Aki továbbadja a lángot

A Vajdasági Magyar Újságírók Szövetsége idén Zséli Ágnesnek ítélte oda a Szórványdíjat. A törökbecsei újságíró osztálytanítóként kezdte pályafutását, és mintegy húsz év tanítást követően helyezkedett el a médiában. Jelenleg a Pannon RTV tudósítója, de a nyomtatott sajtóban és a rádiózásban is jelentős tapasztalatokat szerzett. Mindig is fontosnak tartotta a szórványmagyarság segítését, ezt az életszemléletet követi szerteágazó tevékenysége is. Egyik alapítója és elnökségi tagja a törökbecsei Jókai Mór Magyar Művelődési Egyesületnek, melynek munkájában szervezőként és fellépőként egyaránt részt vesz.

Osztálytanítóként kezdte a pályafutását. Ezek az évek mit tettek hozzá az újságírói hivatásához, a szórványban élő magyarság képviseletéhez?

– Az életem változó fordulatokban bővelkedett, melyet úgy hiszem, egy jó könyv is elregélhetne. Kicsiny koromban mozdonyvezető szerettem volna lenni, hiszen játszótársaimmal, akik zömében fiúk voltak, 4–5 éves koromban számtalanszor a vasútvonalon sikló vonatokban gyönyörködtünk. Azonban a sors egy fordulópontot hozott az életutamba. Amikor a többi nebulóval együtt az iskolapadba ültünk, Lendvai Teréz tanítónőm vált példaképemmé. Ekkor fényesedett meg előttem az, hogy a jövőt a pedagógusi pályafutás jelenti számomra. 1992-ben a szabadkai Pedagógiai Akadémián szereztem osztálytanítói diplomát, mely számomra a világmindenséget festette meg. Imádtam tanítani, s úgy éreztem, hogy bármi mást kerek e földön nem is tudnék jobban csinálni. Még mozdonyt vezetni sem.

Az újságírói hivatásom ebből a fenséges életszakaszból táplálkozik, hiszen a pedagógus a kicsik, a szülők lelkivilágába is betekintést nyer, a pszichológiát, a képzőművészetet, a népi hagyományokat, a történelmi, földrajzi, biológiai, zenei tudását, a veleszületett színészi tehetségét is gyakorolhatja, mindemellett pedig a szókincsét, a mondatszerkesztést, a helyesírást gazdagíthatja. Az évek során mindezt gyöngyszemekként egy kincsesládába gyűjtheti, s amikor egy teljesen más pályán találja magát, alkalmazni is tudja.

A szórványban élő közösséget illetően a pedagógusnak óriási szerep jut, hiszen a gyermekekkel való foglalkozás a jövő építése, mely által a kultúránkat, az irodalmi, történelmi örökségeinket megőrizzük, és átadjuk az utókornak. A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása. Ez az üzenete az újságírói pályafutásomnak is, hiszen a kicsik a tisztesség, az őszinteség, a kitartás, a becsület, a jövőbeli út mutatói, a remény képviselői, akik a társadalom alappilléreként a közösségünk erős bástyáját tartják fenn. Valljuk be, hogy mindannyiunk lelkében ott él a gyermekkor. Talán bennem nagyobb mértékben, hiszen mindmáig egy felnőtt gyermekként járom a nagyvilágot. Mindennek köszönhetően a szórványban élő magyarságot éltetjük, bizonyítva azt, hogy az itt élő kisközösségnek volt, van és lesz is jövője.

Mit taníthatnak a gyerekek nekünk, felnőtteknek?

– Az őszinteséget, a megbecsülést, a szeretetet, a játékosságot, a reményt.

A gyermekek fiatalos lélektani szempontból néznek mindarra, ami körülveszi őket, fiatalos erővel, mely a megújult lendületet biztosítja ahhoz, hogy a legnehezebb pillanatokban sem adjuk fel a terveink és céljaink megvalósítását. A cél nem az a hely, ahol meg kell állnunk, hanem ahonnan tovább kell lépnünk, éppen úgy, mint azt a gyermek is teszi, akinek a sértődékenysége gyorsan, könnyedén orvosolható. A világ nem működhet őszinteség, szorgalom, összetartás, barátság, szeretet, erkölcsök, hagyományok, társadalmi összefogás nélkül. A múltból kell táplálkoznunk, mellyel a jövőképünket festjük meg.

Hogyan lett osztálytanítóból újságíró? Régóta dédelgetett álom volt ez, vagy a véletlen hozta így?

– Véletlenül csöppentem a média világába, 2011-ben ugyanis felszámolták a munkahelyemet, s akkor bennem egy világ dőlt össze. Eleinte azt gondoltam, hogy mindez csupáncsak egy álom, melyből majd egyszer gondmentesen felébredek, s az majd délibábként elpárolog a világmindenségbe. Ez azonban nem így történt. Fél éven át sírtam, sírtam, s továbbra is csak sírtam, választ keresvén arra a kérdésre, hogy miért. Úgy éreztem, hogy itt van egy „kis tanító”, aki többé már bizony senkinek sem kell. A reménytelenségből való kiutat a családom lelki támasza, valamint a gyermekek üzenete hozta meg, pontosabban az, hogy nem szabad feladni, s tovább kell tevékenykedni, a már megalapozott utat tovább kell építeni. 2012 nyarán elvállaltam a törökbecsei NB Rádió állásajánlatát, mely véletlenül nyitotta meg előttem az új lehetőség kapuját.

Bevallom, kezdetben úgy éreztem, hogy mindezt kényszerből végzem. A médiaházban egyszerűen csak „hat az egyben”-nek neveztem magam, hiszen én voltam a magyar nyelvű műsor szerkesztője, a hangtechnikus, a bemondó, a fordító, a vágó, az újságíró. Kezdetben úgy éreztem, hogy ott ülök egy stúdióban teljesen egyedül, sok-sok gombbal övezve, beszélek egy mikrofonba, s talán a hullámhossz végén senki sem hallgatja a mondandómat. A lelkivilágomat a gyerkőcök erősítették meg, hiszen egy régi osztályképet tűztem ki a stúdióban lévő táblára. A fényképen éppen a diákjaimmal görkoriztunk, s amikor azt a fotót néztem, valahogy jó irányba indultak a dolgok. A munkakör lehetőséget nyújtott a magyar irodalom, a hagyományok, a szokások, a tájszólások, a zenevilág ápolására is. A kis stúdióban alkalmazni lehetett a színészi tehetséget, a kreativitást, az emberekkel való kapcsolatteremtést, a szórványban, tömbben élő magyarság kincseinek őrzését és ennek a nagyvilági irányba történő bemutatását.

2015-ben azonban a sikertelen privatizáció következtében a törökbecsei rádió elcsendesedett. A tanügyben töltött több mint húsz év, valamint a helyi médiaházban gyűjtött tapasztalatok erőt adtak ahhoz, hogy megízleljem az újságírást. Tiszteletdíjas újságíróként már korábban cikkeket írtam a Hét Napnak és a helyi újságnak, 2015 októberétől pedig a Pannon RTV tudósítójaként folytattam munkásságomat. A rádiós, tévés tudósítások egy újabb műfajt jelentettek, s az értékes anyagok elkészítéséhez újra sokat kellett tanulnom. Ez kezdetben nem volt könnyű, hiszen minden területnek megvannak a maga ismeretei, módszerei, fortélyai. Bevallom, voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, feladom. Azonban amióta világ a világ, Ági soha nem adja fel, hiszen a fiatalos, mosolygós, piciny termete mellett egyúttal perfekcionista is, sőt hiperaktív. Épp olyan, mint amilyen gyermekkorában is volt. Úgy gondolom, hogy mindemellett a sikerhez egy negatív személyiségvonásom is segítséget, lendületet nyújtott, ami nem más, mint az önbizalomhiány. Amikor az ember azt gondolja, hogy nála mindenki okosabb és szebb, akkor a tökéletességre törekszik. Bizonyítani szeretne önmagának is, de főként másoknak, s nem tud nemet mondani. Életemben soha nem is mondanék nemet valamire, mert minden, amit az újságírás hozott nekem ajándékként, örömmel tölti el a lelkem. Az új pálya tudattalan módon, egy szép, csodás napon hivatássá, életformává alakult át. Ez nem volt egy régóta dédelgetett álom, azonban egy új álom valós világának a dicső megjelenése, melyet remélem, sok éven át tudok még éltetni, főként a közösségért, az itt élő szórványmagyarságért.

Rádió, nyomtatott sajtó, tévé – az újságírás több ágát is képviseli. Melyik áll a legközelebb a szívéhez?

– Nem tudnám elkülöníteni a műfajokat, hiszen a rádió, a tévé, a nyomtatott sajtó mind egy családba tartozik. Egy olyan családba, ahol együttesen tudjuk nagyobb sikerrel bemutatni mindazokat a szépségeket, az örökségeket, a kis emberek nagy történetét, az eseményeket, a kincseket, csodákat, a régóta nem hallott történeteket, amelyek bennünk s körülöttünk lakoznak. Úgy érzem, hogy mindezt csak ily módon tudjuk újra életre kelteni.

A szívemhez azonban legközelebb mégis a rádiózás áll, hiszen egyik fő célom az, hogy a helyi jellegű, a kistérségi médiaházak újra működni kezdjenek, mert ez nagymértékben hozzájárulna a szórványban, a körzetben élő emberek napi tájékoztatásához, emellett pedig újra lehetőség adódna arra, hogy a közösség még nagyobb mértékben hallasson magáról. A nyomtatott sajtót illetően viszont az ember bővebben, alaposabban papírra vetheti a mások és a saját gondolatát, mely akár száz év múlva is előkerülhet, és melyet az utódaink is olvasni fognak. Ez utóbbi a tévére is jellemző, így újra csak azt tudom mondani, hogy az újságírás mind a három ága tetszetős, s közel áll a szívemhez.

Újságíróként milyen célokért küzd a munkája során?

– A megmaradásért, a közösségünkért, az értékeink érvényesüléséért, a kultúránk, a történelmi kincsünk, a szülőföldünk üzenetéért, melyeket nagyon szeretek. Itt születtem Törökbecsén, a Tisza bal partján, mindmáig itt tevékenykedem, azon a helyen, a rónaság szépséges helyén, ahol boldog vagyok, ahol az őseink hagyatéka velünk van, ahol az aracsi pusztatemplom mintegy ezer éve regél, ahol a hömpölygő folyó vize összeköti az embereket. Nekem itt kell tevékenykednem, s tudásommal, tapasztalatommal továbbra is segítenem kell a közösséget, a szórványmagyarság, a vajdasági magyarság kultúráját, fennmaradását, értékeinek érvényesítését, életét.

Idén átvehette a VMÚE szórványdíját. Ez mit jelent az ön számára?

– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd újságírói díjban részesülök, mely számomra óriási megtiszteltetés, hiszen csupán a dolgomat tettem. Hogy mindezt sikerrel tettem, az akkor tudatosult bennem, amikor a VMÚE vezetőségétől értesítést kaptam, hogy idén nekem ítélték oda a Szórványdíjat. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a kis tanító újságíróvá nőtte ki magát.

Ez számomra egy üzenet volt, hogy soha nem szabad feladni, nem kell meghátrálni az új kihívások elől, dolgozni, szorgoskodni kell. A díj nem csupán az enyém, hanem az itt élő magyarságé, a szórványban tevékenykedő embertársaimé. A díj egyben üzenet mindazoknak is, akik az életükben kudarcot élnek át. Üzenet arról, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé, s ne adják fel akkor sem, ha az út rögös. A díj a dolgozószobámban ékeskedik, s ha ránézek, újabb motivációt sugall felém: ezt tovább kell csinálni, mert benne sokan lakoznak, úgy az itt élők, mint a szakemberek. Főként a Pannon RTV, a Szabadkai Magyar Rádió, a Hét Nap szakembereire gondolok, akiktől rengeteg segítséget kaptam, s köszönettel és hálával tartozom nekik. A szórványdíjam a lelkem, a szívem gyöngyszeme.

Milyennek látja a szórványmagyarság helyzetét?

– Tapasztalatom, hogy az elmúlt időszakban a társadalomban mind nagyobb szerep jut a szórványmagyarságnak, köszönhetően az anyaország és a Magyar Nemzeti Tanács számos programjának, aktivitásának. Mind többen hallanak rólunk, figyelmesek felénk, emellett pedig adottak a lehetőségek az értékeink és az érdekeink érvényesülésére. Ezt nap mint nap tapasztaljuk, hiszen mind több gyerek ropja a néptáncot, szólaltatja meg nagyszüleink hangszereit, vagy éppen énekel el egy rég hallott nótát. Mindezek csak csöppnyi példái annak, ami az elmúlt éveket jellemzi, s hiszem, hogy a szórványban élő magyarok jövője az elkövetkező időszakban is szépen bontja majd virágszirmait.

A Jókai Mór Magyar Művelődési Egyesületben milyen lehetőségei vannak a szórványmagyarság segítésére?

– Az egyesületre családomként tekintek, a lelkem égboltjának egyik legcsodásabb fényes csillagát képviseli. A csillagos égbolt pedig mindezekből a tevékenységekből tevődik össze, melybe mindig fér még egy újabb csillag, hiszen a világmindenség végtelen. Munkámmal, tudásommal, tudósításaimmal a jövőben is arra törekszem, hogy segítsem az egyesület munkáját, annak égisze alatt tevékenykedő apraját-nagyját. Mindezt azzal a céllal, hogy bizonyítsuk: a szórványközösségünknek a jövőbe vezető utat az összetartozás jelenti.