Dédanyám a múlt század elején született Zentán, az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Hogy hogyan élte meg az első világháború végét, a szerb hadsereg bevonulását, az impériumváltást és a trianoni békeszerződés aláírását, arról csak találgatni lehet, hiszen naplót nem vezetett, és a család többi nagy öregjéhez hasonlóan nem osztott meg velünk semmit akkori élményeiből. A háború megrázkódtatásai talán olyan mély nyomot hagytak az emlékezetében, hogy arról nem is lehetett volna beszélni.
1918 tavaszán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a monarchia el fogja veszíteni a háborút. Hogy ez Magyarország területi integritására nézve milyen következményekkel fog járni, azt még nem lehetett biztosan tudni. Mindenesetre már ekkor megkezdődött az elvándorlás: előbb azok mentek el, akik nem Zentán születtek, később a jómódú értelmiség követte őket, végül mások is egyre többen eladták a házukat, hogy Magyarország olyan településére költözhessenek, ami biztosan Budapest fennhatósága alatt marad.
Ősszel a politikában járatos és a világban zajló eseményeket ismerő emberek számára egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a háború súlyos következményekkel fog járni Magyarországra nézve, bár pontosat még ekkor sem lehetett tudni. Szeptemberben még arról írt a Délmagyarország, hogy dr. Kelemen Béla főispán tervei szerint Zenta Szeged megyéhez fog tartozni, az ekkoriban regnáló I. Károly császár október 16-án kelt manifesztuma pedig Ausztriát szövetséges államként képzelte el, a célt pedig a haza újjáépítésében határozta meg, külön hangsúlyozva, hogy Magyarország megőrzi területi integritását. Másnap adta hírül Tisza István miniszterelnök a háború elvesztését, a Károlyi-kormány pedig a hónap végén azt jelentette be, hogy Magyarország mindenképpen megőrzi területi egységét.
A hosszú évekig tartó háborúskodás következményeként 1918-ban a lakosságnak magas inflációval és árucikkhiánnyal kellett megküzdenie. Az Összetartás nevű zentai lap egy szeptemberi számában számolt be arról, hogy pár nappal korábban 100 mázsa cukor érkezett a kiskereskedőkhöz, amit a lakosság még áron fölül adva is gyorsan szétkapkodott, nem is jutott mindenkinek. Az élelmiszer-ellátás hiányos voltával némely kereskedők visszaéltek, és jóval áron felül adták a termékeket, amit a szűkösségben élő lakosság kénytelen volt drágán is megvásárolni. De nemcsak élelmiszerből volt hiány: a lap arról is írt, hogy a cipőközpont értesítése szerint hamarosan cipőbőr érkezik a városba, máskor pedig arról számoltak be, hogy az olaj- és zsiradékügyi bizottság négy métermázsa gyertyát utalt ki a városnak.
Gyakoriak voltak a rendbontások: lopás, verekedés, rablás, fosztogatás egyaránt előfordult. A háború elvesztése, az általános bizonytalanság, a közbiztonsági és közélelmezési problémák mellett a lakosságnak a Zentán októberben tetőző spanyolnátha-járvánnyal is meg kellett küzdenie. A helyi lapok is sokat foglalkoztak a témával. A betegség áldozatainak száma többszöröse volt más halálokokénak, a gyógyszertár a náluk kapható „sublimát szappant” hirdette a legjobb ellenszernek, egy népi gyógyászatban jártas jóakaró pedig a céklasaláta fogyasztását javasolta az Összetartás olvasói számára, ami elmondása szerint leviszi a lázat és gyógyítja a betegséget. Szintén az Összetartás írt arról, hogy a lakosság körében elterjedt nézet, miszerint alkoholfogyasztással legyőzhető a betegség, minden bizonnyal tévhit, ezért az érintettek iszákosság helyett inkább haladéktalanul forduljanak orvoshoz. Az ugyanebben az időszakban megjelenő Zentai Friss Ujság egy városi hirdetményt közölt, amiben a betegség tüneteit és a megelőzés módját ismertették. Az iskolákban szünetet rendeltek el, a mozikat, vásárokat az alispán a járványra való tekintettel bezáratta.
A MEGSZÁLLÁS IDEJE
A monarchia számára november 3-án ért véget a háború, amikor Padovában fegyverszüneti megállapodást írtak alá, két nappal később pedig a szerb hadsereg parancsot kapott arra, hogy megszállja a Szabadkától délre eső területeket.
A rendbontások, a fosztogatások, a rablások Zentán is egyre szaporodtak, ezért november 10-én a rend megőrzése érdekében 1500 fős nemzetőrséget állítottak föl dr. Kerekes Frigyes parancsnokságával. A lakosságot arra kérték, adjanak pénzt és élelmiszert a nemzetőrségnek. Az Összetartásban megjelent hirdetményükben a Zentán letelepedett idegeneket a város nyolc napon belüli elhagyására szólították föl.
A szerb (és kis részben francia) hadsereg november 16-án szállta meg a várost. Ez Zentán is fennakadások nélkül zajlott le. Molnár Tibor helytörténész szerint ez nem is lehetett másképp, hiszen a magyar kormány álláspontja nem támogatta a fegyveres ellenállást. Bár a padovai fegyverszüneti megállapodás (illetve annak a kiterjesztése az ekkor megszállt területekre) kikötötte, hogy a polgári közigazgatásnak a helyiek kezében kell maradnia, mivel ezt senki nem ellenőrizte, a magyar közigazgatás összeomlott. A megszállást követő napokban az új hatalom elvette a fegyvereket a magyaroktól, mégpedig nemcsak a katonait, hanem a vadászpuskákat, szuronyokat is. Később is végeztek ebből a célból házkutatásokat.
November végén a szerb városparancsnok, Gligorije Jovanović hirdetményt tett közzé, amelyben közölte, hogy a rendzavarásokat fegyverrel fogja megtorolni. Kijelentette, hogy a híresztelésekkel ellentétben a városban nincs mozgósítás, és nem akarják a fiatalokat Szerbiába vinni, emellett cáfolta, hogy a szerb hadsereg a városban található készpénzt összeszedi és Szerbiába viszi.
Az Egyetértés írta meg, hogy 1918 decemberében szerecsen katonák vonultak be a városba. A fekete bőrű katonák látványa akkoriban nem lehetett mindennapos, minden bizonnyal számot tarthattak a zentaiak érdeklődésére. Valahogy így lehetett ezzel az az asszony is, akinek a történetét a lap közzétette. Kozma József zentai asztalosmester felesége 1919 szeptemberében Szegeden egy egészséges kisfiúnak adott életet. Csakhogy a gyerek bőre napról napra egyre csak sötétedett, végül egészen fekete lett, az asszony pedig kénytelen volt valamiféle magyarázattal előállni. Mint mondta, amikor Zentára bevonultak a szerecsen katonák, ő azokat „nagyon meg találta csudálni”.
Hogy a történet valóban megtörtént-e, azt utólag nehéz eldönteni, de Molnár Tibor szerint könnyen elképzelhető, hogy ekkoriban valóban jártak fekete katonák Zentán. Magyarország egyes területeit ugyanis Románia és Jugoszlávia egyaránt meg akarta szerezni, de hogy a szövetséges államok közötti feszültség ne torkolljon tettlegességbe, francia csapatok elválasztó zónát képeztek a szerb és a román katonák között. A franciák Kanizsán állomásoztak, Zentán csak átvonultak, de közöttük szép számmal lehettek színes bőrűek is. Hogy Kozma Józsefnét elcsábította-e egy jóképű szerecsen katona, vagy pedig (háborúról lévén szó, egyáltalán nem szokatlan módon) nemi erőszak áldozata lett, az már sosem fog kiderülni.
VÁLTOZÓ IDŐK
Az elkövetkező időszakban fokozatosan lecserélték a tisztségviselőket. Mivel Zenta lakosságának túlnyomó többsége (1910-es adatok szerint több mint 90 százaléka) magyar volt, a pozícióba helyezett szerbek nemcsak, hogy jól beszélték a nyelvet, de a magyarokkal ápolt viszonyuk is barátságos volt; az már más kérdés, hogy a közigazgatáshoz mennyire értettek. A Magyarország nevű politikai napilap 1919. január 23-án írta meg, hogy Zentán elmozdították a magyar tisztviselőket, mivel azok mindegyike megtagadta a megszálló állam által követelt hűségesküt. Fölfüggesztésük után február elsejéig még be kellett járniuk a munkahelyükre, hogy betanítsák a helyükre kerülő új, szerb munkaerőt. A lap azt is megírta, hogy a megszálló hatalom nem kímélte azokat a szerbeket sem, akik jó viszonyt ápoltak a magyarokkal. Így Joca Vujić szerb földbirtokost „leszorították a működés teréről”, Gligorije Jovanović őrnagyot pedig Zomborba helyeztek át, miután följelentették a magyarsággal szemben tanúsított humánus viselkedése miatt.
A város január 16-án új polgármestert kapott Đorđe Vujić szerb földbirtokos személyében, akit a lap szerint úgy kellett rábeszélni, hogy elfogadja ezt a tisztséget. Nem is maradt ott sokáig: február 4-én lemondott, és helyére a korábbi polgármester, Szárich Géza került. A Jovanović őrnagy helyére kerülő alezredes a magyarokkal kevésbé volt jóindulatú, ő volt az, aki Orbán Károly gimnáziumi tanárt az Összetartásban megjelent szerbellenes cikkei miatt megbüntette. A tanárt a korabeli lapok szerint félholtra verték, de barátai segítségével Szegedre menekült. Az úton azonban megfázott, tüdőgyulladást kapott, és a szegedi kórházban elhunyt. Orbán Károlyra az Összetartás címlapon emlékezett, és életrajzát is közölték.
1919. március 12-én tartotta alakuló ülését a képviselő-testület helyébe lépő Nemzeti Bizottság. Ennek összetétele nem tükrözte ugyan a város nemzetiségi összetételét, de a magyarokat nem is zárták ki teljesen belőle, hiszen a hetventagú testületnek 40 magyar, 25 szerb és 5 izraelita tagja volt.
A megszálló hatalom az oktatásra is igyekezett rátenni a kezét, bár Zentán ez is nehézségekbe ütközött, hiszen a tanítók nem beszéltek szerbül, így a gyerekeket sem tudták ezen a nyelven tanítani. Ezen hiányosságuk fölött az iskolaigazgató szemet hunyt, csak arra kérte őket, hogy reggel, amikor belépnek az ajtón, „dobar dan”-nal köszönjenek. Hogy a tanítók ezt mennyire vehették komolyan, azt talán példázza Mezei Mihály esete, aki másnap reggel jó hangos „Adorján!” fölkiáltással köszöntötte az igazgatót – mert ennek legalább van értelme...
A tanítás ebben a tanévben egyébként sem volt zökkenőmentes. Ugyan 1918-ban is megkezdődött a tanév, de hol a spanyolnátha miatt, hol az impériumváltást övező általános fölfordulás miatt, hol meg a tüzelőanyag hiánya miatt kellett szüneteket tartani, ráadásul a tanítók elvándorlása (menekülése) miatt a tanárhiánnyal is meg kellett küzdeni.
A kulturális életre és a kikapcsolódásra a lakosságnak a háborútól és a megszállástól függetlenül igénye volt. Ezekben a hónapokban is tartottak színházi előadásokat, és a zentai Uránia mozi is vetített filmeket. Előfordult, hogy a megszállás következtében előadások maradtak el: Bethleni-Bruckner László zombori társulata kénytelen volt a demarkációs vonalon túlra, egészen Kőbányáig menekülni, miután a megszálló hatalom haladéktalan távozásra szólította föl őket. A társulat egyik tagja, Heltai Nelli zentai születésű volt, de néhány évvel később a magyar kultúra képviselőjeként őt sem látták szívesen a városban: szigorú megfigyelés alá helyezték. Miklóssy Gábor társulata sem tartotta meg Zentára tervezett előadását 1919 elején, mert az ő társulatának is menekülnie kellett.
ELVESZETT A REMÉNY
1919 decemberében még mindig sokan abban reménykedtek, hogy a demarkációs vonalból nem lesz magyar–jugoszláv határ. A Délmagyarország bizonytalanul ugyan, de egy új, Zenta alatt húzódó demarkációs vonal lehetőségét emlegette, és arról a szóbeszédről is beszámolt, hogy Bácska hovatartozásáról népszavazás dönthet. Pedig a párizsi békekonferencia legfelsőbb tanácsa már hónapokkal korábban meghatározta, hol fog húzódni a két ország határa.
A helyi magyar sajtót ekkoriban már erősen cenzúrázták. Kevés magyar nyelvű sajtótermék kapott működési engedélyt, és amelyik igen, az is csak a szerb hírügynökségtől érkező információkat közölhette. A Zentán megjelenő két hírlap közül egyik sem élte túl az impériumváltást, ez pedig megnehezítette a lakosság hiteles tájékozódását.
A zentai hétköznapokban egyre általánosabbá váltak a rendbontások. Egy helyettes alispán, Dušan Sabovljević a tarthatatlan bácskai közállapotokról számolt be: a közélelmezés problémás, a közigazgatás nem működőképes, a közmorál szintje pedig csökkent. Rövid idő alatt a zentai járásban (a várossal együtt) hét gyilkosság történt.
Ugyanebben az időszakban a Budapesti Hírlap egy francia újságra hivatkozva azt írta, Bácskában semmiféle nemzetiségi probléma nem tapasztalható, a két nép kifejezetten barátságos egymással. Ezt a lap szerint az is alátámasztja, hogy a szerbek mindent megtesznek a magyar kisebbségért: megmaradhat a zentai líceum, és nem lehetetlenítik el a magyar nyelvű oktatást sem, csak a tananyagba be kell venni a szerb nyelv tanítását is. Ráadásul a szerbek nemcsak az anyanyelvi oktatáshoz való jogot tartják tiszteletben, hanem a magyarok családnevét és a helységneveket is.
1920 elején Magyarország még nem egyezett bele Bácska elcsatolásába. A szerb hadsereg ekkoriban kezdett magyarokat és németeket is besorozni katonának. Az évekig tartó háborúskodásból már mindenkinek elege volt, a behívóparancsokat tömegesen tagadták meg az emberek. Májusban a hivatalnokoknak újabb hűségesküt kellett tenniük, amit ismét megtagadtak. Minderre a szerb hatalom megtorló intézkedésekkel válaszolt, voltak, akik elveszítették az állásukat, másokat kitoloncoltak az országból.
Az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés értelmében az SZHSZ Királysághoz csatolt területeken élő magyarok (a többi nemzetiséggel együtt) lehetőséget kaptak arra, hogy eldöntsék, az új ország állampolgárságát veszik föl, vagy megtartják a régit. Ez azzal a következménnyel járt, hogy rendezetlen állampolgárságuk miatt az itt élő magyarok nem vehettek részt a választásokon.
A méltatlan bánásmód még sokáig üldözte a zentai magyarságot, a támadások, verekedések, kitoloncolások még évekig nem szűntek meg. Az 1918. december elsején létrejött SZHSZ Királyság megalakulásának egyik nyilvános évfordulós ünnepségén egy civil ruhába öltözött titkosrendőr azzal lépett oda Mezei Géza kevi tanítóhoz, hogy miért nem vette le a kalapját a szerb himnusz alatt. Azt válaszolta, hogy ahol ő állt, oda nem hallatszott el a himnusz, de ez nem hatotta meg a hatalmat: Mezei Géza 48 órát kapott, hogy elhagyja az országot.
A megszállás pedig, amire kezdetben a zentaiak ideiglenes állapotként tekintettek, szépen lassan a mindennapjaik részévé vált.
_______________________________________
Felhasznált források:
A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918–1947 (Budapest, 2004)
Mák Ferenc: Magyarok a Vajdaságban, 1918–1945: Kronológia (Zenta, 2013)
Zenta monográfiája I. (Zenta, 2000)
Zentai Monográfiai Füzetek
Korabeli hírlapok cikkei
Mezei Éva zentai lakos családtörténetei
