A minap tanácstalanul ültem a konyhaasztalnál, és azon gondolkodtam, mit kezdek egy egész befőttesüvegnyi vöröshagymahéjjal. Már decemberben elkezdtem félretenni, hogy húsvét hétfőn szép, rozsdabarna tojásokkal várhassuk a locsolkodókat. Általában kertben szedett, szép formájú leveleket szorítok a tojásokra egy régi harisnya segítségével, és hagymahéjjal festem őket a lobogó vízben. Ezt a leveles eljárást berzselésnek hívják, és az egyik legegyszerűbb hagyományos technika a tojásdíszítésben. Ezzel (na meg egy kis pálinkával) szerettem volna idén is a locsolkodókat várni. Akik, mint már tudjuk, ebben az évben inkább otthon maradnak.
A húsvéti készülődésre olyannyira rányomja a bélyegét a rendkívüli állapot, hogy az embernek szinte kényszerítenie kell magát arra, hogy hátralépjen, és átgondolja a dolgokat. A nálam idősebbek közben azt mondják, volt már ilyen. Huszonegy évvel ezelőtt meghitt áramszünetben ünnepelték a családok Jézus feltámadását, közben időnként repülők húztak el a fejünk fölött. Tízéves voltam, inkább csak tudtam, semmint éreztem, hogy nincs minden rendben, és hogy a háború veszélyes dolog. A mostani járványhelyzet ugyancsak a veszélyérzetet táplálja bennünk. Kirepedezik a kezünk a folytonos kézmosástól, kétszer is megnézzük, jól viseli-e a maszkot az előttünk sorban álló vásárló a boltban, esténként pedig online koncertet hallgatunk, vagy internetes kiállítások anyagát böngésszük. A 14 meg 28 napos karanténok, a betiltott összejövetelek, az egyre szigorodó kijárási tilalom idején nem nagyon jönnek majd a locsolók sem.
Dávid Csilla illusztrációja
Nem mintha mindent összevetve sajnálnám, hogy így alakult. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, hiszen sokan nem szeretjük, hogy minden évben orrfacsaró kölnit öntenek ránk, és jutalmat várnak érte. Vannak, akik lesből támadnak, és a szobába gyanútlanul belépő lányra zúdítják egy szódásüveg teljes tartalmát, mások neheztelnek, ha vízre cserélnénk a kölnit, vagy ha vers nélkül nem engedjük a locsolást. A locsolóverssel bajlódó rokongyerekek nagyon aranyosak ugyan, de ők sem mindig érik be pár csöpp tiszta vízzel – és ha mégis, véletlenül a nyakunkba zúdíthatnak egy egész kancsóval belőle. De a hagyomány mindezek ellenére tovább él: a locsolás az locsolás, a piros tojás meg piros tojás.
Ezért aztán végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak be kell festeni azokat a tojásokat. Ha nem a locsolkodó legényeknek, akkor bizony magamnak.
A hagyományoknak megvan a maguk szép hangulata, a gyerekkorra és a gondtalanságra emlékeztetnek minket. Meg kell adni az ünnep módját, kell a terített asztal, a nárcisz a vázában, a barka a sarokban. Kell a sonka, a tojás, a saláta és az újhagyma. A nyuszifészek a gyerekeknek, benne csokitojással. És ha élesztőt nem kapunk a boltban, akkor majd kovásszal sütjük meg a fonott kalácsot, mert bár eredetileg a böjti időszakban a kovászos kenyér tiltólistán volt, manapság jobbára a hús elhagyásával készülünk Krisztus feltámadására. Innen ered az ünnep neve is: a húshagyó kedden elhagyott húst húsvétkor újra magunkhoz vehetjük.
Mint a legtöbb vallási ünnepünknek, a húsvétnak is megvannak a maga pogány gyökerei. Időpontja minden évben változik, hiszen a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap ünnepeljük. Ebből is látszik, hogy húsvét kapcsán a tavasz, a kikelet, az élet ünnepéről is szólhatunk. Körülöttünk most minden megújul. A téli csönd után a természet ismét zsongásnak indul. Ültetünk, kapálunk, locsolunk, hogy legyen termés, reggelente madarak csivitelésére ébredünk, és igyekszünk minél több időt a szabadban, a napsütésben tölteni. Illetve igyekeznénk, ha nem találkoznánk úton-útfélen kijárási tilalommal, karanténnal, indulatosan minket méregető szomszédokkal, akik titokban arra kíváncsiak, vajon elég nyomós indokkal léptünk-e ki az ajtónkon.
A néphagyományok és az ezekkel összefonódó vallási hagyományok kiszámíthatóan, évi rendszerességgel ismétlődnek. Ez egy biztos támpontot ad az életünknek. Hogy a mindennapokból kiszakadhassunk, sokszor szükségünk van valamire, ami kiránt minket onnan. Kilépve a mókuskerékből pedig elcsodálkozhatunk azon, hogy mennyire nem vesszük észre az élet apró örömeit, pedig nini, a küszöb sarkában kinyílt egy százszorszép. A legszebb, legnyugodtabb életszakaszunkban is szükségünk van arra, hogy néha hátralépjünk, amire az ünnepek nagyszerű alkalmat adnak. Most pedig, amikor naponta érkeznek a hírek a fertőzöttek számának rohamos növekedéséről, és valójában nem is tudhatjuk, merre halad a világ, különösen szükségünk van az ünnep előtti böjtre és elcsendesedésre. Ezzel teremtünk magunknak lehetőséget arra, hogy egy kicsit kilépjünk a hétköznapi rohanásból, és megálljunk.
Felejtsük el néhány napra, hogy mi zajlik odakint. Ha üresek is az utcák, ha nem is jönnek a locsolók, és a nagy családi vacsora is elmarad, bent akkor is húsvétot teremthetünk.
Ezért nem dobtam ki a vöröshagyma héját. Előkerestem egy régi harisnyát, leveleket fogok gyűjteni hozzá, és a szép, rozsdabarna tojásoknak az ebédlőasztalon, a barka alatt fogok helyet csinálni. Ott mindig szem előtt van, és egész nap figyelmeztet majd arra, hogy ünnep van. A tavasz, a megújulás, az élet ünnepe.
