Bácskában, Zomborban szolgál, és Szabó Nóra, aki a harmadik ciklusát kezdte Maradékon és környékén, azaz Szerémségben. Eddig legfeljebb két ciklust tölthetett el az ösztöndíjas, idén ezt megtoldották, így már harmadszor is pályázhatunk. Volt, aki élt a lehetőséggel, ami nem csoda, hiszen kilenc hónap kevés ahhoz, hogy komolyabb eredményt mutassunk fel a munkában. Az említetteken kívül a többiek újak közöttünk, és számunk is nőtt, a hét helyett immár kilencen vagyunk. Tartjuk a kapcsolatot, segítjük egymást, közös programokon törjük a fejünket, tanácsot kérünk egymástól. Külső szemmel talán magányos ember benyomását keltjük, de ez közel sincs így, mert állandó kapcsolatban vagyunk egymással. Azt gondolom, hogy jó csapat tartózkodik most Vajdaságban.

A célkitűzések nyilván nem változnak az újabb állomáshelyen sem. Mégis mi az, amire igazán büszke?

– Természetesen továbbra is a megmaradt magyar közösségek támogatása a feladatom. A közösség miatt vagyok itt, és azért, hogy felmérjem az igényeiket. Mozgatórugó próbálok lenni, hiszen az a legfontosabb, hogy a fiatalok ne veszítsék el a motivációt. Igazából az volt a legnagyobb kihívás, hogy megtudjam mi is az, amire szükségük van. Örömmel tölt el, hogy befogadtak Tiszakálmánfalván, és remélem így lesz Temerinben is.

Az elmúlt időszakban jó volt a vegyes kórus tagjának lenni, élvezetes a Gubancolók tánccsoportból megalakult az azonos nevű leánykórussal dolgozni, hasznos volt az általános iskolában a napközis foglakozásokba, a házi feladatok megoldásába besegíteni. A legnagyobb sikernek mégis azt tartom, hogy létrehoztuk a Varázslók nevű ifjúsági csoportot Tiszakálmánfalván. Azért tartom ezt nagy sikernek, mert olyan nemzeti ünnepek méltatására is sort kerítettünk, amelyek megünneplése az évek során elhalványult az egyesületben. Vannak olyan fiatalok, akik a Varázslók csoportnak köszönhetően tértek vissza az egyesületbe. Bárhogy is, nagyon készültünk a karácsonyi műsorra, szerintem színvonalas lett. Szeretném, ha mindez, amit közösen elkezdtünk, megmaradna, hogy a folytatás akarása megmaradjon az itteniekben.

Némi tapasztalattal gazdagodva fog minden bizonnyal Temerinben a munkához, s ebben nemcsak az lesz benne, amit otthonról hozott, hanem az itt szerzett tapasztalat is.

– Mielőtt ideérkeztem volna, voltak vajdasági barátaim, különböző Kárpát-medencei táborokból, rendezvényekről, viszont a Petőfi-program olyan komplex program, melynek köszönhetően kezdek ráérezni az itteni közösségre. Ez a program akkor is újdonságokat hoz az ösztöndíjas számára, ha a második évét kezdi, és akkor is, ha csak települést vált, vagy ha új emberekkel ismerkedik, dolgozik. Temerinben kevés ideje tartózkodom ahhoz, hogy fel tudjam mérni, hol tudok segíteni, illetve mi valósítható meg a terveimből. El tudom képzelni, hogy egy-egy esetleges közös program által összébb tudjuk fűzni a dél-bácskai helységek magyarságát, és a közösségépítésen és -megtartáson eredményesen dolgozhatunk. Nekünk, ösztöndíjasoknak törekednünk kell a nyitottságra, és lélegezni a közösséggel, de mégis kívülállónak maradni. Hogy mindabból a tapasztalatból, amit magunkba szívunk, otthon mit és hogyan tudunk hasznosítani, még nem tudom, de biztosan bölcsebbek leszünk. Én már most másként látom a világot, mint ideérkezésem előtt.

Tiszakálmánfalván, Temerinen túl is mind több helyen bukkan fel. Legutóbb Bácsfeketehegyen a békelángátadó ünnepségen láthattuk.

– Megtisztelő számunkra, hogy bennünket, Petőfi-ösztöndíjasokat is meghívtak a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség Központi Betlehemi Békelángátadó Ünnepségére. Az eseményt megelőző rövid műsorban léptünk fel a Bácsfeketehegyi Művelődési Egyesület tamburazenekarával, Merkovity Anna fiatal népzenésszel, és Szabó Nóra Petőfi-ösztöndíjassal. Nórával csókai népdalokat adtunk elő, ami valójában egy petőfis produkció, amivel már felléptünk hárman Magyarcsernyén Biró Lászlóval, aki ezúttal nem tudott velünk tartani.

Mennyire sikerült megismerni Vajdaságot, az itt élőket?

– Ideérkezünkkor, szeptemberben Szabadkán töltöttünk néhány hetet, miközben alkalmunk adódott megismerni a szórványközpontokat. Hatalmas élmény volt Doroszlón a zarándokhely, amiről akkor azt gondoltam, hogy soha többé nem láthatom, de mégis, idén szeptemberben ismét megadatott számomra, ott lehettem. Vajdaság nem nagy terület, mégis rendkívül különböznek egymástól a települések. Számomra az a különleges benne, hogy a székely, de a palóc leszármazottak is fellelhetők, Bánátban őző nyelvjárásban beszélnek, Bácsfeketehegyen kun leszármazottakkal találkozni… Tiszakálmánfalván alig hallani az utcán magyar szót, 25 kilométerrel északabbra, Temerinben pedig a pékségben is anyanyelvemen kérhetem a kenyeret. Aknaszlatinán sem él már a magyar nyelv elevenen, itt pedig a buszállomáson is kérdezősködhetek anyanyelvemen. Ha nem értenek, akkor sem néznek rám ferde szemmel.

Vannak-e szembetűnő különbségek, hasonlóságok a kárpátaljai és az itteni szórvány között?

– Kárpátalján az utóbbi hat-hét évben több lehetőség adódik a néphagyományok, a népzene, a néptánc világának „felfedezésére”. Viszont ez is egy lassú folyamat, és nem mindenütt egyforma. A szórványvidéken magától értetődően kevesebb a lehetőség, az érdeklődés. Ha Beregszász és környékét vesszük figyelembe – ahol nagyobb koncentrációban él a magyarság –, ott sokkal inkább meg tudják élni az emberek a hagyományainkat, de ahogy utazunk keletre, egyre kevésbé.

Egyébként azt hiszem bőven vannak hasonló gondjaink: elvándorlás, szegénység, a nemzeti „széthúzás”, a vegyes házasságok kérdése, amire ott sem ismerik az egyértelmű választ. Otthoni tartózkodásom során vannak, akik őszintén érdeklődnek, hogyan viszonyulnak a vajdaságiak mindezekhez az élethelyzetekhez.

Talán fellengzősen hangzik, de meg kell kérdeznem, hogy a sok megpróbáltatás ellenére él-e a kárpátaljai magyar közösségben a megmaradásba vetett hit?

– Otthon nagyon érezni, hogy a magyarság alappillérei az óvoda, az iskola, és a templom. Sok támogatásban részesülünk, és igazából minden lehetőség adott ahhoz, hogy a gyerekek magyar környezetben tanuljanak, ennek ellenére még mindig akadnak olyan szülők, akik az ukrán nyelvű iskolába íratják gyereküket. Fordított példák is vannak az utóbbi időben, amikor magyarul nem beszélő családok magyar nyelven taníttatják gyereküket, annak reményében, hogy a magyar nyelvtudással könnyebben boldogulhatnak, mint uniós állampolgárok.

Azt gondolom, hogy megvan a hit a megmaradásban. Sok fiatal, sőt idős is külföldre ment, de vannak mozgatórugók a közösségben, akik példát mutatnak, akik nem adják fel akkor sem, ha hárman nézik meg az előadásukat, vagy öten jönnek el szemetet szedni. Én azokat sem ítélem el, akik elmentek, mert nem ismerjük az okokat. Legnagyobb tiszteletem és nagyrabecsülésem mégis azé, aki kitart, és ott él, ahol született. Legtermészetesebb helyünk a világon az, ahova születünk.

És külső szemmel látja-e bennünk, vajdaságiakban a távlatokat?

– Én látom a vajdaságiakban azt a hitet, ami a megmaradáshoz kell. Nagy támogatás érkezik az anyaországból és nem hiányoznak a pillérek sem, mint a Magyar Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség.

Azt látom, hogy a legtávolabbi, legkisebb közösségeket is támogatják, bármiben, bármikor. És a mi, a Petőfi-ösztöndíjasok és mentoraink munkáját is könnyítik, jól együtt lehet működni.

Gazdag és sűrű decemberi-adventi program után karácsonyra haza utazott.

– Igen, mindig jólesik hazatérni. Aknaszlatinán nem él a házról házra járós betlehemezés szokása, mint itt. A betlehemes előadásukat az iskolások a templomban mutatják be. Karácsonyfa természetesen van, de szenteste előtt néhány nappal feldíszítik. Szentestén, vacsora után éneklünk, kántálunk, és jön a Jézuska, vagyis jöhet az ajándékozás. Utána együtt megyünk az éjféli misére.

Számos kezdeményezés van Kárpátalján is a hagyományok újjáélesztésére. A Hagyományok Háza például sokat tesz azért, hogy fellendítse ezeket a szokásokat, egyre több képzést nyújtanak. Úgy gondolom, mindez nagyban hozzájárul a magyar kultúra megőrzéséhez és megerősítéséhez a régióban élők számára.