(Gergely Árpád illusztrációja)
A járvány előtt havonta többször is megfordultam külföldön. Szkopjétól a Transzalpináig, Izolától Splitig, Veliko Trnovótól Jelhaig bejártam a régiót, a nagyobb kiruccanásokról, mint Japán vagy Nagy Britannia, nem is beszélve. Zenélek a nagyvilágban, más országokban, régiókban, tartományokban, városokban. Olyan helyeken, amelyeket más emberek hívnak csak nemes egyszerűséggel „otthonnak”.
Természetes volt mindig megkérdezniük tőlem, hogy én honnan jövök, csak azért is, mert sem a vezetéknevemnek sem pedig a keresztnevemnek nincs szlávos csengése.
„Vajdasági vagyok, vajdasági magyar” – válaszoltam ilyenkor egyszerűen. Sokszor értetlen, magyarázatra számító arcok fogadnak, vannak reakciótlanok is, olykor pedig akadt, aki magyarul is megszólalt, habár erre nagyon ritkán volt példa.
Vajdasági vagyok, immáron harmincegy éve. Ez alatt az idő alatt felnevelkedtem Zentagunarason, tanulmányaimat végeztem Szabadkán és Újvidéken. Az utóbbi várostól még nem tudtam elszakadni, már vagy tizenkét éve itt élek. Mindemellett megfordultam a tartomány más településein is. Tudom, hogy Székelykevén a melltartó csicskötő, hogy Zentán melyik kocsmában igyon a saját felelősségére a házi pálinkából az ember, hogy Kishegyesen melyik utcában nincs még aszfalt, hogy Muzslyán a Lehelnek kell szurkolni, ha az ember jót akar magának, hogy Jázován túrik a biciklit, meg hogy ha Telecskán azzal vágnak az ember szavába hogy „Gyerök!”, akkor kilencven százalékos esély van arra is, hogy szájon vágják.
A jelenlegi kivándorlási hullám tükrében szinte magától is adódhat a kérdés: Miért jó vajdaságinak lenni? Miért is jó ez a sokszor keserédes kisebbségi lét? Őszintén, nem tudom. Sok esetben több minden szól ellene, mint mellette, és mégis, oly sokan vágjuk oda büszkén: „vajdasági vagyok”. Ezzel a mondattal sok helyen találkoztam már: Belgrádban, Budapesten, a montenegrói tengerparton… Tudom hogy elhangzott már Ausztriában, Walesben, Németországban, Lengyelországban, Horvátországban… Sőt, még én is melldöngetve hangoztattam és magyaráztam ezt a meglehetősen ködös és komplikált életérzést/élethelyzetet Philadelphiában egy második generációs dél-koreai amerikai egyetemistának, aki abban a pillanatban talán azt sem tudta, hogy pontosan ő hol van, nem pedig azt, hogy hol van Szerbia valamint a történelmi Magyarország egykori határvonalai. Megértőnek tűnt. Meg tajtrészegnek is.
Hogy miért jó vajdaságinak lenni? Talán pont azért, mert ez inkább egy tapasztalat, egy életfilozófia és nem egy állapot, mint például a még most is tartó járványhelyzet, vagy pedig a kormány sokszor, megkockáztatom, indokolatlan (és logikátlan – pláne, ha a többi európai ország lépéseit is figyelembe vesszük) kijárási tilalmai.
Hogy mire gondolok? Személy szerint, a lehetőség, hogy két (sőt, több) kultúrát és nyelvet is megismerjen az ember az élet egyik ritka ajándéka. Egy számára idegen nyelv és tradíció elsajátítása és megértése semmibe sem kerül, mégis segít jobban megismerni a világot, amiben élünk, és a mindenkori Embert. A kapcsolat sokszor viharos, szeszélyes és diszkriminatív is, de akkor is, egy egyedi viszony és egyben páratlan lehetőség is.
Ami érdekes, ez nem egy egyirányú út. Más kisebbségek és az itt élő többségi nemzet számottevő része is érzi ezt a „tapasztalatot”, e helyzet adta pozitívumokat és lehetőségeket, amelyek oly sokszor kenterbe verik a negatívumokat. Az utóbbiak is büszkén, újjhegyeikkel az asztalt kopogtatva emlegetik, hogy vajdaságiak, hogy ők nem „azok a neveletlenek, meg hangosak”.
Meg kell azonban hagyni, a helyzet nem fenékig tejfel. Vajdaságinak lenni jó, de Vajdaságban élni… Nem feltétlenül rossz, de semmiképpen sem egyszerű. A tartomány (és az egész ország) túlnyomó többsége anyagi nehézségekkel küszködik, a bizonytalan holnaptól fél, miközben évek óta hallgatják mindennap, hogy ők tulajdonképpen egyre jobban élnek, ha pedig ez nem így van, azért csakis és kizárólagosan ők a felelősek, a lustaságukkal és inkompetenciájukkal együtt.
Egy ilyen közegben nem is csoda, ha sokan kalapjukat veszik, mondanak egy istenhozzádot a tartománynak, és a nagyvilágban próbálnak szerencsét.
Ennek ellenére akkor is ide tartoznak. Mert valahova tartozni kell. Mint ahogy azt kivándorolt komám jegyezte meg egyszer hajnalban, rövid látogatása során, miután már bőven megfogyatkozott a demizson tartalma és Hollay Bertalan is lassabban forgatta kocsija rúdját: „Persze, hogy most is itt vagyok. Hol máshol lennék? Itt vagyok otthon”.
