Nagybecskereket ma is a „sportok városának” mondják. De ez inkább a múltról szól, amikor is számos országos bajnoka, és a világversenyeken, az olimpiákon is sikerrel szereplő versenyzője volt. Így a vízi sportokban is élen járók voltak. Elsősorban a becskereki vízilabdázók, úszók, kajakosok. Aztán az idő múlásával – mint ahogy nem sokat törődtek a városon áthaladó Béga folyóval sem –, úgy a vízi sportok is lassan háttérbe szorultak.
Aztán valamikor egy évtizeddel ezelőtt a kajak szerelmesei úgy döntöttek, hogy megpróbálják visszahozni ennek a szép sportnak a hírnevét a Béga menti városba. A Begej kajakklub edzői és kajakosai azóta is szorgalmasan dolgoznak. Az eredmények sem maradtak el.
– Több jó versenyzőnk van, annak ellenére is, hogy nem a legjobb feltételek mellett dolgozunk. Megvan a szükséges sportfelszerelés, de télen gondjaink vannak a fűtés miatt. A versenyzőink azonban bírják a megpróbáltatásokat, szorgalmasan edzenek. A tavalyi volt az egyik legsikeresebb évünk: különböző kategóriákban 9 érmet szereztünk az országos bajnokságon. Négyen pedig a válogatott-jelöltek szélesebb listájára kerültek. Orbán Beatrix, Biljana Vukov, Nikolina Margić és Nikola Kovačević meghívást kapott a válogatott edzőtáborába. Szerbiában sok jó versenyző van, de úgy gondolom, hogy fiataljaink, folyamatos és kemény munkával, bekerülhetnek a válogatottba és eljuthatnak a juniorok és a fiatalabb szeniorok idei moszkvai Európa-bajnokságára – mondja Srđan Đorđević edző.
A muzslyai Orbán Beatrix hatéves korában, a bátyjával kezdett el a becskereki kajakosok edzéseire járni. Bátyja, Vilmos, azóta az egyetemet választotta az aktív sportolás helyett, Bea viszont annyira megszerette ezt a sportot, hogy immár a klub egyik reménysége lett.
Egyéni sportokban fontos a szülői háttér, a támogatás, a biztatás. A kajakozásban talán erre még inkább szükség van. Mert látva a februári hidegben a Bégán a fiatal leányt, aki 10–12 kilométernyi kajakozás után a vízből kijőve egy hideg edzőterembe megy és még ott is gyakorlatozik, ahhoz nagy akarat, de biztatás is kell. Vannak szülők, akik ilyenkor a „mindenképpen legyen sportoló a gyerekemből” elvet alkalmazzák, aminek nincsen mindig szerencsés vége. Beatrixot nem kell biztatni.
– Minden spontánul történt. Bea a bátyjával kezdett járni a klubba. Mondhatom, hogy kezdetben „nem volt annyira oda”, de több barátnője is elkezdett járni, és ő is megszerette, elkezdett rendszeresen edzésekre járni, majd versenyezni is. Mi, szülők pedig támogatjuk, ameddig csak ő maga is úgy gondolja, hogy számára ez fontos. Mert a kajakozás nagyon sok munkával és lemondással jár. Aki ezt közelről nem látja, aki nincs benne, az ezt nem érzékeli. Reggel hét órától egész tízig, fél tizenegyig edz, dél van mire hazaér. Utána az iskolába megy. Nekünk nagyon kell támogatnunk ebben, mert ez máskülönben nem működik. Csökken az önbizalom, a gyerek olyan stádiumba kerülhet, hogy azt mondja, hogy „most már nem bírom tovább”, sem fizikailag, se pszichikailag. Hogy neki hogyan sikerült a nehéz pillanatokban mindig tovább lépni, azt csak ő tudja. A mi feladatunk elsősorban az, hogy elhozzuk az edzésekre, időt kell szakítani a versenyekre. Nincs ünnepnap, nincs szabad vasárnap – meséli az édesanya, Orbán Márta.
Beatrix nem panaszkodik. Mintha nem is ő végezné a nehéz napi edzéseket és nem tapasztalná a nem éppen megfelelő klubbéli feltételeket.
– Ami fontos, az nagyjából megvan, és meg is adják az edzők. Próbálkoznak, hogy minél jobb feltételeket biztosítsanak ebben a klubban. A csónakok, amiket magunk veszünk, vagyis a klub is amiket vesz, azokat mindig úgy nézzük, hogy minőségiek legyenek, hogy néhány évet kibírjanak. Az áruk ezer eurónál kezdődik. A Nelo gyártmányú pedig akár két-háromezer euróba is kerül. Hetente mindennap legalább kétszer van edzésünk, szombaton és vasárnap egyszer. A szabadnapot, ha van, akkor azt hétfőre teszik. Ez azt jelenti, hogy keddtől péntekig naponta mindig két edzés van és legalább tíz kilométert le kell menni minden edzéskor. Az a minimum – meséli Bea.
Beatrix elsősorban az edzésekre összpontosít. Egyesben és párosban versenyez, párban pedig Biljana Vukovval. Mint meséli, az első sikerét is párosban érte el. Másodikak lettek egy versenyen, de mint mondja, akkor még evezni sem tudott jóformán. Pár centiméterre vesztették el az első helyet, de számára az nagy élmény volt.
– Az ötszáz méteres távot szeretem, de bevállalom az ezer métert is. Az ötezer már nekem túl hosszú. Aki bevállalja ezt a sportot, az készüljön fel arra, hogy megterhelő tud néha lenni. Nem abból áll, hogy elmegyünk és evezgetünk pár kilométert, hanem igenis vannak kemény edzések. Az evezés mellett futunk, úszunk, edzünk az edzőteremben. Viszont hogyha egy lánynak van kitartása, összpontosítási képessége és versenyszelleme, akkor neki való ez a sport. Mi nemcsak mások ellen, hanem az idő ellen is versenyezünk, és sokszor századmásodpercek döntenek a helyezésről – mondja a kajakoslány.
Beatrix múlt pénteken társaival elutazott a válogatott edzőtáborába, a bosznia-hercegovinai Trebinjeba, ahol március hetedikéig tartózkodik. Indulása előtt beszélgettünk vele szülővárosában.
– Ez számomra nagyon fontos, mert nyolc év alatt ez az első év, hogy idáig eljutottam. Tavaly is szerettem volna az olimpiai reménységek versenyére eljutni, de kisebb gondok akadtak és akkor nem sikerült. Mindig vannak bukások, de utána mindig új lappal indulunk – összegzi eddigi tapasztalatait.
A folyamatos és megterhelő edzésiramot nem könnyű összeegyeztetni a tanulással. Beatrix a nagybecskereki Gimnázium első osztályának kitűnő tanulója. Mint mondja, kezdetben ez nem volt könnyű.
– Egy idő után azonban az ember hozzászokik testben és fejben is minden körülményhez. Megszokja, hogy mikor és hogyan kell tanulni, és nekem ez már annyira nem nehéz. Az edzőtábor miatt az iskolából most kimaradok ugyan, de biztos, hogy be fogom pótolni, mert magammal viszem a füzeteket és a tankönyveket, nyilatkozta indulása előtt a nagybecskereki sport egyik új reménysége.
