Gulyás Csaba libákat tart, földolgozza a tollukat, varrodájában pedig paplant és párnát varr az unokanővére segítségével. Bár Zentán nőtt föl, mindig is vonzotta a természetközeli élet: Oromparton él feleségével és két kisgyerekével, na meg a libákkal, más szárnyasokkal, lovakkal, macskákkal. A varroda Fölsőhegyen üzemel, a tollfeldolgozás pedig Zentán kapott helyet. Hosszú évek munkája van abban, hogy ma már minőségi és esztétikus tollpárnákat árulhatnak, a tervek szerint pedig hamarosan a világpiacra szánnak majd egyedi tervezésű kabátokat. Puha, meleg, libatollas télikabátokat, egyenesen Orompartról.
A tollpárna és a tollpaplan egyszerre meleg és könnyű, ráadásul hosszú évtizedekig állja a sarat, még mindennapos használat során is. Aki szereti a természetes anyagokból készült használati tárgyakat, és a környezetvédelmet is fontosnak tartja, annak ideális választás lehet a libatollal tömött paplan és párna, hiszen ha kevesebb műanyagot használunk, azzal csak jót teszünk a Földnek.
Hogy mit szólnak ehhez a libák, amelyeknek a tollát tépik? Az állatvédők és a környezetvédők véleménye nem egyezik a témában, hiszen előbbiek szerint nem szabad a libát tépni, utóbbiak meg arra helyezik a hangsúlyt, hogy minél kevesebb műanyagot termeljünk. Gulyás Csaba vállalkozó, az Eurodinamika cég vezetője szerint a libatépést lehet jól és rosszul is csinálni:
– Nekem az a jó, ha a libának nem esik baja a tépéstől, ezért odafigyelek arra, hogy a megfelelő időben tépjünk, és csakis azokat a libákat, amelyikek hullajtják a tollukat. A libáknak nem fáj jobban a tolluk tépése, mint az embernek a depilálás, legalábbis akkor, ha helyesen csinálják. Nálunk nincs olyan, hogy csupa vér a liba a tépéstől. Ha megszakad a liba bőre, az senkinek se jó: a liba sérül, aki tépi, az alig halad vele, és a toll se lesz jó. Ráadásul védhetjük mi az állatokat, de mi lesz velük, ha tönkretesszük a Földet? Rengeteg műanyagot használunk, a mikroműanyag már megmérgezte az ivóvizünket is. Ha műanyag párnát és paplant használunk, azzal tovább károsítjuk a környezetet.
Nemcsak a libatépés, a libaterelés sem egyszerű dolog. Sok mindent észben kell tartani ahhoz, hogy a több ezer liba gond nélkül eljusson a közeli legelőre. Például arrébb kell kötni a kutyát, hogy ne zavarja meg a vonuló libákat:
– Tudni kell, hogyan lépj a libához, hogyan fog reagálni. A libapásztorkodásról könnyű azt gondolni, hogy nem kell hozzá sok ismeret, de ez nem igaz. Úgy kell terelni a jószágot, hogy ne sérüljön meg. Nem véletlenül mondják, hogy „buta liba”: ha megijed, összevissza szalad, tapossa a másikat. Az se mindegy, hol fogjuk meg őket. Ha alulról, azzal megnyomjuk a belső szerveit, ezért legjobb a nyakán elkapni őket, ott nem lehet kárt csinálni.
Tollpárna és tollpaplan, egyenesen a tanyáró (Fotü: Gruik Zsuzsa)
A legelőre terelt libák aztán kedvükre legelhetnek és fürödhetnek a nemrégiben megvásárolt földterületen. Mert a libának kint kell lennie, legelnie kell – ez a jó neki. Csabának fontos volt, hogy jó területet szerezzen a libáinak, olyat, ahol a kanálist is használhatják, ahol fürdeni szoktak:
– A medencés víz ezer libának nem elég semmire. Napjában tízszer megfürdenek benne, közben beleviszik az ürüléket, a piszkot. Gyakran kell cserélni a vizet, de ekkora mennyiségnél ez nem egyszerű, főleg ha az ember nem szeretné közben károsítani a környezetet. A kanálisban viszont tiszai víz folyik, ezzel szoktak locsolni is. Ha a liba megfürdik benne, azzal csak minőségesebb lesz a locsolásra használt víz, hiszen a libatrágya a guanó és a galamb után az egyik legjobb trágya a világon.
CSAK FÜTTYENTEK NEKIK
Csabáék libafarmján nemrégiben kelt ki az utolsó néhány kisliba. Velük könnyű, ott maradnak a helyükön, nem rohangálnak összevissza, nem úgy, mint a csirkék, amelyeket alig lehet kordában tartani. A jól tartott libák hálás jószágok, hallgatnak a libapásztorra. Csaba szerint nem is olyan buta állatok:
– Jól taníthatóak. Füttyentek nekik, és tudják, hogy nem szabad, már fordulnak is vissza. A fütyüléssel tiltok, az „erre!” kiáltással hívom őket, ennyit meg tudnak tanulni. Nem buta állatok, csak amikor megijednek. Ha valamelyik elbukik a sor elején, az összes többi átmegy rajta, nem figyelnek arra, hogy az az egy gyöngébb náluk. Ezért fontos érteni is a tereléshez.
A tépés nagy munka (Fotó: Gruik Zsuzsa)
A tépéshez azokat a libákat válogatják össze, amelyek elég erősnek tűnnek ehhez. Ha a liba túl gyönge, beteges, akkor könnyen lehet, hogy túl sem élné a tépést, ez pedig nyilvánvalóan senkinek nem lenne jó. A tépett libatollat előbb feldolgozzák (válogatják, mossák, szárítják), majd a varrodában paplanokat és párnákat töltenek meg vele. Csaba a gyártás során is arra törekszik, hogy minél kevesebb műanyagot használjon. Ez azt jelenti, hogy odafigyel arra, hogy természetes alapanyagokkal dolgozzon. Így még a csomagolásuk is szinte teljesen pamutból van, egyedül a rajta található cipzár a műanyag:
– Nem akarok nejlont használni, mert azt csak kidobja az ember, hánykolódik, mikroműanyaggá bomlik. A mi csomagolásunkat nem fogják kidobni, mert sajnálják. Ez egy szatyor, amit még sokáig használhatnak. Nekem ez is fontos.
Csaba amit csak tud, maga csinál, ő építette meg a tollfeldogozó üzembe szükséges gépek jó részét is. A felesége szülésznőként a zentai kórházban dolgozik, de amikor tud, ő is besegít a libákkal és a tollakkal való munkába. A két gyerek közül a hétéves kisfiú érdeklődik jobban az apja munkája iránt: ismeri a tollátvételt és a toll szerkezetét is. A varrásban, illetve a prototípusok kidolgozásában Csaba unokanővére, Angéla segít, aki harmincöt éve varrónő, így a szakértelme nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az elkészült termékek ne csak minőségesek, de szépek és tartósak is legyenek:
– Ez a része a vállalkozásnak még csak most van indulóban. A célunk az, hogy a vevő a pénzéért megfelelő minőséget kapjon, és mi is megkapjuk a munkába fektetett energiánk jutalmát. Ebben a formában tudom úgy értékesíteni a pelyhet, hogy azzal én is jól járjak. Elvárás, hogy a termékeink szépek legyenek, ez Angéla dolga. Az én dolgom az, hogy a toll és a pehely, amit beleteszünk ezekbe a termékekbe, megfelelő minőségű legyen.
Helyi szinten már értékesítik a termékeiket, a tervek szerint következő lépésként a világpiacot veszik célba, mégpedig elsősorban azokat, akik értékelik a manufaktúra által nyújtott minőséget:
– Egy világmárkáknak dolgozó, kabátokat varró partnerünknek szállítunk tollat, de elszomorít minket, hogy egy háromszáz eurós kabátba 100–120 gramm 17–18 eurós pelyhet töltenek. Így jóformán az összes haszon a kereskedelemben van. Ezért került be a terveim közé, hogy betörjünk a világpiacra egyéni gyártású kabátokkal. Ha egy vásárló 500 eurót akar fizetni egy kabátért, akkor azért jó minőséget és egyéni dizájnt kapjon. Előbb-utóbb eljutunk arra a szintre, ahol már lesz egy tervezőnk, aki mindenkinek egyénileg megtervezi a kabátot, mellényt, de akár a paplant vagy a párnát is.
TOLLÜZEM A SEMMIBŐL
Libavonulás (Gergely József archív felvétele)
A libatartással, tollfeldolgozással, valamint paplan-, párna- és kabátvarrással foglalkozó cég hosszú múltra tekinthet vissza. Még Csaba szülei alapították, akik akkoriban gyapjúval és nutriával foglalkoztak. A nutria mocsári hód és hódpatkány néven is ismert állat, amit a bundájáért tenyésztettek. Aztán a bunda jelentősen veszített a népszerűségéből, és a nutriahús iránt sem volt túl nagy az érdeklődés. Csaba apja a nyolcvanas évek végén kezdett el tollal foglalkozni:
– Akkoriban 6-7 millió liba is volt az országban, könnyű volt tollhoz jutni. Még szokás volt stafírungot készíteni, vagyis paplant, párnát, dunnát adni a fiataloknak nászajándékba.
Az édesapja tollüzeme közel húsz évig működött Zentán. Először csak tollfeldolgozással, később varrással is foglalkoztak. Csaba már hétévesen a szabónők társaságában indította a napját: ébredés után lement a pincébe, ahol az asszonyok szabtak, és az asztal közepére telepedve beszélgetett velük. Társalgás közben a szakma csínját-bínját is elleste.
A kilencvenes évek elejére a vállalkozás Szerbia egyik legjobb tollfeldolgozójává nőtte ki magát. Kinőtték a családi házat, és az iparnegyedbe költöztek. Csaba anyja technológusként a pehely minőségéért felelt, az apja a céget irányította, és az üzletkötő is ő volt. Amikor a kilencvenes évek végén hirtelen meghalt, már mintegy száz munkásuk volt, azonban néhány évre rá a vállalkozás bezárt, és csak mintegy másfél évtizeddel később indult újra, Csaba vállalkozási kedvének köszönhetően:
– 2014-ben jött a gondolat, hogy föl kellene venni édesapám egykori japán üzletpartnerével a kapcsolatot, és újra meg kellene próbálni tollazni. Anyám óva intett ettől, és valóban kiderült, hogy nem minden arany, ami fénylik. A japán üzletféllel megegyeztünk, én vérrel-verejtékkel, édesanyám és a nevelőapám segítségével megépítettem az osztályozógépet, de az ígért kilónkénti 100 euró helyett csak ötvenet fizetett. Ez nagyon fájt, de csinálni, harcolni kellett tovább.
Az osztályozógép az a szerkezet, ami kiválogatja a tollat, és kategóriákba rendezi a legdurvábbtól a legpuhábbig, vagyis a pehelyig. Több egymás melletti kamrából áll, amelyek között levegővel és falakkal szabályozzák a tollak mozgását. Csaba szinte a semmiből rakta össze a gépet, a saját gyerekkori emlékei alapján:
– Olyan lett, amilyen, de a japán üzletfelet sosem a gép érdekelte, hanem az eredmény, amit kiad.
Aztán kiderült, hogy a tollosztályozás még a könnyebbik feladat volt: a tollat mosni is kell. Az ehhez szükséges szerkezetet Csaba szintén saját maga hegesztette össze. Centrifugát beszerezni sem volt egyszerű, ezért ezt is saját maga tervezte meg, majd egy hegesztő szakemberrel elkészíttette. Az üzemben van egy tollszárító is, ami 130–140 fokon szárítja a tollat. Csaba büszkén mesélte, hogy Szerbiában csak ők mosnak tollat a világ legjobb vegyszerével, egy svájci, biológiai alapú mosószerrel:
– Ahhoz, hogy a mosástechnológiánk elérje a nyugati szintet, közel 30 ezer eurót kellett ráköltenem. Négyszer öblítjük le a tollat, utána centrifugáljuk. Ez a folyamat kell ahhoz, hogy a legjobb minőséget biztosíthassuk.
NINCS TOLLALLERGIA
Más kérdés, hogy megéri-e (pontosabban milyen formában éri meg) a legmagasabb minőség előállításáért dolgozni:
– Szoktam mondani, hogy Szerbia a lehetőségek és a korlátok országa: mindent lehet, csak nem mindenkinek. Mindannyian anyagi korlátok között élünk, így az a paplan-párna szett, ami Japánban tízezer dollár, itt csak sokkal kevesebbért értékesíthető.
A jó minőséget mint alapkövetelményt mégsem lehet elhagyni, hiszen a termékekben nem maradhat se por, se élőlény. Ahogy Csaba mesélte, az olajlobbi hatására elterjedt a tollról, hogy allergiát okoz. A kivizsgálások szerint ő maga is tollallergiás, de ő ebből semmit nem vesz észre. Mint magyarázta, a toll az ember szőréhez, körméhez, hajához hasonlóan keratinból épül föl, és akit tollallergiásnak mondanak, az valójában nem a tollra allergiás:
– A kilencvenes évekre a libatépés kiment a divatból, nem volt elég új toll, nem gondoskodtak a stafírungról. A régi tollal tömött párnával az a baj, hogy az ágynemű folyamatosan kapcsolatba kerül az emberi testtel. Az ember pedig hámlik, a hámsejtek meg bekerülnek a párnába. Ezért megjelenik az atka, ami a tollal táplálkozik. Az ember tulajdonképpen az atka ürülékére allergiás.
Szintén a minőséget hivatott biztosítani a régi családi fényképekkel díszített dolgozószobában helyet kapó mikroszkóp, amivel megállapítják a pehelyről, hogy kacsától, libától, netán tyúktól származik:
– A közé a toll közé, amit nem mi tépünk, mindent belekevernek, még az is előfordult, hogy pulykatollat találtam benne. A pulyka nem víziszárnyas, a tolla nem áll ellen a víznek, és az ember bőréről, hajáról származó zsírnak sem. Ezért hamarabb töredezik, hamarabb keletkezik tollpor, korábban jelentkeznek az allergiás tünetek. De mikroszkóp alatt jól meg lehet különböztetni a kacsa és a liba tollát is.
Márpedig a kacsatoll nem helyettesítheti a libatollat. Egyrészt nem elég rugalmas, másrészt idővel (a libatollal ellentétben) szaga is lesz. A minőség pedig minden vevőnek jár, a helyi és a világpiacon egyaránt.
