A magyarok gyászlobogót tűztek ki

Az első világháborút követő határmódosítások érzékenyen érintették az új országhatárok közelében található településeket. Családok szakadtak szét, több évtizedes múltra visszatekintő kapcsolatok értek véget, ugyanakkor sok polgártársunk mindennapi munkavégzését nehezítette meg az, ha a sors úgy hozta, hogy földjei, vagy azoknak bizonyos részei az országhatár túloldalára kerültek. Egyetlen tollvonással jól bejáratott kereskedelmi útvonalak szakadtak meg, így például azok a bajmokiak, akik terményeiket addig a bajai piacon értékesítették, a határ ezen oldalán voltak kénytelenek új lehetőségek után nézni.

Bajmok a trianoni békediktátumot megelőzően Bács–Bodrog Vármegyéhez tartozott, és az 1900-as népszámlálási adatok szerint 8217 lakosa volt, amelynek csaknem negyvenöt százalékát magyarok alkották. A 3599 magyar mellett többek között 1980 német és ugyanennyi bunyevác élt a településen. Az 1910-es adatok 4307 magyar ajkú lakosról számolnak be 2062 német, illetve 1879 egyéb, zömében vélhetően bunyevác mellett. A szakirodalom tanúsága szerint a nemzetiségi arányok ezt követően sem változtak meg jelentős mértékben. A település élénk gazdasági kapcsolatot ápolt a környező településekkel, viszont elkerülték a nagyobb ki- és betelepülések. Nagyobb változások csak az első világháborút követően mentek végbe.
A világháború és az azt kísérő jelenségek az első pillanattól éreztették hatásukat Bajmok életében. Már 1914-ben nagy számú férfit soroztak be a településről. Minderről így olvashatunk a Munkásmozgalom Bajmokon című kiadványban: „A bajmoki vasútállomás naponta tele volt szomorú és síró arcokkal, hiszen a katonasághoz bevonuló férjeket, apákat és testvéreket kísérték ki. Sokukat utoljára látták hozzátartozóik. (...) A bajmokiakat százával vitték katonáknak.” Ennek következtében az aktuális teendők elvégzése a nőkre és a gyermekekre hárult. A háború során a munkaerőhiány orvosolására a nagybirtokosoknak lehetőségük nyílt hadifoglyokat igényelni a mezőgazdasági munkák elvégzésére. Az 1918-ban Budapesten bekövetkezett forradalmi események a kisebb településeken is éreztették a hatásukat, így Bajmokon is. Az elégedetlenkedők szembeszálltak a hatalom képviselőivel. A zendülésnek a Zomborból kivezényelt 200 katona vetett véget.

Ekkorra már a szerb katonaság egyre mélyebben behatolt Bácska területére. Szabadkára 1918. november 13-án érkeztek meg a szerb katonák, míg Bajmokra az ezt követő napokban vonultak be. A bevonuló szerbeket a vasútállomáson bunyevácokból és szerbekből álló éljenző tömeg, valamint a bajmoki Nemzeti Tanács tagjai, köztük Pavle Išpanović és Schnobl Ádám szerb zászlóval várta.
A szerb katonaság bevonulása a versailles-i békekötésig, vagyis 1919. június 28-áig csupán ideiglenesnek tűnt. Miután azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a döntés véglegesnek tekinthető, a helybelieknek is újra kellett szervezniük az életüket. Az élet minden területén hatalmas változások következtek be. Egy ideig különös kettősség tanúi lehettünk, hiszen a magyar közigazgatás volt érvényben, viszont a szerb katonaság jelenlétében. 1920 májusáig a községi képviselő-testület jegyzőkönyveit magyar nyelven vezették, és 1921. június 9-éig a korábbi összetételben működött a községi képviselő-testület is. A közigazgatási hivatalokban dolgozóknak nyelvvizsgát és hűségesküt kellett tenniük. Mojzes Antal egyik tanulmányában megjegyzi, hogy a bajmoki községházán sok magyar, német, horvát-bunyevác maradhatott meg állásában, miután megfelelt a követelményeknek.
Bajmok mellett, a kaponyai határrészben 1849 márciusában összecsaptak a magyar szabadságharcosok és a szerb csapatok. A csata a magyarok győzelmével ért véget. A csata ötvenedik évfordulóján emlékművet állítottak fel annak helyszínén. 1920-ban az obeliszket ledöntötték, és feltételezések szerint Szabadkára szállították. A magyar közigazgatás ideje alatt, 1942-ben a meglévő talapzatra újból felállították az obeliszket, amit a második világháborút követően ismét eltávolítottak. A jelenleg is álló kaponyai emlékmű az eredeti talapzaton 1999 óta, vagyis a csata 150. évfordulója óta áll, és azóta az 1848/49-es eseményekre való megemlékezések egyik fontos helyszíne.

A trianoni békeszerződésben megállapított államhatárok végleges meghatározása érdekében határt megvonó bizottságokat hoztak létre, amelyek a terepen határozták meg a határokat. Bajmokra 1922. április 21-én érkezett meg egy albizottság, amely a községházán találkozott az elöljárókkal, majd megkezdték a határkövek lerakását. Mojzes Antal A madarasi tanyavilág című tanulmányában így ír erről a napról: „Ezen a napon Bajmokon a házakon zászlók lengtek. A szláv háztulajdonosok szerb nemzeti, a magyarok gyászlobogót tűztek ki. Sok magyar házban sírtak a bekövetkezett helyzet miatt. A szóbeszéd szerint a határt meghúzó bizottság vezetője, egy százados, állítólag „zsebpénzt” kért a határ meghúzásáért, a madarasi bíró azonban, szegény ember lévén, nem tudott neki fizetni. (...) A Bajmokon folyó tárgyalás után „gazdasági” érdekeket helyezett előtérbe, és Madaras községből és Katymárból hasított le területet. Ezzel a határmegvonással a tiszt nem a közigazgatási határt, hanem Bajmok gazdasági érdekeit tartotta szem előtt.”
Madaras települése Magyarországon maradt, azonban a határt meghúzó bizottság tettével 5130 katasztrális hold földterületet Bajmoknak ítélt, míg Katymár határából 1130 holdat csatoltak Bajmokhoz. Bajmok kataszteri község területe ezzel 6250 hold földdel nőtt meg, és ezzel Észak-Bácska egyik legnagyobb kataszteri községévé vált. A Madarasról leválasztott részen mintegy 250 tanya volt, és körülbelül 650-en, elsősorban magyarok és németek lakták ezt a területet, Madarasi szállások néven ismeri a köztudat. A területen jelenleg csak néhányan élnek.
Hogy a helyszínen lehetőség volt a trianoni határok bizonyos módosítására, azt szintén egy Madarashoz köthető példa illusztrálja, amit úgyszintén Mojzes Antal mesél el: „[a] madarasi határban Noll földbirtokosnak nagy területe volt. A határ meghúzásakor Bajmokhoz kellett volna kerülnie. A nagybirtokosnak sikerült „jobb belátásra bírnia” az albizottságot, minek következtében birtoka a madarasi kataszteri község területén, illetve Magyarországon maradt. Ez a terület mélyen belenyúlt a bajmoki határba. Mivel ez a terület zsákhoz hasonlított, a határőrök, akiknek őrjáratkor ezt a területet meg kellett kerülniük, „zsáknak” nevezték el.” Ezt a határszakaszt egy későbbi határmódosítással egyenesítették ki.
Az ilyetén történő határrendezés következtében megtörtént, hogy egy-egy földművesnek a határ túloldalán helyezkedtek el a földjei. Ezek az úgynevezett kettősbirtokosok engedéllyel közlekedhettek a határon át.

A határmódosítással előtérbe került a közterületek elnevezése is. Mojzes Antal emlékezik meg arról is, hogy a szerbek indítványozták, hogy változtassák meg a település nevét. Elképzeléseik szerint a települést Nenadovóra keresztelték volna, a 16. században élt Jovan Nenad szerb vezér után, akinek a szobra jelenleg Szabadka központjában található. A névváltoztatás végül nem történt meg, viszont az utcanevek már az 1920-as évek elején módosultak. Az anyakönyvi hivatalok dokumentumai tanúsága szerint már 1920-ban volt olyan utca, amit átneveztek, míg az első megváltozott utcanév bejegyzésére hivatalosan 1924-ben került sor. Olyan utcanevekkel találkozhatunk ebben a korban, mint például Krajina, Zágráb, Tomislav király, Jug Bogdan, vagy például Péter király tér. A megváltozott utcanevek 1941-ig maradtak érvényben.
Mint ahogy arra korábban utaltunk, Bajmok kataszteri község területe megnövekedett a trianoni döntés következtében, emellett a községben több új település is létrejött az elkövetkező időszakban. Bajmok északi részén egy 5000 holdas terület különleges státuszt élvezett. A pesti bank tulajdonában lévő földeket 25 évre adták bérbe bajmoki földműveseknek, hogy azután azok tulajdonába kerüljenek. 1920 után megszüntették a bérlést, és a területet, amely a Ráta néven vált ismertté, betelepítették. Az új település első telepesei elsősorban az úgynevezett bajai háromszög településeiről, Garáról, Bikityről, Bácsalmásról, valamint Katymárról érkezett, elsősorban bunyevác nemzetiségű optánsok (az optáns állampolgárságot választó személy, akinek lakóhelye egy másik országhoz került háborút lezáró békeszerződés vagy más nemzetközi szerződés következményeként) voltak, ugyanakkor néhány tavankúti és bajmoki bunyevác is itt telepedett le. Hozzájuk csatlakoztak később a szaloniki front szerb önkéntesei (dobrovoljacok). Érdekes, hogy ezen területek hivatalosan csupán az 1934-es földreform határozata nyomán szűntek meg magyar kincstári tulajdon lenni. Bajmoktól keletre szintén új település jött létre bunyevácokkal és szerb önkéntesekkel, amely település az első világháború egyik szerb parancsnokáról, Živojin Mišić vajdáról a Mišićevo nevet kapta.
A Trianon óta eltelt száz év nagy változásokat hozott Bajmok esetében is. A németeket és a gazdag hagyománnyal rendelkező helybeli zsidóságot elfújta a történelem szele, és a kilencvenes évek történései tovább növelték a szerbek számarányát a településen. Bajmokon a magyarok aránya ma már 30 százalék alá süllyedt. Az azonban örömhírként szolgálhat, hogy Bajmok és Bácsalmás között felújított határátkelő várja az utasokat, és a települést érintő Szeged–Szabadka–Baja vasútvonal tervezett felújítása új lendületet adhat a településnek.

A Trianoni határkereszt

Madaras lakosai 1941-ben Bácska felszabadításának alkalmából egy kőkeresztet állítottak fel a településről Bajmok irányába vezető úton az egykori országhatár közelében, ahol a két világháború között ideiglenes határátkelő működött.
A kereszt márványtábláján ez a felirat volt olvasható:

Vándor! Állj meg és imádkozzál!
Itt húzódott 20 évig az átkos trianoni határ.
De Isten végtelen irgalmából
1941. április 12-én, Nagyszombaton megindult
A keresztre feszített magyar igazságnak
Győzelmi menete.
A község határa és Bácska felszabadításának
örök emlékére állíttatta e keresztet
Madaras hálás népe.

A kereszt a második világháborút követően is sértetlen maradt. Az azóta eltelt évtizedek alatt azonban megrongálták, ledöntötték, és helyén ma már csak a szétdobált részei láthatóak.

Felhasznált irodalom:
Mojzes Antal: Munkásmozgalom Bajmokon. 1984.
Mojzes Antal: Bajmok. 2002.
Mojzes Antal: Bajmok utcanevei. 2003.
Nothof Éva: A keresztfa közelében... Madaras vallási kisemlékei. 2015.

A szerző ezúttal köszönetet mond Czindel Attila bajmoki helytörténésznek, aki tanácsaival és az irodalom felkutatásában nyújtott elengdhetetlen segítséget.