Szent István napján tölti be 89. életévét Bálint István. A nyugalmazott külpolitikai szerkesztő és publicista 70 éve a Magyar Szó újságírója.
Bálint István (Fotó: Ótos András)
– Pityu bácsi, külpolitikus körökben ismer-e valakit, aki önhöz hasonló életkorban töretlen kedvvel, lelki-szellemi egészséggel a világ bonyolult eseményeit úgy elemzi, hogy azt az egyszerű olvasó nemcsak megérti, hanem élvezi is? – kérdeztük az újságírót, szerkesztőt, akinek oroszlánrésze volt a Magyar Szó külpolitikai rovatának megizmosodásában.
– Amikor velem közölték, hogy ez világrekord, tudtam, hogy ezt nem tudom ellenőrizni. Az azonban eszembe jutott, hogy a világ legismertebb újságírója, Walter Lippmann sokáig élt, és élete végéig dolgozott. De kiderült, hogy 85 éves korában meghalt, és 19 évesen még egyetemista volt. Ennek alapján elhiszem, hogy ezt az én teljesítményemet a világon sehol senki soha nem ismételte meg.
Ez azonban nem érdem. Az kell hozzá, hogy 19 évesen kezdjél dolgozni, megéld a 89-et, de főleg kell egy lap, amely nemcsak megél 70 évig, hanem még hajlandó az írásaidat közölni.
Mi motiválja, hogy a szakma egyik legkiválóbb képviselőjeként ma is formálja az olvasók politikai véleményét?
– Azt hiszem ebben nemcsak az olvasó iránti kötelezettség tudata van benne, hanem némi önzés is. Meggyőződésem, hogy engem a munka tart életben. Aminek velejárója, hogy valamikor sok mindent csináltam a hétvégi két hasáb mellett, most erre rámegy a hét jó része.
Hogyan lett az oroszlámosi fiúból, a kikindai és nagybecskereki gimnázium után, a belgrádi jogi fakultás éveiben a Magyar Szó újságírója, majd a külpolitika szerelmese?
– Nem a jogi fakultás éveiben lettem újságíró, hanem én júniusban leérettségiztem, július elsején már a Magyar Szónál voltam. Engem ugyanis már nyilvántartottak. Mert volt az Ifjúság Szavának egy tudósítói versenye, amelyen Petkovics Kálmán lett az első, én a második. Petkovicsból rögtön újságírót csináltak, engem nyilvántartásba vettek. Amikor eljött a Magyar Szó nagy tömegesítési éve, engem kis rábeszéléssel, kis pártfegyelemmel rábírtak, hogy jöjjek a szerkesztőségbe.
Akkor már felvettek a belgrádi orvosi egyetemre. Azzal jöttem a szerkesztőségbe, hogyha a munka tetszik, maradok, ha nem, őszre megyek az orvosira. Igen ám, de behívtak engem a tartományi pártbizottságba, és közölték velem, hogy felvettek a Diplomáciai-Újságírói Főiskolára. Ezt az egyetemet két év múlva feloszlatták. Reháknak – aki már három éve volt ott – megadták a diplomát. Nekem elismertek két évet a jogin. Ott én még egy évet elblicceltem, és utána egy év alatt leraktam mind a négy évnek a vizsgáit, ami szintén megközelíti a világrekordot.
Az elmúlt évtizedek alatt csak egy héten maradt ki az írása a Magyar Szóból
Édesapja, Bálint Sándor és édesanyja, Morlok Matild megélték-e, hogy megbecsült, külpolitikai szerkesztő fiuk külföldi tudósításait, riportjait, értékeléseit olvassák a napilap hasábjain, illetve hogy örüljenek, hogy a munkájáért kitüntették a Népért Tett Szolgálatok ezüst csillagával, a Munka Érdemrend ezüst fokozatával és a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll Díjával?
– Édesanyám igen, édesapám kicsit előbb meghalt.
Milyen légkörben dolgozott azzal a csapattal, amely a 60-as években a Magyar Szó külpolitikai rovatát más szerb nyelvű napilappal szemben versenyképes rovattá tette?
– Világlap voltunk. Az Elnöki Tanács budapesti fogadásán az akkori magyar külügyminiszter, aki már ismert, bemutatott Kádárnak, aki közölte velem: „Mondja meg az elvtársaknak, hogy olvasom lapjukat.” Mire én nem egészen diplomatikusan megmondtam: Hallottuk, hogy az elvtárs a reggelihez kapja lapunkat. És a pesti srácok kijártak a pályaudvarra, hogy Magyar Szót szerezzenek.
Ebben persze benne volt nemcsak az, hogy a Magyar Szónak volt egy erős külpolitikai rovata, hanem az is, hogy Jugoszláviának volt egy világérdeklődést kiváltó külpolitikája. És az a politika érvényesült, hogy az országban van hét nyelv és mind a hét nyelv képviselőjének mindenütt ott kell lennie. Így mi ott voltunk, ahol a Politika munkatársa nem, mert már ott volt a Borba képviselője, a Slobodna Dalmacija nem, mert már ott volt a Vjesnik újságírója.
A Magyar Szó munkatársainak külföldi utazásaival polgárjogot nyertek a külföldi riportok a rovaton, rendszeressé váltak a napi kommentárok, állandósult az Egy hét a világpolitikában fel- vagy alcímű heti összefoglaló, amelyet többek között ön is írt…
– Én kezdetben fordítottam a Tanjug híreit, mert ezzel valósult meg az újságírók egyik álma, hogy a híreket magyarul kapják. A heti írást én kísérleteztem ki, az Egy hét a világpolitikában cíművel indítottam, aztán amikor ezt más kezdte írni, én kitaláltam a hétvégi számban két hasábot a hármas oldalon. Ezt olyan esszészerűségnek szántam.
Amikor 1980 januárjától a Szövetségi Végrehajtó Tanács Fordítószolgálata magyar szerkesztőségének (amit én teremtettem meg) élére kerültem, a tisztséget azzal a feltétellel vállaltam, hogy megmarad az én két hasábom a hétvégi szám hármas oldalán. És kissé büszke vagyok rá, hogy ötven-egynéhány év alatt csak egyetlenegyszer nem jelent meg, mert én, ha szabadságra vagy útra mentem, előre leadtam ezt a hétvégi írásomat. A fordítószolgálatot pedig a megalakításától 1990-ig, amikor nyugdíjba vonultam, én vezettem.
Megosztana-e néhány veszélyes helyzetet, „csapdát”, amelybe újságíróként került?
– Volt néhány olyan helyzetem, amikor csak legendás szerencsém mentett meg. Például az 1968-as francia forradalom idején párizsi tartózkodásom sokáig tartott, és elfogyott a pénzem. Elmentem Leon Davičóhoz, a híres író öccséhez, aki a Politika párizsi tudósítója volt, hogy adjon kölcsön, szerkesztőségem majd megadja, információt pedig kérjen szerkesztőjétől, Đukićtól. Vele én Genfben barátkoztam össze, amikor az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia) alakulásáról tudósítva egész nap a Népek Palotájában ültünk és prefiztünk a Tanjug tudósítójával. (A pénzt a Politika soha nem kérte a szerkesztőségemtől.)
Vagy amikor megérkeztem Conakryba, Guinea fővárosába: a repülőtér egy pusztaság, ahol sehol semmi és senki nincs. Egy ott dolgozó jugoszláv vitt el a szállodáig, ahol kiderült, hogy egész napidíjam rámenne a szállodára, és csak 20 dollárom maradna. Befogadott azonban egy ott dolgozó magyar, és én a klíring dollárjaimat hazahoztam, és 20 dollárból éltem, mint Marci Hevesen.
Vagy amikor a szerkesztőségnek nem volt annyi devizája, hogy nekem repülőjegyet váltson Helsinkibe. Így én Stockholmba repültem, és csak annyit tudtam, hogy onnan valahonnan megy autóbusz északra, ahol hajó átvisz Finnországba és onnan van busz Helsinkibe. És eljutottam.
Hogyan érezte magát 1967-ben, az első ciprusi válság napjaiban Ankarában, amikor mindennap várható volt a sziget török lerohanása?
– Ankarát én élveztem, európaibb volt, mint Isztambul. A nagykövetségen szépen fogadtak. November 29-e volt, és a nagykövetség fogadásán sajtóattasénk bemutatott a török külügyminiszternek. A fogadás után ott voltam azon az összejövetelen, ahol a nagykövetség tagjai a fogadást elemezték. A szenzáció az volt, amit a nagykövetség világgá kürtölt: a külügyminiszter közölte, hogy elindulnak Ciprusra. (Akkor nem indultak el, a külügyminiszter csak kipróbálta, mit szólna ehhez a világ.)
Az idegennyelvek tudása mellett milyen tulajdonságainak köszönhetően találta fel magát a nehéz helyzetekben? Például 1968-ban, amikor Guineában járt, és többek között megszerezte Amilcar Cabralnak, Guinea-Bissao fölszabadító mozgalma vezetőjének a nyilatkozatát? Ezt és a Guinea-Bissao felszabadító mozgalmának történelmi archívumából származó képeket ugyanis addig még a világ egyetlen lapja sem közölte, sőt a Magyar Szónak nyilatkozott Diallo Apha Abdoulaye guineai külügyi államtitkár is.
– Arra a nyilatkozatra büszke vagyok, mert – nem is tudom hogyan megszerezve – lerövidítve közölte a TASZSZ szovjet hírügynökség is. Amilcar Cabral megígérte, hogy meghív, ha hatalomra kerülnek. Abból sajnos nem lett semmi, mert ők győztek, de Cabral előbb merénylet áldozata lett. Különben sem tudom, hogyan lehetett volna az ígéretét realizálni.
Munkaügyben mennyi ideig tartózkodott, élt külföldön legtöbbet? Melyik időszakban kellett a legtöbb kihívással megküzdeni?
– Az 1968-as francia forradalom volt leghosszabb külföldi tartózkodásom. Kihívások viszont mindig voltak.
A külpolitikai újságírás stresszes vonatkozásait hogyan tudta összehangolni a családi élettel?
– Nem volt problémám, feleségeim is szakmabeliek voltak. Az első gyorsíró, a második lektor volt a Magyar Szóban.
Hogyan értékeli a rádió és a televízió-konkurenciát, amely más helyzetet teremtett az írott sajtóban a külpolitikai rovat számára? Annak idején az Újvidéki Televízió úgyszólván egész külpolitikai részlege a Magyar Szó külpolitikusaiból (Mendrei Ernő, J. Garay Béla, Varga István…) került ki.
– A konkurencia nem érintett, hisz csak a hírek közlésében voltak frissebbek, én cikkeket írtam. Különben is elég sokszor szerepeltem a tévében és a rádióban is. Bosszantott is: már évek óta írok, és mégis csak azóta ismernek meg idegenek is, amióta néha szerepelek a tévében.
A Magyar Szó napilap rovatstruktúrájában kiemelt pozíciója volt a külpolitikának azokban az években, amikor olyan külpolitikus kollégákkal dolgozott, mint Engler Lajos, Dujmovics György, Vadócz Károly, Fischer Jenő, Sebestyén Imre, Szabó József és Póth Katalin, aki a külpolitikai rovat lektora volt.
– Igen, a lapnak volt erős külpolitikai rovata, három teljes oldallal és többször még az első oldalon is megjelentek írásaink. Mint említetted, volt erőnk arra is, hogy újságírókat adjunk a tévének is. (A rádió külpolitikusa, Jakobsz István is tőlünk ment át.) De más volt a világ.
Letűnt idők
Minél inkább helyi lap leszünk, annál jobban szűkül a rovat is. A Temerini Újságnak már nincs külpolitikai rovata.
A külpolitikai témákkal foglalkozó újságíró mindent külpolitikai szemmel néz? Vajon emberként ez előny vagy hátrány?
– A külpolitikai szem azt jelenti, hogy mentes vagy a napi politika – pártviszályok, választási kampány stb. – hatásától. És a belpolitikai eseményeket is másképp nézed. Ez nem előny, mert a politikának megvan a maga követelménye, és szeretné besorozni a külpolitikai újságírót is.
Több írásával kísérte a koronavírus-témáját a Magyar Szóban. Merre tart a világ, vajon a koronavírus-ügy mentén, illetve annak hátterében átrendeződik?
– Sajnos a járvánnyal kapcsolatban még mindig több a kérdés, mint a válasz. Senki sem tudja megmondani, hogy hova jutunk, és mikor lesz ennek vége. Csak rémálomban merül fel: mi lesz, ha egész Amerika megfertőződik és mi lesz, ha ennek sehogyan sem akar vége lenni. Az első hullám még el sem múlott, máris itt a második, utána jön a harmadik, és ki tudja, még hányadik. Állítólag, ha meg is találják a védőoltást, az sem sokat segít, mert a védelem csak nagyon rövid ideig tart. És közben tönkre megy a gazdaság, a turizmus. Mi megtanuljuk, hogy olyan fontosnak tartott hétköznapjaink helyett a világ része vagyunk, és ott ismeretlen, talán le sem küzdhető veszélyek várnak ránk.
A nagyhatalmi játszmák, a migránskérdés mellett melyek azok a nagy horderejű témák, amelyeket állandóan követ?
– Vannak kedvenc témáim, mint például az Európai Egyesült Államok. Igyekszem mindent kisebbségi szemmel nézni, hisz az ember nem is gondolná, hogy kisebbségi szemmel mi minden fest másképp, mintha nemzetállam-szemmel nézné.
A Magyar Szó napilapon kívül mely médiumokkal működött/működik együtt?
– Rengeteget dolgoztam a lap külpolitikai rovatán kívül is. Például a Dolgozók hetilapban, már a kezdetektől fogva én foglalkoztam a külpolitikával, később a Családi Kör külpolitikáját is én vezettem, egész addig, amíg Szabadkára nem költözött. Egy időben az Ifjúság Szavában és a Hídban én voltam az irodalmi kritikus, mert az 1950-es híres Híd-szám kritikusai – Bori Imre és Tomán László – katonák voltak. Rehák László főszerkesztő idején én voltam a Létünk leggyakrabban megjelenő szerzője, mert én írtam a folyóiratnak a könyvismertetőket. A délszláv belháborúk idején minden héten tudósítottam a Magyarország, majd a Világ című magyarországi hetilapot. De írtam Jugoszlávia legtekintélyesebb filozófiai folyóiratába, a Praxisba is. Újabban csak a Magyar Szónak írok, annak befejezését is latolgatom.
A publikáláson kívül mi teszi boldoggá azóta, amióta nyugdíjasként dolgozik?
– Örülök, hogy élek és visz a lábam!
