A Magyar Szó oszlopos tagja. A szerkesztő, akinek határozott kiállása, fellépése és soha ki nem ürülő ötlet-tarsolya nélkül szegényebb lenne a vajdasági magyarság egyetlen napilapja. Az újságíró, akinek szellemes és elemző írásai gondolkodásra, vagy esetenként szemléletváltásra ösztönöznek. A jogász, aki egyetlen visszásság felett sem képes átsiklani és aki érti a lényegbeli összefüggéseket. Az író, akinek alkotásait a szakma és az olvasótábor egyaránt elismeri, határon innen és túl. A pedagógus, akinek szigorú, ám konstruktív és mindenre odafigyelő irányításával több „palánta” is újságíróvá nőtte ki magát. Sándor Zoltán. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének idei kitüntetettje az írott sajtó kategóriában.
Munka közben (Gergely Árpád felvétele)
Mivel nem szereted az olyan újságírói kérdést, amire igennel-nemmel lehet válaszolni, nem azt kérdezem tőled, hogy izgulnál-e, ha a tanítómestereddel kellene interjút készítened, hanem azt, hogy mit éreznél?
– A kérdés hallatán több személynek a neve is eszembe jut, hisz mind irodalmi, mind újságírói téren meglehetősen egyedülálló utat jártam be. Ha megpróbálom elképzelni, hogy mit éreznék, ha egyenként leülnék velük, az örömet és az izgalmat említeném. Elbeszélgetnénk, hogy időközben ki hová jutott el, miben értünk ma is egyet és miben távolodott el egymástól a véleményünk, hogyan tekintünk a szakmára vagy a világra.
Kell-e az olvasónak egyáltalán tudnia, hogy jelen esetben a kérdező a tanítványod volt, azaz ideális esetben mennyit kell magából megmutatnia a zsurnalisztának?
– Nem, nem kell tudnia. Az pedig, hogy az újságírónak mennyit kell önmagából megmutatnia, az adott műfajtól, adott esetben az interjú jellegétől függ. A tárgyilagos hangvételű írások nem tűrik meg az újságíró személyiségének az érzékeltetését, viszont vannak olyan műfajok is, amelyek tekintetében többletként jelenik meg a személyes kapcsolat éreztetése. Az adott szöveg határozza meg, hogy mit, mikor és hogyan adunk át.
Milyen szempontból más eddigi írói, újságírói utad?
– A vajdasági magyar írók és újságírók többségével ellentétben nem a magyar tanszékről és az ahhoz közel álló környezetből érkezem, továbbá nagymértékben meghatározta sajátos utamat, hogy középiskolai és egyetemi tanulmányaimat is szerb nyelven végeztem, az előbbit Nagybecskereken, a másikat pedig az újvidéki Jogi Karon. Mindebből kifolyólag másokhoz viszonyítva talán kissé rögösebb út volt az enyém, többletmunkára volt szükség ahhoz, hogy magyarul írjak és felzárkózzak. Az érkezésemet az irodalom és az újságírás világába azonban számos más tényező is befolyásolta. Amióta megtanultam írni és olvasni, azóta érdekel az irodalom, és már kisiskolásként is rengeteget olvastam. Emellett legkisebb korom óta nagy filmrajongó vagyok, kisgyerekkoromban a muzslai mozival szemben laktunk, nagyapámmal vagy édesapámmal szinte minden vetítésen ott voltam. Továbbá, középiskolai irodalom-tanárnőm nagyon egyedi módon adta elő a tananyagot. Leginkább a padsorok közé ült, egészen közel hozzánk, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, és mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat a Közönyről, vagy az új fordítás szerint Az idegenről. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi becskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal „fontosabbnak” tartott helyeken. Világlátásomat továbbá a kilencvenes évek történései is jócskán befolyásolták. Gyakorlatilag a középiskolai padból kerültem a katonaságba, 1992-ben és 1993-ban voltam sorkatona. Az ott tapasztaltak, a kilencvenes évek politikai helyzete, a tény, hogy jogot tanultam generálta bennem az állandó érdeklődést a közélet és a politika iránt. Emellett mindig is meghatározó szerepet töltött be az életemben az irodalom, a film, a művészetek általában, s a világ megismerése legkisebb korom óta kifejezetten foglalkoztatott. Elégedettséggel tölt el, hogy mindazt, ami érdekel a világból, valamilyen szinten és módon kamatoztatni tudom az újságírásban.
Jogász. Író. Újságíró. Szerkesztő, egymással harmóniában létező és egymást kiegészítő, vagy egymástól teljesen független területekről van szó? Szakmai énedet mindebből mi határozza meg a leginkább?
– Ez vagyok én. Ha bármelyik „entitásomat” figyelmen kívül hagyjuk, az már nem én vagyok. Persze, ismerek jogászokat, akiket nemigen foglalkoztat a szépirodalom, akárcsak szépírókat, akiket meglehetősen hidegen hagy a jogtudomány, akárcsak a média világa. Számomra mindegyik érdeklődési köröm egyaránt fontos, az viszont kérdés, hogy melyik pillanatban éppen melyik jut kifejezésre. Másmilyen gondolkodásmód szükséges egy kommentár, egy tárca vagy egy novella megírásához. Amikor prózát írok, igyekszem háttérbe szorítani az újságírót. A novellának nem az a feladata, hogy egy közéleti vagy aktuálpolitikai problémát világítson meg, még akkor sem, ha a jelenből táplálkozik, a történet időszerű társadalmi kérdést boncolgat. A széppróza nem a pillanatnak, hanem, kissé fennkölten fogalmazva, az „örökkévalóságnak” íródik. Ebből kifolyólag az írónak nem szabad befolyásoltatnia magát a potenciális olvasó részéről, másrészről pedig egy kommentár vagy jegyzet írásakor nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyük figyelembe az olvasót. A legnagyobb különbség éppen ebben mutatkozik meg: a szépírónak nem kell foglalkoznia az olvasóval, az újságírónak viszont kötelező.
A VMÚE újságíró díját Máriás Endre, az Egyesület elnöke adta át (Gergely Árpád felvétele)
Voltál helyi tudósító a szórványból, majd a szabadkai szerkesztőségbe kerültél újságíróként, később a Belpolitika, majd a Közélet rovat szerkesztőjeként tevékenykedtél, ehhez később hozzájött a Vélemény rovat, annak számos, általad megálmodott alrovatával, később pedig a helyi rovatot kezdted el szerkeszteni. Számodra mi jelentette mindebből a legnagyobb kihívást és melyik területen érezted, vagy érzed magad a legjobban?
– Mindig igyekeztem alkalmazkodni az adott feladathoz és a legtöbbet kihozni magamból annak teljesítése közben. Helyi tudósítóként elsősorban kulturális és közéleti eseményeket követtem, valamint riportokat készítettem. A Belpolitika és a Közélet rovatok szerkesztése merőben más volt, itt tudtam leginkább kamatoztatni közéleti érdeklődésemet és a jogi tanulmányaim során szerzett ismereteimet. Ahogyan a Közéletet szerkesztettem, úgy igyekszem most szerkeszteni a szabadkai rovatot. Helyi jellegű témákat dolgozunk fel, ám voltaképpen „kicsiben” ugyanazt teszem, amit korábban országos, vagy tartományi szinten. Természetesen azon témák esetében, ahol ezt lehetséges. A Vélemény rovat tekintetében tudom teljes mértékben „kiélni” széles érdeklődési körömet. Az újságírói díj kapcsán is szóba került, hogy a Vélemény rovaton belül hány alrovatot álmodtam meg, egyebek mellett az Olvasólámpát, amelynek keretében több mint 300 magyar könyvről írtunk az elmúlt néhány évben, ami nagy elégedettséggel tölt el. A Rúzsfolt rovatot is megemlíteném, amelyet kezdetek óta négy hölgy írja felváltva, elsősorban nőies témákat feldolgozva, ami úgyszintén igen nagy népszerűségnek örvend az olvasók körében. A Vélemény rovat igazából lehetőséget teremt egy adott téma olvasmányosabb feldolgozására, összefoglalójára, ahol az újságíró egyéni véleménye és meglátásai is megjelennek. Ezen kommentárok, jegyzetek, tárcák, glosszák megírása közben ötvözhető leginkább az újságíró íráskészsége, széles látóköre, nem utolsósorban szakmai tudása, hiszen ezeknek a szövegeknek a megírásához az újságírónak témától függően jogi, belpolitikai, külpolitikai, gazdasági, egészségügyi, mezőgazdasági, biológiai, földrajzi, művelődési, történelmi, irodalmi, műszaki, közlekedési, sportvonatkozású stb. ismeretekre van szüksége.
A szerkesztő árnyékmunkát végez, kevesen tudják, hogy mekkora szerepe van egy-egy írás megszületésében, vagy minőségében. Mennyire terhelő ez a tény?
– A VMÚE újságírói díjának kiosztásakor örültem, hogy méltatásom során egyebek mellett említődött szerkesztői tevékenységem. Annál is inkább, mert a szerkesztői munka az olvasó előtt többnyire láthatatlan. Nem tudni, hogy egy adott írásban mennyire van jelen a szerkesztő: ötlet szintjén, szöveggondozás tekintetében, holott a Magyar Szóban legalábbis a munka meglehetősen szerkesztő-centrikus, többnyire a szerkesztő találja ki a feldolgozandó témákat, ő kezeli a szövegeket. Az olvasót természetesen a végeredmény érdekli, és ez így van rendjén, nemigen foglalkozik azzal, hogy most egy adott írásban mennyire van benne az adott szerkesztő keze. A szerkesztőt legfeljebb negatív kontextusban szokás emlegetni, ha hiba maradt, ilyenkor mondják: „Nem látta a szerkesztő?!” A szerkesztői munkát jellegéből kifolyólag a kollégák tudják értékelni, nekik van betekintésük ebbe, ezért külön megtiszteltetés számomra, hogy szerkesztői munkámat a kollégák díjra érdemesre tartották. De! Kitalálhatok én rovatokat és témákat nap mint nap, ha nincs aki megírja azokat. Ezért a szerkesztőnek nagyon fontos ismernie a kollégáit, az esetek többségében a megfelelő szerző kiválasztása egy adott feladatra már önmagában fél siker. Végeredményben az újságírás bizonyos arányban mindig az egyéni teljesítmény és a csapatmunka eredménye.
A kitüntetett szerkesztő köszönő beszédet mondott a díjátadón (Gergely Árpád felvétele)
Pistikét szándékosan külön említem. Habár úgy érzem, ismerlek, még számomra is meglepetés volt, hogy mennyire jól áll neked ez a műfaj. Mennyire volt nehéz vállalni, belenőni ebbe a feladatba, már csak azért is, mert előtted a vajdasági magyarság elismert alkotói bújtak Pistike szerepébe?
– Pistike fél évszázados Magyar Szó-s „brand”, többen írták előttem, neves vajdasági magyar újságírók. J. Garai Bélát nagyon tiszteltem, nemcsak Pistikét, hanem a jegyzeteit és a kommentárjait is szívesen olvastam. Egyébként nem igazán volt időm belegondolni, hogy hozzám illő műfaj-e ez. A felkérésre azt válaszoltam, hogy megírok egyet, és amennyiben az elnyeri a szerkesztő és a főszerkesztő tetszését, akkor vállalom. Válaszuk az volt, hogy az első Pistike remekre sikeredett, így folytattam a rovatot. Minden héten nagy kihívás megírni. Naponta több szerb nyelvű lapot átolvasok, követem a hírportálokat, igyekszem minél naprakészebb lenni. Persze annyi minden történik az országban és a világban, hogy egy tárca-összefoglalóban nem kaphat minden helyet. A Pistikében prózaíró énem is kifejezésre jut. Igyekszem úgy felépíteni egy-egy epizódot, hogy legyen íve, a párbeszédet úgy alakítom, hogy egy megadott poénba fusson ki. Vicceket gyűjtök, néha a történet érdekében átírom vagy átalakítom őket, olykor egyedül találok ki vicceket. Van, amikor a viccre építem a párbeszédet, máskor a párbeszédhez, vagy az eseményekhez keresek megfelelő viccet. Igyekszem úgy beépíteni a belpolitikai és közéleti eseményeket a „messékbe”, hogy a hangsúly mindig az emberi kapcsolatokon legyen. Mindezt persze egy „koravén” nebulónak az észjárásával és nyelvhasználatával összhangban kell megjeleníteni. A Pistike emellett egy sajátos napló is, hiszen gyakran a személyes élmények is belekerülnek valamilyen módon.
Annak aki ismer, az az érzése, hogy azon kevés szerencsés ember közé tartozol, akinek a hivatása egyben a szenvedélye, nem pedig kényszerpályán mozog. Túl lehet-e az újságírói hivatást egyáltalán élni anélkül, hogy valakinek ne legyen egyben a szenvedélye, ehelyett csupán pénzkeresési lehetőségként élje meg?
– Erre a kérdésre nem tudok igennel, vagy nemmel válaszolni, hiszen mindkettő lehet igaz. Az is, hogy űzni lehet ezt a foglalkozást pusztán a pénzért, és az is, hogy az újságíráshoz hivatástudatra van szükség. Egy példát mondanék: ha az újságoldal elkészülte után érkezik egy fontos hír, amely érdeklődésre tarthat számot az olvasók részéről, akkor a szerkesztőn múlik, hogy leállítja a „gépezetet” és oldalt bont, hogy beszerkessze az adott hírt, vagy nem. A döntés nyilván nem befolyásolja az anyagi juttatás mértékét, azonban ilyen pillanatokban mindig kiderül, hogy a médiadolgozó, vagy az újságíró döntött. Újságíró és újságíró között ugyanis nagy a különbség. Van, aki szükségből végzi el a rá bízott feladatot, és van, aki szenvedéllyel keresi azt a feladatot, amiről úgy gondolja, hogy érdekes vagy fontos lehet az olvasó számára. Hosszútávon mindig bebizonyosodik, hogy ki végzi a munkáját csupán azért, mert egy médiaház alkalmazottja, és ki azért, mert újságíró.
