Rekordveszteségeket kényszerültek elkönyvelni az idén a globális olaj- és gázipari vállalatok. Gondjaikért csak részben okolhatják az új típusú koronavírus-járványt. Bér kétségtelen, hogy ez is hozzájárult a keresletcsökkenéshez, ami végül az árak és cégbevételek drámai visszaeséséhez vezetett.
Fotó: Gergely Árpád
A szektor teljesítménye azonban már a járvány előtt is igen gyatra volt: a legtöbb vállalatnál alig-alig csordogált egy kis nyereség a kasszába. Sok társaságnak még ennyi sem jutott. Az Egyesült Államokban pedig katasztrofális zuhanás következett be.
Az országban ezért alighanem rossz szájízzel emlékezett a szakma augusztus 28-ra, azaz a kőolajbányászat születésnapjára. Pedig az angolszász történetírás szerint éppen Pennsylvaniában került először a felszínre nyerskőolaj kereskedelmi célból fúrt kútból.
Méghozzá a New York-i üzletember, korábbi vonatkísérő Edwin Laurentine Drake és William Andrew Smith alkalmi fúrómester (civilben kovács) erőfeszítéseinek köszönhetően. Majdnem öt hónapnyi terepi munkával 1859. augusztus 28-án – Titusville település közelében – egy 21,18 méter mély furatból sikerült elővarázsolniuk a később fekete vagy folyékony aranyként is emlegetett, sok területen nélkülözhetetlen kőolajat.
Más források azonban arra is emlékeztetnek, hogy a cári Oroszországhoz tartozó Mozdok településen a jobbágyként éldegélő három Dubinyin fivér – saját készítésű berendezéssel – már jóval korábban (1823-tól) szinte ipari mennyiségű petróleumot állított elő világításra az ott található nyerskőolajból. Nyikolaj Voszkobojnyikov bányamérnök pedig 1837-ben olajfinomítót épített majdnem hatszáz kilométerre délebbre, a bakui olajmezők vidékén, a jelenleg Azerbajdzsánhoz tartozó, és a Kaszpi-tengerbe nyúló Abşeron-félszigeten.
A XX. század meghatározó energiahordozója – eredeti formájában – már régóta ismert volt a világ más részein is. A természetes előfordulási helyekről, vagy kézzel ásott gödrökből begyűjtött nyerskőolajat időnként az ellenség kifüstölésére és megperzselésére alkalmas harci anyagként, gyakrabban kocsikenőcsként, sőt olykor gyógyszerként használták az emberek, de világítottak is vele.
Írásos emlékek már az ókorból is maradtak róla, ám akkor, és később is többnyire természetes módon került a felszínre. Nem ritkán nagy mennyiségben, és gyakran be is lobbant. Az ókori Rómában ezért égő folyadéknak nevezték.
Sokkal később, amikor a motorizált tömegközlekedés beindult és a közutakat gépkocsik, a levegőt meg repülők lepték el, szintén előfordult, hogy égett. Igaz, már a feldolgozott (finomított) formája a járművek hajtóműveiben, ám időnként súlyos balesetkor is.
Az eredeti, nyers változata pedig gyakran lángolt is, főleg akkor, amikor fegyveres konfliktusok idején találat ért egy-egy kitermelő kutat. Márpedig ez gyakran előfordult. Az olajért ugyanis több háborút vívtak a rá szomjazók. Főleg a Közel-Keleten, ahol a legjobb minőséget találni belőle, de másutt is.
A harci kedv csöppet sem meglepő, hiszen a kőolaj kitermelése és értékesítése kulcsfontosságú, sőt sorsformáló (volt) sok ország számára. Óriási bevételeket biztosít(ott) számukra, ráadásul folyamatosan. Legalábbis az elmúlt 80–100 évben. Az „olajfelfedező” Drake azonban nem részesült a busás haszonból, hiszen 1880-ban elhunyt. Teljesen elfeledve, nagy szegénységben.
A halála után világszerte megalakult kőolajipari óriáscégek többsége azonban sokáig zsíros profitokat zsebelt be. Az érdekelt államok pedig idővel szövetségbe tömörültek, hogy együtt védjék meg érdekeiket, no meg a világpiaci árakat is befolyásolják. (Csak emlékeztetőül: a héten jegyzett 42–45 dollár helyett 2008-ban még 145 dollárt kellett fizetni egy hordó nyersolajért, de a százdolláros ár sem volt ritka a jobb esztendőkben.). Legnagyobb szervezetük a Föld ismert kőolajkészletének 80 százaléka fölött rendelkező, ám jelenleg meglehetősen csikorogva működő OPEC, amely 1960-ban alakult.
A fekete arany már régen stratégiai és nélkülözhetetlen energiahordozóvá vált. A nemzetközi piacot és életet mozgató erők döntése alapján.
Nélküle nem működne szinte egyetlen ország sem. Merthogy már lassan száz éve a kőolajszármazékok azt jelentik egy-egy nemzetgazdaságnak, amit az emberi szervezetnek a vér. Ezért egyelőre nem helyettesíthető.
Igaz, a részesedése a globális energiapalettán – lassan harminc éve – folyamatosan csökken, dominanciája pedig veszélybe került. Részaránya tavaly már 33 százalékra esett vissza az 1994-es 40 százalékról. Ennek ellenére a kőolaj még mindig vezeti a világ legfontosabb energiaforrásainak listáját, ámbár egyre nyilvánvalóbb, hogy a megújulók az utóbbi években lendületesen törnek maguknak utat előre.
Mindazonáltal az átfogó „kizöldülésre” még várni kell néhány évtizedet. Egyelőre még csak enyhe zöldülgetés tapasztalható a hagyományos, fosszilis energiaforrásokat helyettesítő területeken. A folyamat felgyorsulása mégis borítékolható, hiszen az olaj- és gázipar a legnagyobb környezet és légkörszennyezők közé tartozik. Az ágazatot emiatt a globális felmelegedés, vagyis a Föld riasztó mértékű pusztulásának fő felelőseivel együtt emlegetik.
Az utóbbi időben egyre több szó esik arról is, hogy a nemzetközi kőolajpiac tovább zsugorodik a (közel)jövőben. Jelenleg úgy tűnik, a folyamat felgyorsult, és egy tartós lejtmenet következhet már a következő években. Az okok között szerepel a koronavírus-járvány miatti keresletcsökkenés, az elektromos autók terjedése és az egyre versenyképesebb megújuló természeti erőforrások térnyerése. Ja, és a nyakunkra telepedő újabb súlyos gazdasági világválság, amely akár ismét hét (nagyon) szűk esztendőt szabadíthat ránk, jócskán megváltoztatva az energetikai ágazatot (is) a beruházási szokásokkal együtt. Mindez pedig előrevetíti a fizetőképes kereslet (jelentős) visszaesését az utóbbi időben már egyébként is megfáradt olaj iránt.
