Hogy mi az, ami meghatároz egy családot, hány tagnál kezdődik és végződik és mely szálaktól kezdve nevezzük inkább már rokonságnak, ez abszolút családfüggő – hogy így fogalmazzak. Van, akinél a családot két ember kapcsolata jelenti, mert esetleg mások már nem maradtak, utódok meg nem lettek; van, akinél a nagyszülők, szerencsés esetben dédszülők, és a gyermekek közössége, és van, akiknél az unokatestvérek is beletartoznak a körbe. Úgy is különbséget teszünk a fogalmak között, hogy a szűkebb család, meg a tágabb család, meg családon belül is gondolhatunk csak a házastársunk családjára, vagy csak a mi családunkra, vagy már a nagy közös családunkra, de bárhol is húzzuk meg a határokat, bármelyik pontnál állunk meg, azokon a határokon belül mindig ott munkálkodik egy összetartó, egyben tartó erő, valami belső, sajátos dolog. Szabályok, elfogadások, belső rend, tisztelet mind-mind a család velejárói. A családból táplálkozunk, oda húzódunk vissza, ott találunk menedékre, ott kapunk támaszt, erősítést, megerősítést, vigaszt, és pofont, ha kell.
(Fotó: Gergely Árpád)
A legegyszerűbb megfogalmazásban általában azt találjuk, hogy a család a társadalom legkisebb és legfontosabb intézménye. Őseink azt hiszem ezt az egységet sosem vonták kétségbe, nem kellett rajta gondolkodniuk, hiszen mindenki családban élt, abban létezett, de a mai világunkban már óvni kell, fel kell rá hívni a figyelmet, programokat kell kitalálni arra, hogy egyben tartsuk, erősítsük. Az ENSZ 1994-ben május 15-ét a család nemzetközi napjává nyilvánította, és ez a kezdeményezés a figyelmet erre a legfontosabb intézményre irányítja. Rámutat arra, hogy a család azt jelenti, szüleink vannak, akikre odafigyelünk, gyermekeink születnek, akiket felnevelünk, nagyszülők leszünk és unokákat dédelgetünk, értékeket kapunk és adunk tovább, szabályokat tanulunk, családi szokásokat mentünk át, és egységben, családban gondolkodunk.
Fontos erről manapság beszélni, hiszen divat lett csak az egyénre figyelni, csak a személyi fejlődést hajszolni, úgy élni, hogy csak én vagyok egyedül fontos. Ezt egészen odáig lehet fejleszteni, hogy magának való, empátiát, kompromisszumot és elfogadást nem ismerő, vagyis családban élni nem tudó, és nem akaró generációkat hagyhatunk magunk után.
A szocializmusban egyszer már sikerült jól a sárba tiporni a családot, megkérdőjelezni a családban az anya és a nagyszülők fontosságát, és a nagy társadalmi rendszerre bízni a gyermekek felnevelését. Emlékezzünk csak, hogy negyven évvel ezelőtt a szülési szabadság csak pár hónap volt, a szoptatást mielőbb abba kellett hagyni, hogy az anya dolgozhasson, untig elég volt egy gyerek is, a rendszer elhitette az emberekkel, hogy felesleges a nagycsaládban élés, nem kell, hogy a nagyszülők vigyázzanak a gyerekekre, jó lesz majd a bölcsőde és még sorolhatnám azokat az eszméket, amelyeket elültettek az emberek fejében, és amelyeket a nagy társadalmi mechanizmuson keresztül rákényszerítettek a népességre. Mert, már akkor is tudták, hogy a család az erőt ad, a család az megvéd, az egyben tart, és ha az emberek családban, és nem társadalomban gondolkodnak, akkor sokkal erősebbek, vagyis sokkal kevésbé irányíthatóak. Ezt kellett szétrombolni, szétzúzni, hogy minél balgább, irányíthatóbb és befolyásolhatóbb közösség nevelődjön fel.
Ennek a maradványai és következményei vagyunk mi, és ebből próbálunk kimászni, ebből próbálunk utat találni, visszatérni a családhoz, az egységhez, az alapokhoz, önmagunkhoz. A szülési szabadság már egy év, de miért ne lehetne kettő, vagy három, hogy az anya ne vérző szívvel hagyja otthon utána síró gyermekét? Miért kell egy anyának nyolc-tíz órát dolgoznia, és úgy érnie haza, hogy lemaradt a gyermeke egész napjáról, minden kalandjáról? Szerbiában mikor lesz egy olyan családtámogatási rendszer, amely elismeri, hogy a család alappillére az anya, és annak jelenléte életbevágóan fontos? Mikor jön el az a kormány, amely nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyítja, hogy tényleg fontosnak tartja a családot, a benne cseperedő gyermekeket?
Ezekről a dolgokról kellene beszélni a család nemzetközi napján, ezeket a súlyos kérdéseket kellene feszegetni folyton, és nem csak ilyenkor. Ezekre kell megoldást találni ahhoz, hogy a családokban gyerekkacaj legyen, hogy az anyák elvégezhessék Isten adta küldetésüket, és hogy a családi fészekbe ne csak hazalátogatók legyenek, hanem annak megteremtői lehessenek.
