Az Aranytoll díjtól az életműdíjig

Dani Zoltán, a Jó Pajtás vajdasági gyermeklap Aranytoll díjas kistudósítója egyetemista korában az Aranymikrofon vetélkedőn riporteri Aranymikrofon díjat nyert. Hat évvel ezelőtt a Vajdasági Rádió és Televízió évi újságíródíját érdemelte ki, 2020 márciusában pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületétől ünnepélyesen átvette az életműdíjat.

– Az ember nem a díjakért dolgozik – mondta Dani Zoltán, az Újvidéki Rádió nyugalmazott szerkesztője. – Az Újvidéki Rádióban töltött 45 év alatt arra törekedtem, hogy alázatosan, tisztességesen végezzem a munkám, örülök, hogy ezt mások is így látják.

Hogyan lett újságíró, és miért maradt az Újvidéki Rádióban?

– Már általános iskolás koromban érdekelt a tollforgatás. A kisoroszi búcsúban a rokonok megkérdezték, mi szeretnék lenni, és én rávágtam: újságíró. Szerencsés dolog, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret. Első éves egyetemista koromban kerültem az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorába. Papp Imre bácsi szerkesztő hétfő esténként mintegy 30 középiskolással és egyetemi hallgatóval foglalkozott a szerkesztőségben. A szakma alapvető tudnivalóit és a magnókezelést tanultuk meg. Az egyik egyetemi tanárom javaslatára lektorként kerültem állandó munkaviszonyba az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében. Aztán végigjártam a ranglétrát: hírszerkesztő, külpolitikai szerkesztő, az Objektív műsor szerkesztője, állandó elemzője lettem, és egy időben a szerkesztőséget vezettem.

Véletlenül kerültem a rádióba, de megszerettem ezt a munkát, és ott ragadtam. Szeretek tömören fogalmazni, a rádióban ez nagyon fontos. Tisztelni kell a perceket és a hallgatók türelmét.

Sok évi pályafutásából mit emelne ki?

– Tudósítóként részt vettem az el nem kötelezettségi mozgalom belgrádi csúcsértekezletén. Több mint 100 ország képviseltette magát. Radzsiv Gandhi, India miniszterelnöke és Moammer el Kadhafi, Líbia vezetője is jelen volt. Számos kétoldalú megbeszélést is tartottak a küldöttségek. A jugoszláv vezetők szintén megbeszélést folytattak késő délután, mi vártuk, mikor ér véget. Amikor 6 óra után befejeződött, kijött Ivo Vajgl, akkori külügyi szóvivő (a későbbi szlovén külügyminiszter). „Fél hétkor tartunk sajtóértekezletet” – mondta. Nézek rá: „Nekünk nem jó, mert akkor van a magyar híradónk az Újvidéki Rádióban, és nem tudunk erről beszámolni.” A szóvivő ekkor néhány mondatban összefoglalta, miről volt szó a megbeszélésen. Én lefordítottam, és mivel közvetlen kapcsolatunk volt a rádióval, rögtön elküldtem, így az anyag lement a híradóban.

Büszke vagyok az említett Objektív c. műsorunkra. Tíz éve élő stúdió beszélgetésen elemezzük a hét legfontosabb kül- és belpolitikai eseményeit. Azt hiszem, az Újvidéki Rádió egyik leghallgatottabb magyar nyelvű műsora. Ezt a formátumot Öreg Dezső és Márton Attila kezdeményezték.

Ezenkívül kiemelném, hogy a szerkesztőség vezetőjeként sikerült megőrizni a 24 órás rádióműsort akkor is, ha tudjuk, hogy a létszám az 1989. évi 104-hez képest állandóan csökken, most 36.

Melyik témákat tartja most a legidőszerűbbnek?

– Természetesen a világon végigsöprő járvány most a legidőszerűbb, a média 60–70 százalékban ezzel foglalkozik külföldön is, itthon is. Mindenkit és az életünk minden részletét érinti, és a következményeivel még nem vagyunk tisztában. Ha ezt leszámítjuk, kisebbségi rádióként nekünk a vajdasági magyarok helyzetével, különböző gondjaival kell foglalkoznunk. A törvény szerint mi vagyunk az egyetlen szerbiai magyar közszolgálati rádió, ezért nekünk be kell számolnunk az általános vajdasági, szerbiai, magyarországi, európai és világeseményekről is. Ezt nem mindig értette meg mindenki. Volt olyan közös, szerb ajkú főszerkesztője a rádiónak, aki azt szerette volna, hogy a hírek 50–70 százaléka vajdasági legyen.

Kollégái milyen fontos tanácsokkal egyengették rádiós munkáját?

– A rádióban nagyon fontos, hogy minél tömörebben fogalmazzunk, mert nem szabad visszaélni az emberek türelmével. Mindent egyszeri hallásra kell megérteniük, amit közölni akarunk velük. A másik fontos dolog: mindig bele kell képzelni magunkat a hallgatók helyzetébe, hogy milyen témák érdeklik őket, és azzal kapcsolatban mit kérdeznének. A figyelmüket sem szabad túlságosan terhelni. A hírszerkesztői tanfolyamon mondták szakemberek elemzésekre hivatkozva: egy 30 perces hírműsort nem tudnak egyforma intenzitással, figyelemmel kísérni. Általában azt jegyzik meg, amit az elején és a végén hallanak. Egy jó barátom mondta egy ötperces kommentáromról: „Olyan jókat mondtál, de már alig vártam, hogy vége legyen.” Tényleg nem szabad egy hangnak túl hosszan beszélni a tájékoztató műsorban.

Az utánpótlás-nevelésére törekedve ön mire helyezte a hangsúlyt?

– Számomra az újságírás szakma is, ezt el kell sajátítani, másfelől hivatás. Nem lehet csak úgy, mint a munkás, kilépni a gyárból, és utána nem törődni a munkával. Az újságírónak naprakészen tájékozottnak kell lennie. Egy elemzőnek különösen figyelemmel kell kísérnie az eseményeket, hogy ne legyenek hézagosak az információi. Törekedtem a rádiós elvárásokkal összhangban tömören, érthetően fogalmazni. Megfogadtam Vébel Lajos megboldogult főszerkesztő tanácsát, aki lektor koromban mondta: „Fiam! Ha valamit nem értesz, húzd ki.” Vagyis, ha én nem értem, aki többször is elolvashatja, hogyan értené meg a hallgató egyszeri hallásra!

Említettem, olyan témával kell foglalkozni, amely a hallgatók legnagyobb részét foglalkoztatja. De a legfontosabb a szakmai alázat. A témát feldolgozásakor több szempontból kell megközelíteni. Különösen fontos, amikor kényes kérdésekről, eltérő véleményekről van szó. Meg kell kérdezni az egyik oldalt, a másikat is, és akár a harmadik oldalt is.

Mi adta a legnagyobb adrenalint a munkájához?

– A legnagyobb lendületet a hallgatói visszajelzések adták. Nagyon sok visszajelzés érkezik telefonon, levélben. Az orvos szomszédasszony leállított az utcán, hogy megmondja, rendszeresen hallgatja az Objektívet, „nagyon jó műsornak” tartja. „Olyan ismerős a hangja” – jegyezte meg a cipész, amikor vittem hozzá talpaltatni a cipőmet. Láttam, hogy van értelme annak, amit csinálok, a visszajelzések megerősítettek.

A 70-es, 80-as évek, vagyis a rádió „aranykora” után következett a nagy hullámvölgy a háborúk, a légicsapások idején, amikor bizony nagy kitartásra volt szükség, hogy az ember erőt merítsen a lelkiismeretes munkához.

Életpályája során mit tart a legnagyobb szakmai kihívásnak?

– Több szempontból is emlékezetes marad a Nikowitz Oszkár belgrádi magyar nagykövettel készített interjú. A kollégám beszélte meg, hogy ez élő adásban lesz. Két nappal előbb megbetegedett, én ugrottam be helyette. Egy nappal korábban kiderült, hogy az interjúra a televízió is igényt tart, s majd küldenek kamerákat. Világéletemben rádiós újságíró voltam, szokatlan volt kamera előtt szerepelni. Bele kellett nézni a kamerába, amikor beköszöntem, és beszélgetés közben is többször a nézőkhöz kellett fordulnom. A beszélgetés közepén még egyszer bemutattam Nikowitz „László” nagykövetet, aki a bakira elmosolyodott, és azt kérdezte: „Honnan tudja, hogy ez a bérmakeresztnevem?” Én kijavítottam a hibát, és folytattuk a beszélgetést.

A napi politika ellenére mennyire tudta szabadon szerkeszteni a műsorait?

– Erre csak többrétegű választ lehet adni. A szocializmusban, az egypártrendszerben a 80-as évek végéig jelen volt a cenzúra és az öncenzúra a szerkesztők részéről – nem volt ildomos bírálni a kommunista párt, a kommunista szövetség politikáját. De például a kisebbségi jogok, oktatás, kultúra témáiból szabadabban lehetett választani, és bizonyos kérdésekkel foglalkozni. A 90-es években, a délszláv háborúk vagy a légicsapások idején szintén volt bizonyos nyomás ilyen szempontból az újságírókra és szerkesztőkre. Például a szerb–horvát háború idején a szerb sajtó usztasákról, fasisztákról beszélt. Ezt próbáltuk tompítani, úgy fogalmazva a hírekben, tudósításokban, hogy a „horvát egységek tagjai” és az „ellenséges csapatok”. 2000 óta viszont, azt mondhatom, nem volt külső befolyása a politikának a szerkesztőség munkájára. Ahogy a szerkesztők fóruma eldöntötte, úgy alakultak a dolgok. Egyetlenegy esetre emlékszem, amikor egy műsort intervencióra visszaállítottunk.

A munkáját mennyire változtatta meg az internetes korszak?

– Azt mondanám, hogy megkönnyítette. A régi időkben kevesebb volt a hírforrás, mint manapság. Nagyrészt a Tanjug hírügynökség információira támaszkodtunk, most viszont bármelyik pillanatban bármelyik adathoz az interneten hozzájuthatunk. A sok hírforrás miatt, amennyire ez jó, annyira rossz is, manapság az újságírónak egyik feladata, hogy az álhíreket kiszűrje. Nagyon körültekintőnek kell lennie, és nagyon sok mindent le kell ellenőriznie.

A fiatal és idős polgárok hogyan szűrjék ki, hogy kinek higgyenek, amikor rengeteg (ál)hírrel árasztják el a médiában és a közösségi oldalon?

– Nem vagyok jelen a közösségi oldalakon, és nem szoktam figyelni a közösségi oldalakat. Mindenki véleményét tisztelni kell, de nem számíthat hiteles információnak, amit ott kommentelnek. A polgároknak a józan észre, logikára kell támaszkodniuk. Ebben segíthetnek olyan műsorok, mint a már említett Objektív, amelyben hétről hétre elemzik az eseményeket azok, akik ezeket az eseményeket figyelemmel kísérik. Törekszenek arra, hogy reálisan viszonyuljanak a témához. Nem állnak egyetlenegy opció mellé sem, így valamilyen szinten kimondhatjuk, hitelesnek számítanak. A híradószerkesztők, akiknek nagyobb gyakorlatuk van, könnyebben utána tudnak járni a dolgoknak, és le tudják ellenőrizni. Az ő véleményükre is adni kell ebből a szempontból.

Mit vesz rossz néven?

– Az utóbbi időben sajnos egyesek megpróbálják összemosni az újságírást és a propagandát, a két különálló szakmát. A propaganda egy oldalon áll, az újságíró pedig a tárgyilagosságra törekszik, az eseményeket több szempontból megvizsgálja, az ellentétes véleményeket ütközteti. Elsődleges feladata, hogy tájékoztasson, de meghagyja a hallgatónak, hogy kialakítsa a véleményét. A jegyzet, a kommentár, a kritika és az elemzés azonban olyan műfajok, amelyekben az újságírónak is véleményt kell mondania. Számomra azonban nagyon fontos, hogy a vélemény, ha negatív, ne legyen bántó, sértő. Mindent el lehet mondani építő bírálat formájában, hogy segítsen túljutni bizonyos problémákon.

Úgy érzem, a mai társadalomban és az újságírók körében is háttérbe szorul a párbeszéd, mintha nem lennénk kíváncsiak mások véleményére. Az argumentumokon alapuló vita helyett inkább a hangerőt, a lenéző álláspontot, a sértegetést, a lejáratást választják. Ezen mielőbb változtatni kellene.

Mit jelent az újságírónak a családi „lelki” támasz?

– Különösen fontos a család támasza, mert az újságírónak nincs munkaideje, a rádiósnak pedig sem hétvégéje, sem ünnepnapja. Örömmel mondhatom: a családom megértő volt, támogatott. E nélkül nagyon nehéz ezt a munkát végezni.

Hogyan telnek a napjai?

– Negyvenöt éven át foglalkoztam újságírással. Úgy gondolom, az időseknek az a dolguk, hogy átadják a helyüket a fiataloknak, hogy azoknak is legyen lehetőségük kibontakozni. Mikor nyugdíjba vonultam, tudatosult bennem: kicsit belefáradtam a hivatásomba az állandó nyomás miatt. Minden órában híreket mondtunk. Izgultunk, hogy híradóra megérkezik-e a tudósítás. Volt, hogy híradó közben jött meg, úgy kellett tervezni, hogy maradjon rá hely. Most ez a nyomás megszűnt.

A nyugdíjas életem első hónapjaiban jólesett a lazítás, hiszen előtte szinte nem volt szabad hétvégém, szabad ünnepnapom. Most végre több szépirodalmat olvasok. Nemrégen fejeztem be Patócs László kollégám Vezeti a népet c. első regényét, most dr. Nele Karajlićnak, a Top liste nadrealiste együttes megalapítójának, a Zabranjeno pušenje band vezetőjének a Fajront u Sarajevu c. önéletrajzi művét olvasom.

Egyébként alig várom, hogy előbújjon a nap. Szeretek a természetben lenni, a Duna-parton minél több időt tölteni. Egyik gyermekünk Temerinben, a másik Bácsföldváron él. Ott kertészkedésre is lehetőség nyílik.