Egeresi Sándor politikus. Aligha van ember, még olyan is, aki kevésbé jártas a politikában, hogy ne ismerné nevét. Ne ismerné Sancit. Mindenki így szólítja. Közvetlen ember, soha sem zárkózott el a közvélmény elől, az újságírók mindig könnyen elérhetik, mindig talál időt arra, hogy akár egy kávé mellett elcsevegjen velük. Topolyai házában fogad, a házban, amely pontosan olyan, mint bármelyik ház a városban. A kis szobában, ahol a napjait tölti, amikor otthon van, egyszerű a bútorzat. Semmi pompa, semmi fényűzés. Egy ágy, két ülö alkalmatosság, asztal, szekrény, tévé. Kedves párja, Blanka kávét hoz nekünk, rágyujtunk.
– Úgy tudom, hogy tősgyökeres topolyai vagy.
– Tősgyökeres. A várost 1750-ben alapították. Ősöm, Egeresi Mihály, Mária Terézia hadnagya, nem az első, hanem a második negyven családdal érkezett ide. Itt kapott földet. Erdélyi származású volt. Anyai vonalon zentaiak és keviek őseim. Édesanyám lánykori neve Kecskés.
Kortyolunk a kávéból. Kint ugatnak a kutyák.
– Szüleidről mit tudhatok?
– Édesapám a második világháború alatt Szabadkán, a magyar fiúgimnáziumban tanult. Édesanyám varrónő volt. Sajnos, már egyikük sem él. Én 1964-ben születtem. Van egy nővérem. Nem voltunk szegények, de gazdagok sem, mégis mindenünk megvolt. Szép, boldog gyermekkort élhettünk mindketten. Nem tudtuk, hogy apai nagyapámat negyvenkét évesen 1944-ben kivégezték. Erről nem beszéltek előttünk, gyerekek előtt a családban. Anyám csak annyit mondott, hogy a nagytata eltünt. 1989-ben, amikor már 25 éves voltam, és már benne voltam a politikában, tudtam meg a részleteket. Akkor is úgy, hogy Matuska Márton felkereste apámat, aki megmutatta neki, hogy hol vannak a tömegsírok. Ekkor tudtam meg, hogy a szeméttelep melleti lápos területen van a nagytata. Ott másmilyen színű a föld. Apám 15 éves volt, amikor apját kivégezték, én 25 éves koromban értesültem arról, hogy mi történt vele ás 39 éves, amikor 2003-ban aláírhattam a kollektív bűnösség eltörléséről szóló törvényt. Óriási elégtétel volt ez számomra.
A szomszédos szobából előjön Róbert fia, egy szál cigarettát kér, majd Dánielt üdvözlöm, aki a városba indul. Apja megkéri, hogy hozzon neki egy doboz cigarettát. Sanci most nem szivarozik, azt mondja nem tellik rá a családi költségvtésből.
– Dániel 22, Róbert 26 éves. Egyikük sem követi apjuk nyomdokait – mondja Sanci mosolyogva. Szemráhányás nem érződik hangjából.
– Te hány éves voltál, amikor elkezdtél a politikával kacérkodni?
– Már középiskolás koromban. Édesapámmal sokat beszélgettünk a politikáról. Kedveltem a történelmet, a társadalmi tudományokat. Szerettem olvasni. Jó tanuló voltam. Oláh Lajos volt az osztályfőnököm, aki marxizmust és szociológiát tanított. Látta, hogy érdekel a politika. A nyolcvanas évek elején, nyolcvanban, vagy nyolcvanegyben, a németországi parlamenti választások során kiállított a táblához, és azt mondta „Sanci, magyarázd el a többieknek, hogy milyenek a választások”. Ekkor már aktív voltam az ifjúsági szervezetben. Tudod, akkor az egypártrendszer dívott, a kommunizmus, szocializmus. Természetesen én is párttag voltam, el kell azonban mondanom, hogy nagyon vallásos családban nőttem fel. Végigjártam a hittant, az elsőáldozást, a bérmálkodást. A mai napig, sőt, ahogy öregszem egyre inkább kötődök a jóistenhez.
Ecsuklik a hangja. Hallagtunk. Iszok a kávémból, újabb cigarettára gyújtok.
– Megünnepeltük az egyházi ünnepeket, minden karácsonykor mentünk az éjféli misére. Emlékszem, hogy ifjúsági elnök voltam, amikor karácsony napján reggel hét órakor behívtak a komitétba. Álmos voltam, alig kelltem fel, de bementem. Tudtam miért keresnek. „Sanci, hol voltál az éjszaka”, szegezték nekem a kérdést. „Az éjféli misén”, válaszoltam. „Tudod-e te azt, hogy ez mit jelenthet számodra?”, mondták. Persze, hogy tudtam, de nem törődtem vele. Továbbra is eljártam az éjféli misékre, és manapság csak megmosolyogni tudom azokat az emberek, akik annakidején megdorgáltak, most pedig velem együtt ülnek a templomban.
– A rosszakariód azt mondják rólad, hogy több pártot váltottál. Igaz ez?
– Arra a szintre soha sem süllyedtem, hogy ilyen és hasonló állításokkal vitázzak, hogy igazoljam magam. Tagja voltam a kommunista pártnak. Amikor kiléptem, apám nagyon boldog volt. Topolyán az ifjúsági szervezet és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga egyesült, ekkor a Ligának lettem a tagja. Már a kezdetben láttam, hogy topolyai viszonylatban ez a párt nem az, amire én számítottam. Nem léptem ki belőle, hanem egyszer – mert elveszett a névsor -, újra kellett regisztrálni, és ezt nem tettem meg. A történelmi VMDK-ban voltam egy évig, mert akkor ennek az érdekszervezetnek komoly szerepe volt a magyarság megmaradása szempontjából, és úgy éreztem, hogy ott a helyem, de amikor megalakult a VMSZ, azonnal a tagja lettem. Méghozzá az alapító tagja, könyvecském száma 0008-as. Harminc évesen a VMSZ első ügyvezető alelnökének választottak. Politikai pályafutásom tulajdonképpen ekkor kezdődött.
– Nem valami jó körülmények között.
– Hát nem. Jött a háború, a szegénység. Annak a generációnak a tagja vagyok, amelynek a 10 legszebb évét elvette a miloševići kor. Nagyon rossz időszak volt életünkben, ekkor nősültem, ekkor születtek gyermekeim. Mindezt csakis azért tudtam túlélni, mert fiatal voltam, tele energiával. A joghurtforradalmon edződtem, majd az ellenzéki politizálásban. Háborúellenes tiltakozásokat szerveztünk. Topolyán és környékén aláírást gyüjtöttünk a békéért. 15 800 aláírás gyűlt össze. Akkor már tartományi képviselő voltam. Levittem a névsort Újvidékre, Radoman Božovićnak. Ő volt a helytartó. Tettem, mindezt a VMSZ színeiben. Mindent, amit a politikában elértem, ennek a pártnak köszönhetek. Vatikáni ügynöknek neveztek, meg CIA ügynöknek. Nem érdekelt. Elmentem Belgrádba is az aláírásokkal Ante Markovićhoz. Dudás Károllyal békekoncertet szerveztünk a topolyai tó partján. Tízezer embernek szólt a zene. A következményekre nem gondoltam. Pedig volt következménye. 91-ben, fiatal, ellenzéki képviselő voltam, amikor megkaptam a katonai behívót. Karácsony előtt néhány nappal. Sem katonaruhám nem volt, sem beosztásom. 92 január 6-án kellett jelentkeznem a topolyai kaszárnyában. Kaptam ruhát, beosztást. A bezdáni hídhoz vittek. Ott voltam egy hónapig. Amikor visszaértem, tiltakozásomat fejeztem ki a parlamentben, majd ismét kaptam behívót. Ezt megtették velem háromszor. Végül már csak a topolyai laktanyába vittek. Később rájöttem, miért tették mindezt velem. Azt gondolták, hogy majd külföldre menekülök. Megfordult ugyan a fejemben, de akkor már Magyarország felé csak a zöldhatáron lehetett volna elhagyni az országot, ám annyira bátor nem voltam, hogy ezt megtegyem. Mehettem volna Macedónia felé, de nem mentem. Képviselői immunitás akkor nem volt, később, a bombázások ideje alatt, amikor már hivatásos képviselő voltam, élhettünk az immunitás jogával. Mesélhetnék sok rosszról, ami pályafutásom alatt ért, de én a rosszat félreteszem, nem foglalkoztat különösebben, inkább a jóról beszélek.
– Mint például?
– Életem egyik legszebb élménye a pápánál tett látogatásom volt. A jóisten azt a lehetőséget adta nekem...
Hangja ismét elcsuklik, könnyeivel küszködik. Várok, hogy folytassa. Mély levegőt vesz, majd rágyújt.
– Gyerekkoromban, tizenkét éves lehettem, amikor megálmodtam, hogy egyszer a pápához eljutok. Hogy ez honnan jött, ne kérdezd. 2011-ig ez az álom időnként előjött. Ebben az évben Hódságon voltam a dunamenti német áldozatok megemlékezésén. Többek között jelen volt a Zollitsch úr, freinburgi érsek is, akiről később tudtam meg, hogy Benedek pápa lelki barátja. A megemlékezés után elmentünk egy ebédre. Ott volt Hocsevár bíboros, Pénzes püspök, Németh püspök. Beszélgettünk. Mellékesen megemlítettem nekik gyerekkori álmomat. Erre az érsek úr azt monda, hogy Sándor, ez megvalósítható, majd megbeszéli a nuncius úrral. Nem hittem a fülemnek, de két hét múlva eljött hozzám a nuncius és megkérdezte, hogy melyik nap felel meg, november 11-e vagy 25-e? Szerdai nap volt mindkettő, ugyanis szerdánként tart a pápa audenciát, akkor fogadja a világi és az egyházi máltóságokat. A közelebbi dátumot, november 11-ét választottam. Ez valamikor júniusban történt. Alig múlt el egy hónap, egy vatikáni bíborostól kaptam egy levelet, amelyben írta, hogy november 11-én a pápa fogadni fog, és két nappal előtte vegyem fel az akreditációmat. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire örültem. Izgatottan vártam a napot.
– Akkor képviselőházi elnök voltál.
– Igen, de a pápához magánemberként mentem. Két nappal a fogadás előtt ott voltam. Nagyon izgultam. Nekem már régóta nincs lámpalázam, de akkor volt. Olyannyira, hogy az audencia előtti másfél órát ültem a szállodai szobám vécéjén. Egy órával a kitűzött időpont előtt meg kellett jelennem. Összeszedtem minden bátorságom. Szép volt az idő, 23 fok. A pápa trónja a Szent Péter bazilika bejáratánál volt felállítva. Magyarul köszöntött, de németül beszélgettünk. Megfogta két kezem, és a szemembe nézett...
Emlékei könnyeket csalnak szemébe.
– Felejthetetlen volt. Soha sem éreztem olyan energiát magamban, mint akkor. Éreztem, hogy abban a tizenöt percben, ameddig velem volt, senki más nem létezik számára a világon csak én.
– Miről beszélgettetek?
– Érdeklődött a vajdasági magyarok felől. Elmondtam neki mindent, átadtam családom, a vajdasági magyarok üdvözletét. Közöltem vele, hogy szeretném, ha ellátogatna Szerbiába, a Vajdaságba. Ez nem tőle függ, mondta. Penovác Endre a topolyai templomról készült festméynét vittem neki ajándékba. Úgy adtam át, hogy ez a topolyai katedrális. Katedrális, kérdezte, ő erről a katedrálisról nem tud. Még nem az, válaszoltam, de ő tehet róla, hogy az legyen. Mosolygott a válaszomon. Én egy pápai pecséttel ellátott szent olvasót kaptam tőle.
Előveszi táskájából, megmutatja.
– Ez mindig nálam van, mindenhova viszem magammal. Politikai pályafutásom során találkoztam köztársasági elnökökkel, európai parmenti kéviselőkkel, nagyon sok ismert személlyel, de ez a találkozás felülmúlt mindent.
– Tulajdonképpen a politikának köszönheted, hogy megvalósult gyerekkori álmod.
– Igen, annak.
– Az az ember, akinek megvalósul álma, boldognak, elégedetnek mondhatja magát.
– Az vagyok. Amit megtehettem, megtettem. Magasabbra már nem vágyok. Még van tíz évem a nyugdíjig, addig teszem a dolgomat. Nagyon sok ötletem, elképzelésem van, amit meg szeretnék valósítani, de a fiataloknak is át szertném adni tudásom. Ahogy annak idején átadta nekem tudását Csubela Fernc, Kasza József és most Pásztor István. Ettől a három embertől nagyon sokat tanultam.
A nyugdíj még odébb van, erről nem faggatom. Inkább megnézzük fotóit, átlapozunk két albumot. A képeken politikusok, különböző színhelyek, közöttük a Vatikán és a pápa. Előkerülnek a csaldi fényképek is. Egy fekete-fehér fotóról egy szúrós tekintetű kisgyerek mosolyog rám.
